Athenaeum, 1842/1. félév
1842-06-30 / 78. szám
1238 A’ völgyteknő’ mélyében fátlan gyepes tér közepett fakadt az egyetlen forrás, melly vizével a’ magány’ békés lakosit tartotta. Aranyszín fövenyből szökellett elő az üvegtiszta vízsugár, habfehérségü márvány medenczébe lövellve alá kristályait, mellynek öblében örök vidám csevegés közt tűntek el tajtékzó habocskái. Csodálatos egy medencze volt ez! szüntelen ömlött bele a’ víz, a’ nélkül, hogy valaha megtelt volna. És ki tudná hova enyésztek belőle az ezüst csöppek, holott semmi látható nyílás nem vala rajta, mellyen elszivároghatnának? Úgy van — egy hatalmas tündér volt a’ forrás’ tulajdonosa. Az időben még tündérek lakták a’ bérczeket, tündérek szálamlottak a’ bokrokból, magános kútfőnél lepték meg a’ szerelmes leánykát, megjelentek a’ szendergő vándor álmainál, játékjokat űzték a’ merész kalandorral, ’s változó szeszélyükhöz képest majd vágyait teljesítve boldogítók kedvenczöket, majd kaján kárörömmel bolygaták meg a’ vidéki lakosok’ békés nyugalmat. Az időben még tündérek’ kénye uralkodott a’ halandókon. Mint mondám, a’ forrás egy tündér’ tulajdona volt, ’s a’ kisded völgy’ lakóitól nagy tiszteletben tartatott. A’ falu’ lakosi közt ősi időktől fogva unokákról unokákra átmenő szóhagyomány divatozott a’ tündérforrásról. Tetemes nagyságú kerekké fedte annak száját, tetszeleg igen nehéz, de bámelly gyenge leányka’ keze által könynyeden elmozdítható. A’tulajdonos tündér, monda a’ rege, megengedte, hogy a’ falu’ leánykái minden estve naphunyta után ide jöjenek, ’s elfordítván a’ követ, merítsenek a’ márvány medenczéből annyi vizet, mennyivel más nap’ be fogná érni családjok. De keményen meghagyta egyszersmind, hogy miután megtöltötték korsójokat, gondosan tegyék helyre a’ követ; mit ha elmulasztana valamelly gondatlan leány, veszélybe döntené magát ’s a’ völgy’ minden lakosit, mivel ha a’ kelő nap’ sugári megpillantanák a’ fedetlen vizet, kerülhetlen végromlás fogna a’ tündér’ haragjának következése lenni. Nap’ hunytakor gyakran lejtett szép Lipta, kis korsóval karján, a’ jóltévő forráshoz,’s vidám dalt zengtek eperajkai. Egyszerű havasi rózsa, vagy a’ bérezek’ fűszer bogyójú áfonyája volt tűzve hajának gazdag fürtéi közé. Sugár alakja könnyeden hajolt a’ víztükör’ fölébe, míg korsója lassú mormolással nyelte a’ csigás örvénykében rostélyához szívódó gyöngycseppeket. Majd a’ követ gondosan lefödvén, sebes léptekkel tért vissza aggszülei’ hajlékához, ’s kevés perczek múlva kis szobácskájában aggódás vagy szerelmi gond nélkül csukta álomra szemhéjait. De nem tarthatott ez igy örökké: Lipta’ szíve szerelemre vala alkotva. Egy jövevény ifjú jelent meg a’ völgyben — egy hadfi messze vidékekből, ki sokat látott ’s hallott a’ világban. Öltözete sisak és ragyogó vért; csevegésinek tárgya : vérengző csaták, selyem ’s gyémánttal ékesített udvari hölgyek,arany menynyezetes csarnokok’ vígalmai és — szerelme. A’ szegény leányka megbűvölve érzé magát, szíve el vala veszve; és valahányszor nap’ hunytakor a’ tündérforráshoz ment korsóját megtölteni, Béla szüntelen oldala mellett volt. Agg szülei illy hajlandóságot nem nézhettek helybehagyással. Az ifjú hős’ kalandjai, tábori ’s udvari regéi ízetlenek voltak előttök, — ’s látván uiilly örömmel ’s odaolvadással hallgatja Lipta azokat, éltökben legelőször dorgálták meg gyermeküket, ’s megtiltották összejövetelét az idegennel. Lipta sirt, de megígérte, hogy engedelmeskedni fog intésüknek; ’s azon estve, elhagyván szokott ösvényét, más utat választott a’ forráshoz, hogy a’ találkozást kedvesével kikerülje. Miután a’követ elfordította ’s korsóját megmentette , leült a’ forrás mellé, és keservesen sírt. Elmerülve búsongásában, feledé az idő’ haladását, az alkony’ szürkületét már rég éji homály váltotta fel; az ég’ boltján feje fölött magasan ragyogó csillagok némán tükröződtek lábainál a’ forrás’ kristály vizében. Neszt hallván föltekintett, ’s kedvesét látta maga előtt állani. ,Ah ne jöj ide* — zokogá a’ hölgy nyugtalanúl —,ne jöj ide! szavamat adtam, hogy veled nem találkozom. Óh én engedetlen gyermek, miért hogy haza nem menék, mihelyt dolgomat végzettem — vagy miért is láttalak valaha téged ? szemeim nem ösmerték addig a’ sírást, ’s azóta megtanultak könnyezni!‘ „Szüntesd fájdalmadat kedves Lipta — esdekle a’ jövevény ifjú — ’s ne vádold azt, ki téged inkább szeret élténél. Jer karjaim közé!“ ,Soha, soha!‘ kiálta a’ lyány szenvedélyes hangon, és sebesen kelvén fel ültéből, elsietett a’ forrástól. ,Jaj nekem, hogy áthágám szüleim’ tilalmát, én, ki csak imént boldognak vélém 78*