Aranyosvidék, 1923 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1923-01-06 / 1. szám

■1TXXJII. «tvfoly&mna 1 sxám T­us»4a ^Xotfíia), ÎS23 Jamtuái* ö­­ 1­­ POLITICI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — MEGJELENIK HETENKÉNT SZOMBATON. arímdíSfeiivsisl:­­ Siepii»s2tös>óo f»Mf söttys­ teereskaaesa Piát# Miíwlu „ . luni»—T«r*U, Casea Ferdinand (l­egiázfalvi.­utí .*?: f­l**«*)­*TM . hirdetések is Felelő* **orke.*tö : 10< ázerkeztö#égi telefon 65. A lap szellemi £ J0«S*ré*l Ar: PR. BAROTHY ISTVÁN. ****into­ S *«««"«»,ek hetenként legkésőbb tf^«s Ívre 48 Lei. ij Negyedévre 12 Lei. ügyvéd. csütörtök délig a szerkesztőség címére kü­ldendők. ¥ [UNK] ■ 6 ¥ rs . 24 Lei. jj Egy szám Ara 1 Leu. Kéziratokat vissza nem adunk. A századik év hajnala. írta: Lovassy Andor. Messze, messze innen, ott hol a szőke Tisza és a hömpölygő Duna habkarikáikkal átölelik a hunok föld­jét, száz esztendővel ezelőtt, egy me­teor robbant ki a magyar égen. Egy alföldi faluban, nádfedeles kis ház­ban, ma száz éve született Petőfi Sándor. A parányi bölcsőben ringó gyer­mek homlokát megcsókolta a költé­szet mázsája. Felette virrasztótt az anyai gond és a januári nap fagyos fénye, glóriát sugárzott a borongó hajlékra. Apóstól ringott abban a bölcső­ben, a n­­ő zab­adságnak és testvéri­ségnek apostol’i. Ha sejtettek volna az osztrák "■sarnokok, a„ bécsi kamarilla Hazo­dé­sói hogy azon a tájon pattan ki az a fényes szikra, melyből néhány év mulva erdőégés támadt, talán ki­irtották volna a csecsemők életét, hogy hamvába fojtsák a tiszot. De felnőtt a gyermek, sudaras fa lett a bőr-őrből, pedig élete ta­vaszán lelke lombjait tépte a vihar, paskolta a jégeső és szivében mégis virágok bimbói csíráztak­ A mosto,a sors ha­m ar kidobta őt az eké országútára s bár nyo­mában csaholtak a nyomor és szen­vedés pokolkutyái, nem riadt vissza a küzdelemtől, meert előtte röpült a Géniusz, melynek lobogó fáklyája vezette őt s egy Tündérországot, a költészet virágos mezejét világította földöntúli fényességgel. Lányok szere 1" ’Műtététől, H* ' ’aladt meg g9­ í A költő, erdőkön, mezőkön bo­lyongva, hallotta a sóhajt, az elnyo­mott, a léig,űzött népek panasz-sza­vát és háborgó lelkűben zengő vihar támadt. Minden szava dübogő menny­dörgés lett, ujjai nyomán villámokat cikázott a lant bárja és a népek nya­káról recsegve-ropogva lehullt az az osztrák járom. Harcra hivó trombita szólott Egy dal, a normet dal, , talpra állí­totta az alvókat, megerősítette a kis­­hitüeket a a nemesség önként letép­ve a kiváltságosak cifra rongyait egy sorba állott azzal a s­egény jobbággyal, ki kaszát ragadott annak a földnek védelmére, melyre száza­dokig csak a könnye és a verej­­ke hullott. Büszke császárok városa resz­kető­­t a tomboló zivatartól, melynek torkából százezer­­ekon zengett egy fakó poéta Harci da­l És jósolt a jós, szeme a ködös jövőbe látott Jóslata, ha nem is ak­kor, de eliramlott évtizedek múltán, szóról-szóra b teljesedett, ma: t­ípus? ült Jeruzelem, El fogok pusztulni Aus úri­t, S mint Jeruzsále amek i­­ tói, Földóofálók keznak e­ űvszá­’kid“ A bonok fertőjében fogamzott gonosz politika, megbosszulta önön­­magát. A börtönök penészes odvába, a szabadság napja sütött, a vérpa­pok és bitófák gerendái e,korhad­tak, az egymás, a uszított népek, testvéri jobbot nyújtottak egymásnak s évtizedeken át a Béke olajfal erde­jében, áldást hozó munkát végezték. A lelkiismereti és gondolatsza­­badságért, az elnyomott nemzet min­den rétegének boldogságáért küzdött a költő, ü­zdött nemcsak elröppenő szóval, nemcsak elmúló, elhangzó dallal az ajkán, in­ nem férfias bátor­sággal, fegyverrel a kezében, pedig idtta, látta, érezte a sorsát, tudta, ?y nem „ágyban párnák közt fog ’ állni“, hanem ott fog elesn­i a har C mezején, ott folyik ki az ifjúi vér szivéből, holttestén át fújó pari­pák száguldanak, ott hagyják össze­tiporva, ott szedik össze elszórt csontjait és a temetési napon egy közös sírnak adják, azokkal együtt, „kik érted haltak, szent világsza­badság ! A Küküllő völgyében, a félegy­­házi síkon, bajtársaival együtt nyug­szik Petőfi Sándor. A szétomlott, elporladt csontok felett, halas szívvel virraszt az utókor kegyelete; a gyű­lölet gyehenna lángja sem ég már a szivekben; ellenség, jó barát, test­vér és rokon megbe­­csüti azt a bús temetőkertet. A világ müveit nemzetei ünnepet ülnek ma, az ujesztendő első napján, gyászrekviemet annak a költőnek, »io­­r,\rr vAriirr migyar volt, de min­den népnek bold­ogsagai­ ui,. or.«.. gáró), testvériségéről, zengedezett hymanuszokat, A Sárga tengertől, vé­gig, Ázsián, végig Európán és Ame­rika szabad földjén, ismerik az Ő ne­vét; ismerik és halóporában is meg­becsülik a lángelmét Üstökös volt, csodás fénnyel lo­bogó üstökös, melynek ragyogása nemcsak a magyar föld felett tün­dökölt, han m átsugárzott az a ha­tárokon gerjesztve világosságot hintve, tüzet az emb­ri lelkek­be és embe­ri elmékbe A csillagászok ki tudják számi­­ani, hogy milyen hosszú az üstökö­sök pályája, megjósolják azt is, hogy mikor térnek vissza újra, de ki tu­dna m gmondani, ki tudná megjósolni, hogy hozzá hasonló szellem lobban-e még valaha, ezen a földi világon? Az újesztendő határkövénél, a századik év hajnalán, adjunk hálát a mindenség urának, hogy nekünk adta öt, fajunk dicsőségére, irodalmunk büszkeségéül. Halleluja! Halleluja! Szarka cég déki t. vevő közönségének ez után évet Isi vám! szives pártfogásukat. Törd a.

Next