Athenaeum, 1839/2. félév
1839-11-21 / 41. szám
Izland még tegnap estve egy homályos vonal, ma egy kies országként fekvék előttünk, Skotia pedig hátunk mögött elveszett, helyén látszottak úszni a’ habok. Apródonként eljutánk a’ dublini első, második ’s harmadik világtoronyhoz, mellyhez a’ tengerben épült egy párang. mérföldnyi kőfalut vezet, ’s mellynek végén egy kis erősség áll. ’S vallyon való-e az a’ nagy ínség, minek szomorú híre az egész világon elterjedt? E’ tengermelléki szép föld hasonló-e a’ tengerparti csigához, a kivítl tündököl ’s belöl küzhödt testet rejt? Ha az orvos messze elutazik megnézni egy jeles kórházat, természetes, ha az emberbarát kiváncsi meglátni egy beteg országot. Átöltözködvén Dublinban, először is Nelson’ 186 láb magas oszlopára hágtam fel, ’s eleinte szinte félénkké tett az, hogy a’ tengeri hullámok’ löködése még fagaimban lévén, úgy tetszék, mintha az oszlop hajóként ingadoznék lábam alatt, hiában fogaztam, hiában merevítém inaim’, mint a’ hajón itt is éreztem a’ jobbra ’s balra dölöngést. Végre nevettem magamon, ámbár, ha a’ pisai görbe torony alatt állni nem kellemes, szinte nem az egy mozgó oszlop’ hegyén mulatozni. Jelleme a’ vidéknek az, mi jelleme a’ népnek, derült, nyílt, könnyű, egyfelől szelíden kékellő hegyek, másfélül erdős lapály, harmadik oldalról a’ sima tenger a’ várossal csaknem egyenlő magasságban. A’ város nagy, de nagy tekintettel nem bir; tiszta de undoknak látszik szegénysége miatt, hasonló egy római márványcsatornához, miben mosadék foly; gyönyörködtető csak új része ’s néhány pompás középület, minek száma kevés , mert az a’ sok ’s igen vén egyház mind olly meztelen durva, ordas mű, mintha itt mindig szegények ’s mindig szegényeknek épitettek volna. Azonban még is meg valék elégedve — a’ tetőn. De leszálltam ’s Dublinban többé nem gyönyörködtem. Úgy jártam mint az, ki darab ideig mulatozván a’ képzelet’ országában, tarka képek ’s ábrándok köztt boldognak érzi magát, ’s midőn leszáll a’ szomorú valóságba, azok mellőle mind elröppennek. Borzasztó nyomor, mellyet soha és sehol nem láttam! Belőle mint első hírmondat tekintsd azt a’ rongyos és szarmos kocsist, ki két kerekűjén a’ rév’ partjáról a’ városba hoz. ’S a’ főbb útczákról lépj akámellyik mellékutczába ’s fészket verve látod a’ szegénységet. A’ sok meztelen lábú sápadt ember ’s félcsupasz gyermek hemzseg benne, testükről a’ piszkos rongy égett bőrként hámlik le. Alacsony boltkamrák tele aggatvák elszakadozott ruhákkal, mellyek itt ott első vagy második emeletből kitett rudakról lógnak le boltczimer helyett. — Ha háztetőn vagy mezőn látnám, azt gondolnám, madarak’ ijesztésére akasztattak ki. ’S mit gondoltok, minek e’ sok som? Ruhának, ’s ki árulja, szintén olly rongyos mint ki veszi, ’s e’ képet csak úgy bírjátok, ha képzeltek koldusokat, kik rongyokkal ’s a’ kapott alamizsnával kereskednek. De lehetetlen, hogy e’ tömérdek rósz öltözet mind itt volt volna uj, ’s hajlik hinni a’ megszomorodott szivű utazó, hogy a’ hitvány ruha egész Nagybrittaniából Izlandba hordatik, — talán cserébe azon pénzért mit belőle kiszív, azon búzáért mit éhező népe’ szájától elkap. A’ járda mellett két oldalra mocskos és zöldhalovány színű némberek káposztát, burgonyát, hagymát, gyümöltsöt árulnak, ’s egy vevőt egy csorda vesz körül, bámulva ’s irigyelve a’ boldogot, ki menni fog. ’S akaratlanúl is kérdi az ember, mikép adhat el élelmet, kinek testén a’ hét sovány esztendő’ kínai látszanak, mikép lehet annak eladni valója , ki a’ falhoz kénytelen háttal fordulni, hogy teste’ meztelenségét, mit a’ruha el nem föd, a’ kőfal födje el? ’S a’ város’ minden részeiben, de különösen a’ zöldségpiaczokon látni gyermekeket ’s anyákat, kik mint apró marhák, tyúkok és csirkék a’ szeméten mendegélnek ’s szedegetnek ha valamit találnak, egy szem cseresznyét, vagy köszmétét, vagy saláta ’s káposzta halasztót, vagy torzsadarabocskát, mit azon állapotban, miben fölvették, kacsaként nyomban elnyelnek. ’S vannak , kik talán mivel egykor jobb napokat értek, a’ szemérmet kímélő sötétben jőnek elő, lepedőbe vagy rongyollott köpenybe burkolva, ’s a’ konyhaablakok’ rácsainál heverve, nagy mohhal lesik a’ burgonyahéjt ’s morzsalékot, mi a’ tehetősök’ ebéde után ki szokott hányatni. Most érzem ’s mondom először életemben ,E’ föld a’ siralom’ völgye. Láttam egy asszonyt, sárgazöld mellén