Athenaeum, 1842/2. félév
1842-10-25 / 50. szám
teni? — Hogy azt tehessem, viszonzom, kettőre van szükségem — pénzes hitelre. A’ kettő közöl nekem egy sincs. — Én mindkettővel megkínállak. — Köszönöm, büszkén válaszolok, mint mosolyga — én nem tudhatom, visszafizethetem-e önnek adósságomat. —Gondold meg, menti át, hogy neked csak biztos vagyonra kölcsönözhetek. — Biztos vagyonra ? hiszen nekem semmim sincs. — ’S neved’ díszét, viszonzá ő, semminek sem veszed? Azon nevét, mellyet becsületes atyád, Champré Miklós visele, ő, ki tizenöt éviglen pénztárnokom vala,és sem helyzete’megváltoztatását , sem fizetése’ megnagyobbitását nem okarta, mert neki, mint vala, jó dolga volt, mivel tevékenysége 's ügyessége, mint ő vélé,nagyobb fizetést az 1200 francnál, miket házamba lépte óta évenként kapott, nem érdemiének. Illy név rám nézve nem elegendő kezessége? E’ névre én neked, mennyire szükséged van, legkisebb aggodalom nélkül adandók. Te ács vagy, mesterséged’ ismered, pontos és ügyes vagy, dolgodnak jól kell folynia. Rajta tehát, mától fogva pénztáramból bármikor kölcsönözhetsz. ’S most munkához! — így szólt ön’ atyja, kisasszony. Ez bizonyára szép ajánlat vala, mit én köszönettel fogadok, mester lettem ’s istennek hála tiz ezer francnyi szép vagyonkát szerzék. ’S most reménytem, kisasszony, hogy kérésemet meg nem tagadván, ezen összeget úgy használandja, mint ön jónak látja, mint ha öné volna. Ön engem’ viszsza nem utasíthat, mert az rám nézve szemrehányás leendne, mint ha én elfogadván atyja’ jóléteit, jogtalanságot követtem volna el. Nem, nem, ön nem ollyan undok, és szelíd hangja bizonyosan azt válaszolandja: Péter, én önt nem akarom szerencsétlennek tenni, ajánlatát elfogadom.* E’ szavak után Péter várakozásteljesen, lehajtott fejjel, mély lélekzet közben hallgata. Mivel Paulina nem válaszolt, rápillants. Látá , hogy helyzetét, mióta ő jelen van, nem változtatá. Vizsgáló különben kifejezésteli szemeit — e’ szemek most tompák ’s merevek valónak. Félelem’ érzete lepé őt meg; azt meré, mit más körülmények közt tenni bátorsága nem volt volna; kemény kezeivel megragadá a’ vígasztalatlan’ kis puha kezecskéit, ’s leggyöngédebb, legmeghatóbb kifejezésekkel , miket találhatott, kéré , kényszerité őt, egy szót, csak egyetlenegy szót szólna hozzá. Paulina néma marada. Péter borzasztót kezde látni ’s aggodalomteljesen kiálta : ,Istenem, hát nem vala elég atyjától ’s jövendője’ biztosságától őt megfosztanod , még az ész’ világát is megvonod tőle !* Könnyek hullanak barna arczán alá, térdein magán kivül, vigasztalatlanul marada. De rögtön fölemelkedők. ,Könnyek ? szóla. Nem vagyok-e én férfi ? Én segélyül jövök a’ nyomornak, ’s itt legfőbb nyomort — őrültséget találok! De , férfiszavamra mondom , azt is le akarom győzni !* Mindenek előtt ollyan segély - ’s felvigyázatról gondoskodott, miilyenre Paulinának ezen helyzetében legnagyobb szüksége volt. Péternek még anyja volt, egyszerű hölgy, egészen olly jószívű , mint fia. Ennek sebtiben következő sorokat irap ,Kedves anyám, az, kit vigasztalni jövök, szerencsétlenebb, mint gondolok. Dolgaimat ’s tiéidet hagyd legott abba, siess hozzá, ’s történjék bármi, perezre se hagyd őt el. Tán még ma este látandasz engem’, tán holnap. E’ rövid idő alatt légy neki az, mi nekem mindig valós, az anyák’ legjobbika.* E’pillanat óta Péter, ki bizonyos vala a’benyomás’ felől, mit anyjára levélkéje teend, egyébről nem gondolkodott, mint lehetőleg gyors végrehajtásáról a’ tervnek, mellyet szellem és szívvel szőve, a’ tervnek, mellynek végczélját az olvasó bizonyosan kitalálja — eszét t. i. Paulinának visszaadni. Ah, sikerülend e neki a’ gyógyítást, mit magában feltőn, kieszközölni? — Menend-e orvoshoz? Az őrültség egyike ama’ titokteljes örvényeknek, mellyekben gyakran vall szégyent az emberi tudomány. Őrültség a’ teremtő’ ama’ súlyos keze, melly a’ teremtvényre nehezül. Hogyan ’s mikor tágulaml itt isten’ haraga ? Azt csak isten tudja; ő legyen segélye a’ szegény Paulinának ! Midőn Péter elhagyá a’szobát, mellyben menedéket keresett az árva, a’ szerencsétlen eladásnak , melly a’ szomorú catastrophát okozá, épen vége volt. De a’vevők még el nem oszlanak; mindenki sajátja’ elviteléről rendelkezők. Péter közéjök lépvén, mondó : ,Uraim , mint önök cselekvőnek ’s vásárnának , én is épen úgy, mint a’ többi, a’ verésben részt vehetek vala; a’ csődületet én is nevelhettem volna. Azt nem tevem; mindenki cselekszik gondolkodása szerint. Önöktől most egy szolgálatot, valódi szolgálatot, kérek. E’bútor, mit önök épen most vásárlanak, ’s melly sem jobb , sem roszabb, mint bármelly más bútor, mellyet naponként árulnak, nekem tetszik ’s óhajtom azt bírni. Engedjék át nekem egészen úgy a’ mint van, ’s 50 proc. nyereményt ajánlok értte. Értenek engem’ önök ?* Egyike a’ kalmároknak szót emelve elkezdé a’ szokott litániát, melly alkalmasint egykorú a’ világgal: rósz idők járnak, szerfölött drága minden , a’ költség tetemes stb. Péter dörgő hangon szakítá félbe a’ szólót. ,Nekem, úgy mond, veszteni való időm nincs. Én önöknek fényes ajánlatot tenni véltem. Úgy látszik, önök más nézetnek. Uraim, alázatos szolgájuk. Pénzemet kevésbbé kapzsiaknak engedem megérdemelni. Ö távozék. A’ kalmárok átláták, hogy vonakodásukkal igen jó üzletalkalmat fognának elszalasztani. Oh a’ becsületes emberek ! A’ vevőt viszszahivák ’s az alkut megkötek. ("Vége következik.)