Athenaeum, 1839/2. félév

1839-11-21 / 41. szám

Izland még tegnap estve egy homályos vonal, ma egy kies országként fekvék előttünk, Skotia pedig­ hátunk mög­ött elveszett, helyén látszottak úszni a’ habok. Apródonként el­­jutánk a’ dublini első, második ’s harmadik világtoronyhoz, mellyhez a’ tengerben épült egy pár­ang. mérföldnyi kőfalut vezet, ’s mellynek végén egy kis erősség áll. ’S vall­yon való-e az a’ nagy ínség, minek szomorú híre az egész világon elterjedt? E’ tenger­­melléki szép föld hasonló-e a’ tengerparti csigához, a kivítl tündököl ’s belöl küzhödt testet rejt? Ha az orvos messze elutazik megnézni egy jeles kórházat, természetes, ha az emberbarát kiváncsi meglátni egy be­teg országot. Átöltözködvén Dublinban, először is Nel­son’ 186 láb magas oszlopára hágtam fel, ’s eleinte szinte félénkké tett az, hogy a’ ten­geri hullámok’ löködése még fagaimban lé­vén, úgy tetszék, mintha az oszlop hajóként ingadoznék lábam alatt, hiában fogaztam, hiá­ban merevítém inaim’, mint a’ hajón itt is é­­reztem­ a’ jobbra ’s balra dölöngést. Végre nevettem magamon, ámbár, ha a’ pisai gör­be torony alatt állni nem kellemes, szinte nem az egy mozgó oszlop’ hegyén mula­tozni. Jelleme a’ vidéknek az, mi jelleme a’ népnek, derült, nyílt, könnyű, egyfelől sze­líden kékellő hegyek, másfélül erdős lapály, harmadik oldalról a’ sima tenger a’ várossal csaknem egyenlő magasságban. A’ város nagy, de nagy tekintettel nem bir; tiszta de undoknak látszik szegénysége miatt, hasonló egy római márványcsatornához, miben mosa­­dék foly; gyönyörködtető csak új része ’s néhány pompás középület, minek száma ke­vés , mert az a’ sok ’s igen vén egyház mind olly meztelen durva, ordas mű, mintha itt mindig szegények ’s mindig szegényeknek é­­pitettek volna. Azonban még is meg valék elégedve — a’ tetőn. De leszálltam ’s Dublinban többé nem gyönyörködtem. Úgy jártam mint az, ki da­rab ideig mulatozván a’ képzelet’ országában, tarka képek ’s ábrándok köztt boldognak ér­zi magát, ’s midőn leszáll a’ szomorú való­ságba, azok mellőle mind elröppennek. Borzasztó nyomor, mellyet soha és sehol nem láttam! Belőle mint első hírmondat te­kintsd azt a’ rongyos és szarmos kocsist, ki két kerekűjén a’ rév’ partjáról a’ városba hoz. ’S a’ főbb útczákról lépj akám­ellyik mel­­lékutczába ’s fészket verve látod a’ szegény­séget. A’ sok meztelen lábú sápadt ember ’s félcsupasz gyermek hemzseg benne, testükről a’ piszkos rongy égett bőrként hámlik le. A­­lacsony boltkamrák tele aggatvák elszakado­zott ruhákkal, mellyek itt ott első vagy má­sodik emeletből kitett rudakról lógnak le boltczimer helyett. — Ha háztetőn vagy me­zőn látnám, azt gondolnám, madarak’ ijesz­­tésére akasztattak ki. ’S mit gondoltok, mi­nek e’ sok som? Ruhának, ’s ki árulja, szin­tén olly rongyos mint ki veszi, ’s e’ képet csak úgy bírjátok, ha képzeltek koldusokat, kik rongyokkal ’s a’ kapott alamizsnával ke­reskednek. De lehetetlen, hogy e’ tömérdek rósz öltözet mind itt volt volna uj, ’s hajlik hinni a’ megszomorodott szivű utazó, hogy a’ hitvány ruha egész Nagybrittaniából Iz­­landba hordatik, — talán cserébe azon pénz­ért mit belőle kiszív, azon búzáért mit éhező népe’ szájától elkap. A’ járda mellett két oldalra mocskos és zöldhalovány színű némberek káposztát, bur­gonyát, hagymát, gyümöltsöt árulnak, ’s egy vevőt egy csorda vesz körül, bámulva ’s irigyelve a’ boldogot, ki m­enni fog. ’S a­­karatlanúl is kérdi az ember, mikép adhat el élelmet, kinek testén a’ hét sovány esztendő’ kínai látszanak, mikép lehet annak eladni valója , ki a’ falhoz kénytelen háttal fordulni, hogy teste’ meztelenségét, mit a’ruha el nem föd, a’ kőfal födje el? ’S a’ város’ minden részeiben, de különösen a’ zöldségpiaczokon látni gyermekeket ’s anyákat, kik mint apró marhák, tyúkok és csirkék a’ szeméten men­­degélnek ’s szedegetnek ha valamit találnak, egy szem cseresznyét, vagy köszmétét, vagy saláta ’s káposzta halasztót, vagy torzsada­rabocskát, mit azon állapotban, miben fölvet­ték, kacsaként nyomban elnyelnek. ’S van­nak , kik talán mivel egykor jobb napokat ér­tek, a’ szemérmet kímélő sötétben jőnek elő, lepedőbe vagy rongyollott köpenybe burkolva, ’s a’ konyhaablakok’ rácsainál heverve, nagy mohhal lesik a’ burgonyahéjt ’s morzsalékot, mi a’ tehetősök’ ebéde után ki szokott há­nyatni. Most érzem ’s mondom először éle­temben­ ,E’ föld a’ siralom’ völgye.­ Láttam egy asszonyt, sárgazöld mellén

Next