Királyi főgimnázium, Arad, 1912
tett sokat beszélni. A kevésbé fontos dolgok számára legfölebb bólintásai voltak, de mindig résen volt, amikor az igazságot kellett védeni. Papi működése, magatartása tiszteletet keltett. Az Úrral való mindennapos egyesülés szokatlan fegyelmezettséget eredményezett gondolataiban, szavaiban, cselekedeteiben. Teste a földön járt, tiszta lelke már Jézus ölében ringott. Amikor maga körül vallásos közönyt, könnyelműséget, igazságok semmibevevését látta, nem kifogásolt, nem rótt, hanem példájával szégyenített meg. Inkább katonája volt az Egyháznak, mint szónoka. Fegyvert azonban csak katholikus ellen használt, más vallás előtt tisztelgett vele. Az ifjúság vallás-erkölcsi nevelése biztos kezekben volt nála. A vallásos érzésnek az a megzsibbadása, mely a ma katholikusait jellemzi, a lélek gyökereiből táplálkozó meggyőződés hiánya, a krisztusi tan sarkkövének, a megértő, megbocsátó, Istenért való szeretetnek elbujdosása, az anyag s a nem válogatott élvezetek utáni hajsza, Isten tűnő birodalma szent dacra hevítették az ő hívő szívét s a maga szűkreszabott munkakörében erejének teljével fogott hozzá Isten templomának megépítéséhez az ifjúság szívében. Tanítását a szeretet itatta át, kisded nyáját a jó fegyelem tartotta össze. Erős nevelő egyénisége volt. Megkövetelte a tudást épúgy, mint a vallás parancsaihoz való alkalmazkodást. A vallás tanításában kiváló eredményt ért el s tanítványainak egyéb lelki szükségleteiről is ő gondoskodott. Nemcsak benne, másban is joggal csillámlott föl egy jobb katholikus társadalom reménye, amikor növendékei példás rendben várták az ő vasárnapi exhortációit, feszülten hallgatták azokat s aztán ünnepi csendben vonultak a templomba, ahol látszott, hogy minden figyelmüket, egész lelküket az oltáron végbemenő nagy áldozat foglalja le. S ő mindig ott őrködött mellettük szeme intésével rendezgetve, figyelmeztetve. Látszott rajta, mint szeretné a maga áhitatát beleömleszteni tanítványaiba is, hogy azok felismerhessék az Istenhez vezető utat s megízleljék az édes forrást, amelytől elkívánkozni nem lehet, mert fölfrissiti az elbágyadót, uj erőt önt a lankadóba, táplálja az erőset, megvigasztalja a sújtottat. Szentbeszédei az ifjúság szívéhez szóltak s ezeket a szentkönyvekhez oly nagyon illő mély hangon, kimért lassúsággal mondta; nem színezett a hangja, előadása nem