Athenaeum, 1840/2. félév

1840-07-02 / 1. szám

9­10 II. a’ sajkás. Tükrén a’ nagy Dunának Habok’ ringásiban, Tündér gyönyörvarázsban Egy zöld szigetke van. Hivólag ingnak fái, Mint annyi Völgykezek, Mellyek vidám örömre Magukhoz intenek. ’S kormányt veszek kezembe, Sajkám egy gyors evet, Könnyen, vigan, székellve Felé , felé siet! Fölöttem és alattam Mosolygó ég vagyon, Két ég közöl — ki hinné? — Kivágyik csolnakom. A’ zöld sziget’ hüsében Virul az én egem , A’ föld’ legszebb leánya Ott köt füzért nekem. III. SZABADBAN. A’ tavaszkor fűbe fekszem , Szívem nyitva áll; Szembe, szívbe kéjgyönyörnek Illatárja száll. Ah ki írja meg , mit érzek Édességinél ? Szivem , mint a’ megtelt bimbó , Meghasadni fél. Kéjvilág’ örömvilága, Bájoló tavasz! Egy öröm van a’ világon — Élvezésed az ! IV. EGY SZÉP ÁLOM. Lágy déli szellő Volt ringatom, Méhdöngicselés Elaltatom; Elhunytam a’ kéj’ Érzelmiben, Temetve fekvén A' zöld fűben ; Tündéri álom Kecsegtetett: Egy szebb jövendő Hazám felett. Ajkamra csak szállt — Fölérezék : ’S szerelmes hölgyem’ Karán valék. Garas János: A' Te eg­ye ne a. Eredeti novella. „Mint nálunk, úgy máshol is szokása gaz­­ilagi családoknak házi barátot fogadni keblükbe, ki az élet’ tengerén támadni szokott viharokat megelőzni, vagy megtörni segítse. Azonban gyakran, kivált ha azok’ választásában csak kedves szenvedélyinket követjük, égen ezek gyűj­tik össze fejünk fölött a’ villámteli felhőket, mely­­lyek boldogságunk’ sajkájának csaknem vég sül­­lyedtével árulják el a’ szörnyeteget, ki azokat fölünkbe varázsolta.“ — így írt naplójába egy spanyol utazó, kit e’ valóságra szomorú tapasz­talás oktatott. Milano felé utaztam, úgymond ő, onnan Ve­­lenczébe térendő. Bele unván a’ hosszas ülésbe, hajóra szálltam, eleve egyezkedve öszvéresem­­mel, hol, ’s mikor találkozandiyik , de a’ hűtlen álnokút megjátszott, a’ kitűzött állomáson meg nem jelenvén , ’s így utamat, más jármű’ hiúval, gyalog folytatni kényteleníttetém. Egy riadal­­mas hosszú napot haladtam már Lombardia’ té­véin , sehol biztos tanyát nem lelve , midőn tá­volod egy, karjára fűzött sólyommal ballagó nobili, mint külseje mutatá, vágta keresztül ösvényemet. Külsőm­, vagy jelen szeszélye tá­­maszta-e benne irántam vonzódást, nem tudom , de alig valánk szóhatásnyira egymáshoz, han­gosan kérdé, nem vagyok-e spanyol. Igent nyer­vén válaszúl, ’s mai csalatásomat sírtvén, mint­egy sejtve jövendő hálásomróli aggodalmam’, megelőzőleg mondá, mi szerint nagy útat kel­lene még tennem, mielőtt nyughelyre érendek , ’s ha őt innét nem messze eső mezei lakába kö­vetni akarnám, ez éjjel kipihenhetném nála a’mai nap’ fáradalmait. Noha az ajánló’ képén ülő fa­nyar komolyság nem legjobbat jósla , szükség­től késztve elfogadom­ még­is az ajánlatot, any­­nyival szívesben, mivel illy sorsú embertől, mi­nőnek őt nézém­, nem látszott veszély környez­hetni. Egy nem kisszerű, de hanyagúl miveit ker­ten keresztül értünk udvarába. A’ háztól néhány lépésnyire két inas jőve élénkbe, néma h­ijlon­­gással, egészen levert arczczal. A’ ház igen csinos vala, de semmivel sem kinálkozék, mi az úton, ’s szolgákon eláradt bús h­angolatot ne viszh­angozná. E’ szokatlan tünemény, mellyet inkább angol, mint olasz földön kerestem volna, némi nyugtalanságot támaszta bennem. Vendég­lőm a’ legsötétebb keserv’ gyökerét látszék szi­vében hordozni, cselédeivel ritkán, mindig mo­

Next