Athenaeum, 1840/2. félév
1840-07-02 / 1. szám
910 II. a’ sajkás. Tükrén a’ nagy Dunának Habok’ ringásiban, Tündér gyönyörvarázsban Egy zöld szigetke van. Hivólag ingnak fái, Mint annyi Völgykezek, Mellyek vidám örömre Magukhoz intenek. ’S kormányt veszek kezembe, Sajkám egy gyors evet, Könnyen, vigan, székellve Felé , felé siet! Fölöttem és alattam Mosolygó ég vagyon, Két ég közöl — ki hinné? — Kivágyik csolnakom. A’ zöld sziget’ hüsében Virul az én egem , A’ föld’ legszebb leánya Ott köt füzért nekem. III. SZABADBAN. A’ tavaszkor fűbe fekszem , Szívem nyitva áll; Szembe, szívbe kéjgyönyörnek Illatárja száll. Ah ki írja meg , mit érzek Édességinél ? Szivem , mint a’ megtelt bimbó , Meghasadni fél. Kéjvilág’ örömvilága, Bájoló tavasz! Egy öröm van a’ világon — Élvezésed az ! IV. EGY SZÉP ÁLOM. Lágy déli szellő Volt ringatom, Méhdöngicselés Elaltatom; Elhunytam a’ kéj’ Érzelmiben, Temetve fekvén A' zöld fűben ; Tündéri álom Kecsegtetett: Egy szebb jövendő Hazám felett. Ajkamra csak szállt — Fölérezék : ’S szerelmes hölgyem’ Karán valék. Garas János: A' Te egye ne a. Eredeti novella. „Mint nálunk, úgy máshol is szokása gazilagi családoknak házi barátot fogadni keblükbe, ki az élet’ tengerén támadni szokott viharokat megelőzni, vagy megtörni segítse. Azonban gyakran, kivált ha azok’ választásában csak kedves szenvedélyinket követjük, égen ezek gyűjtik össze fejünk fölött a’ villámteli felhőket, melylyek boldogságunk’ sajkájának csaknem vég süllyedtével árulják el a’ szörnyeteget, ki azokat fölünkbe varázsolta.“ — így írt naplójába egy spanyol utazó, kit e’ valóságra szomorú tapasztalás oktatott. Milano felé utaztam, úgymond ő, onnan Velenczébe térendő. Bele unván a’ hosszas ülésbe, hajóra szálltam, eleve egyezkedve öszvéresemmel, hol, ’s mikor találkozandiyik , de a’ hűtlen álnokút megjátszott, a’ kitűzött állomáson meg nem jelenvén , ’s így utamat, más jármű’ hiúval, gyalog folytatni kényteleníttetém. Egy riadalmas hosszú napot haladtam már Lombardia’ tévéin , sehol biztos tanyát nem lelve , midőn távolod egy, karjára fűzött sólyommal ballagó nobili, mint külseje mutatá, vágta keresztül ösvényemet. Külsőm, vagy jelen szeszélye támaszta-e benne irántam vonzódást, nem tudom , de alig valánk szóhatásnyira egymáshoz, hangosan kérdé, nem vagyok-e spanyol. Igent nyervén válaszúl, ’s mai csalatásomat sírtvén, mintegy sejtve jövendő hálásomróli aggodalmam’, megelőzőleg mondá, mi szerint nagy útat kellene még tennem, mielőtt nyughelyre érendek , ’s ha őt innét nem messze eső mezei lakába követni akarnám, ez éjjel kipihenhetném nála a’mai nap’ fáradalmait. Noha az ajánló’ képén ülő fanyar komolyság nem legjobbat jósla , szükségtől késztve elfogadom mégis az ajánlatot, anynyival szívesben, mivel illy sorsú embertől, minőnek őt nézém, nem látszott veszély környezhetni. Egy nem kisszerű, de hanyagúl miveit kerten keresztül értünk udvarába. A’ háztól néhány lépésnyire két inas jőve élénkbe, néma hijlongással, egészen levert arczczal. A’ ház igen csinos vala, de semmivel sem kinálkozék, mi az úton, ’s szolgákon eláradt bús hangolatot ne viszhangozná. E’ szokatlan tünemény, mellyet inkább angol, mint olasz földön kerestem volna, némi nyugtalanságot támaszta bennem. Vendéglőm a’ legsötétebb keserv’ gyökerét látszék szivében hordozni, cselédeivel ritkán, mindig mo