Ars Hungarica, 1990 (18. évfolyam, 1-2. szám)
1. szám - Tanulmányok - Zádor Anna: Megemlékezés Henszlmann Imréről. Elnöki megnyitó
Zádor Anna MEGEMLÉKEZÉS HENSZLMANN IMRÉRŐL. ELNÖKI MEGNYITÓ Tisztelt Emlékülés! Mikor az a megtisztelő felkérés érkezett hozzám, hogy ezen az emlékülésen a délelőtti előadásokat levezessem, magamban tépelődtem, hogy tulajdonképpen nem vagyok jogosult mint Henszlmann-kutató itt egyáltalán megjelenni. Úgy vélem mindenki, aki a mai nap folyamán hozzá fog járulni a Henszlmannról alkotott kép gazdagításához, biztosan többet tud Henszlmannról és többet foglalkozott vele, mint én. Azért vállaltam mégis, mert úgy éreztem, hogy én vagyok az, akit Henszlmann egész életemben nem hagyott békén. Kora fiatalságomtól kezdve mindvégig valami módon ösztökélt arra, hogy alkotásának óriás épületéből legalább egy csücsköt, egy sarkat jobban megnézzek, jobban foglalkozzak vele, és ez tulajdonképpen nagyon eredményes volt számomra. Kezdődött ez már egyetemi éveim alatt, amikor szeretve tisztelt professzorom, Hekler Antal elindított Henszlmann lapok néven egy kis kiadványsorozatot. Úgynevezett Lose Blätter: pár oldalas kis kiadvány volt ez, amelyben a legfrissebb eredményeket akarta közöltetni. Gerevich professzor szomszédos Művészettörténeti Intézetének tagjai viszont Ipolyi Arnoldra esküdtek és ez a versengés ösztökélt arra minket, hogy kicsit elmélyedjünk - legalább lexikálisan- Henszlmann műveibe. Azt hiszem, ez adta az első impulzust, hogy többé Henszlmanntól egészen elszakadni ne tudjak. Később egyre jobban kezdett érdekelni a magyar művészeti kritika, ami csak a múlt század negyvenes éveiben talált egy kicsit magára: erősen lemaradt az irodalmi kritika mögött. Ezek között a kritikák között természetesen kimagaslott nívójával, értékeléseivel, elméleti alapozottságával Henszlmann kritikája. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez a mindig mértéktartó, azt mondhatnám elegánsan fogalmazó író egyszer csak egy Kiss Bálint képre szenvedélyes dühhel, hatalmas harci ágyúval lő. Gondolkodóba estem, mi is lehet ennek a magyarázata. S hogy elkezdtem ennek jobban utána nézni, kiderült, hogy most tetten lehet érni a nagy összeütközést, két korszak határán. Éppen itt van az a nagy váltás, amikor a nagyon gyenge minőség helyett felmerül a valódi érték igénye, és előtérbe kerül az igazi szenvedély. Nem más ez, mint a felzárkózás vágya a nagy európai művészethez. Henszlmann végig ezt kívánta elérni. Úgy gondoltam régen, hogy csak legenda, hogy ő Londonban fiatalon és ismeretlenül a királyi angol építész-intézetben, a Royal Institute of British Architects-ben előadott. De utána nézve kiderült, hogy ez szóról szóra igaz. Az előadás jegyzőkönyve az összes hozzászólásokkal ma is megtalálható, és a róla szóló publikációk ugyancsak megvannak. Itt nem az az érdekes, hogy ez a fiatal emigráns, akit egy nagy baráti kör fogadott Londonban és felkarolt, ott előadhatott, mert ez sok minden, politikai és egyéb tényezőnek is köszönhető, így nem utolsó sorban annak a nagyon virágzó értelmiségi szabadkőműves körnek, amihez Henszlmann is tartozott. Itt döntőnek azt érzem, hogy ez az első alkalom, amikor ennek a kis Magyarországnak egyik képviselője nagy nyilvánosság előtt teljesen korszerűen, teljesen meggyőzően, teljesen egyenrangúan föllépett, és többé nem is került ki ez a vonulat a nemzetközi köztudatból. Az sem utolsó szempont, hogy az a törekvés, amit ő és a hozzá közelállók képviseltek, nemcsak egy új építészetelmélet születésének érdekében próbált realizálódni, noha önmagában már ez is éppen elég lett volna. Az érdekes benne az, hogy a küzdelem az élő építészet jobbításáért, megújításáért folyt, tehát Henszlmann és társai teljesen tudatában voltak annak, hogy az építészetnek rendkívül fontos társadalomforma-