Athenaeum, 1874/5. kötet
1874-03-26 / 13. szám
771 Athenaeum. 772 És ekkor mintha az ég jóakaró felsőbbséggel, kegyelmes indulattal meg akarná boszulni kicsinyhitűségünket, az isteni hatalom és jog földi letéteményese és hírnöke által is tudtunkra adja az örömöt: Ghyczy Kálmán pénzügyminiszter. Midőn e sorok napvilágot látnak, immár rég feleslegessé vált ez esemény örvendetességének tolmácsolása. Azóta minden hírlap, a ritkás szélső árnyalatokéi kivételével, kifejezést adott a megnyugtatásnak, a reménykedésnek, az éledő hitnek, melyet e tény nyújtott és támasztott országszerte, pártkülönbség nélkül. Kifejezést adott a köszönetnek, melylyel érzik, hogy a nemzet adósa az agg államférfimnak, a miért meghozta az áldozatot és kilépett a bírálat és ellenőrzés kényelmes körvonalából; ki arra a küzd porondra, melyen ma, fájdalom! nem szerezhető más babér, mint a súlyos de meddő kötelességek teljesítésének töviskoszorúja; hol a legnagyobb diadal: megóvni a létéért küzködő magyar nemzetet, e nemes, de könnyelmű lovagot, a végbukástól. Azt mondják, hogy az a passzív bátorság, az a töprenkedő hazafiság, mely Ghyczy Kálmán tulajdona, sem a bátorság, sem a honszeretet legmagasabb foka. Meglehet, De tényleg be kell vallania mindenkinek, hogy párttörténeteink évkönyvében 1867. óta nincs bátrabb tett, mint az 1872-iki szeptemberi manifesztáció, s az a később következő szakadás, melyre egy köztiszteletű pártvezér legközelebbi múltjával bátorodott — akkor, midőn még az egész ország egyoldalú jelszava a jármát nyögi, és még mindig nem mer bátran, elfogulatlanul szembenézni saját elvei bálványával, félő, hogy renegátsággal, következetlenséggel kellene vádolnia maga magát. A Curtius hasonlatát, melyet éppen Ghyczy dicséretére unásig elkoptattak, lehetetlen újra nem idéznünk, midőn a skeptikus, a fontoskodó Ghyczy kormányvállalását jelentik. Azt hiszem, hazafiság dolgában is ugyancsak megszégyeníté azon spanyolfal mögötti honmentőket, kik óvatosan kerülik az alkalmat,ahol hírek és tekintélyük köpenyege a cselekvő élet tolongásában szétfoszolhatnék, és feltárhatná, amit oly gondosan takar: a tehetetlenséget. Persze a kérdés ma nem az egyéni nézpont, a Ghyczy érdeme körül forog. Az a nagy kérdés, hogy ez a reintegrált kabinet, mely ma a nemzet elé áll, egészséges élettel fönntartsa magát és megoldja a mi élete feladatát képezi: államháztartásunk egyensúlya helyreállítását, a közigazgatás újjászervezését. Ma, létesülése, kiegészítése első percében talán korai volna még ez iránt a tárgyi esélyeket latolni, de azt sem szabad feledni, hogy az egyéni momentumok Ghyczy személyével és annak méltatásával korán sincsenek kimerítve. Nem szabad felednünk, hogy a bebizonyított tehetetlenség embereinek nem vagyunk ma sem híján, midőn a magyar kormányról beszélünk , és nem szabad felednünk a Bittó-kabinet másik kiváló, jelentékeny erejét és azt a célszerűtlen, paralizáló módot, melylyel az akcióba vonaték. Felesleges megjegyeznünk, hogy Bartól Györgyről van szó. Nekünk egyáltalában úgy látszik, mintha a Ghyczy tárcavállalásának nagy vívmánya mellett, sem a sajtó, sem a nagyközönség nem méltányolná eléggé e jeles férfiú megnyerése jelentőségét. Feledni látszanak, hogy, a mióta Eötvös József b. meghalt, Andrásy gr. Bécsbe költözött, és Lónyay Menyhért gróf a kormányzattól visszavonulni kényteleníttetett, egyetlen ember képviselte az önálló, kibélyegzett, s a sokaságból egy fővel kimagasodó egyéniségek fajtáját — ma e kiváló egyéniség és felette szerencsétlen pénzügyminiszter külföldi útra készül. Különben valljuk meg, az aurea mediocritas mindenek felett boldoguló emberei fogtak kezet a magyar miniszteri karszékeken. Meglehetős resportminiszterek, de igen középszerű szellemek és státusférfiak. Nos, Bartal Györgygyel ismét egy státusférfiú, egy kiválóbb talentum, egy individualitás ül a magyar minisztertanácsba. Ő neki van politikai múltja. Mint