Athenaeum, 1839/2. félév
1839-08-01 / 9. szám
ról, ’s mintha bajszomról ismerték volna meg az érkezőket, azt s hallám suttogni: ezek a’ magyarok. Útcza nyílik a’ sokaság között a’ templom’ azon ajtajáig, melly az ünneplő családnak hagyaték szakadon, a’ többi bejárást tömérdek nép foglalván el. Tömve leli a’ szent hely is emberekkel. Az oltár előtt karszékekbe ül az öreg pár, mögötte félkörben gyermekei, két fia és hat lánya, ’s ezek mögött az unokák foglaltak helyt két sorban, elül a’ lányok, hátul a’ fiúk. Szivemelő, boldogító nézet! Számos család fénykoszorúként üli körül törzsöket, ezt dicsőítve, magát tisztelve, ’s boldog, hogy szüleit e’ ritka napot elérni láthatja; és az agg pár, ezerek közül kijelelve ’s méltatva a’ nagy szerencsére! Avval, kit ifjú korában legbensőbb barátul, házastársúl választott ki magának, félszázad múlva, mellynek változó kényeiben a’ sors’ állhatlansága csak összébb vonta az őket egyesítő köteléket; oltár előtt ismét megáldatni, környezve annyi örömkényes szemtől, mellyekből a’ legtisztább, a’ gyermeki szeretet sugároz ki, ez valóban boldogság! ’S e’ boldogság’ érzetében elolvadva ott ül az ősz pár, nem megtörve az élettől,, de magasztalva, ’s mintegy tisztulva olly élvezetekre, mellyeket e’ föld nem adhat; vallásos illetődés, mellybe hála és öröm vegyül, nyugszik derült homlokaikon ; de szemeik égre fordulnak , mintha tudakoznák , mivel érdemtették meg az emberi sorsok’ igazgatójától azon kegyelmet, melly őket méltatta annyi ezerek közül, hogy illy ritka ünnepet elérjenek. ’S kezük szorosabban kulcsolódik össze, midőn a’ prédikátor beszédét e’ szókon kezdte: „Uram, neked szolgálni fogok, mert nagyot tettel velem!“ Én szemeimet rajtok legeltetém, míg, nem őket, hanem a’ házi élet’ nemtőjét láttam ünnepet tartani, ’s hallani a’ költő’ sza vait : Wer ein holdes Weib errungen; Mische seinen Jubel ein ! Boldogok és boldogtalanok’ szemlélésén egyiránt magába száll az ember, ’s akár előtte van még jövendője, akár leélte már részét, saját szerencséjének kulcsát magában keresi, önkénytelenül sorsa’ igazi forrására térvén. Ott vizsgálja, méltó-e arra, mi eddig már érte, ’s ha remélhet-e boldogságot, vagy kell-e tartania a’ jövendőtől? Oh ha maga magával van az ember, bizony a’ kürületeket nem okozza ha kopár, de ha virányos élete, tudja, hogy nagyobb részt nekik köszönheti azt. Ilyenkor igazságosak vagyunk, mert nincs ok titkolóznunk. ’S bár azt találnék mindig, hogy belsőnk szerint jobb sorsra vagyunk érdemesek, mint minő jutott, már ezért sem volnánk szerencsétlenek. Ismétlem, lelkiösmeretükkel szemközt igazságosak vagyok ; mihelyt zúgolódunk, már valami idegen férkezett a’ szemköztire. — Látások, miilyen a’ boldog páré volt, épen meghívók a’ lelki szemköztre. Kinyitottam hát öntudati könyvemet, ’s olvastam benne mi nyugasztala, de ollyat is, mi háborgata. Még sem bánom az olvasást; semmi tudás sem árt: az öntudás’ haszna megbecsülhetlen. *— — Különös egy lény az ember. Óhajt, állít, vadász minduntalan; istent, sorsot vádol, ha el nem éri mi után liheg; és ha elérte, megunja ’s kívánsága megint szárnyra kel. És ha az egész földet befuthatná, és annak minden díszét élvezhetné, ha végetlen lelkének minden tulajdonit tökélyre bírná kifejteni, akkor, úgy hiszem, megmaradván nyugtalansága, melly őt mindig hajtja, ő a’ legboldogtalanabb lenne. Nyugalomát elfásítja, birtok a’ dolgoknak becsét veszti előtte ; mindent, mi embernek szép, a’jövendő bir, mit szeretne, távol van. A’ jelen letörli az esthajnal’ aranyszínűt ’s nem hagy egyebet nedves ködnél és hideg sugárnál. Ha azt akarod, hogy örüljünk, perczig hagyj csak örülnünk; szorítsd, mivel tán évig élhetsz, egy pillanatra, ’s boldogító lesz az. Zarándok az ember a’ földön, nem maradandó lakos. Ezen zarándokléte fejti meg magávali ellenkezését nevetséges különösségeit. Én, a’ Kárpátok’ fia, azoknak sok csodáját nem láttam, mert akármikor láthattam. Itt Dresdában okom van sietni, azért lábon vagyok, ’s fülem szemem el nem restül! Gyakran kirándulok a’ városból a’ közel vidékre, ’s gyönyörködöm a’ tájakon , de még inkább a’ józan szász népen. Milly csendesség uralkodik itt falukon , mindenütt, még az ivóházakban is! Csárdáink’ zivataraihoz szokott fül nem akarja elhinni a’ szemnek, hogy ezer ember iszik és vígad, mert szidalmat, káromkodást nem hall. Mi nálunk olly igen gyakor, a’ parasztok’ összeverekedése, a’