Athenaeum, 1843/1. kötet

1843-01-15 / 1. füzet

vala bátorságom beleszállni. A’ borzadás végre fölébresztett, s ész­­revevém szívem’sebes dobogását, elpirultam gyávaságomon. Hah, mondok, férfinak halni kell tudni! Igen, de, tevém egy kis gondol­kodás után hozzá, hogy ezt tudja, elébb élnie kell tudni. Nyugtala­nul öltém­ fel ruháimat, ’s zekémet magamra vetvén, a’ hideg idő’ daczára, sebesen oda h­agyám szobámat. Az 1843-d. év’ reggele komoly ünnepélylyel derült fel; ember alig mutatkozott az utczákon. Örültem, hogy még élek s fiatal va­gyok, hogy a’ sír még lábaim előtt nem tátong, ’s időm van úgy él­ni, hogy nyugodtan halni tanuljak. Ezeket magamba forgatva, egy tőlem tisztelt férfiúval, jeles hazafival és szónokkal találkoztam, ki mellettem elhaladván , jobbját nyújtá, mondván : „Boldog új eszten­dőt, kegyednek és a’ honnak!“ .„Boldog új esztendőt*“ felelék kéz­szorítását viszonozva, zavart kedélylyel, mert a’ nyomaték, mellyet e’ szóknál: „kegyednek és a’honnak“ ada, mélyen hatott rám. Ki­­sietek a’ városból. Ezen tisztes férfi boldog új esztendőt kívánt nekem és a’ honnak, mondók menet közt gondolkodva ’s önbeszélgetésbe merülve. Ki ne kí­vánná ezt magának, hiszen keblünk’legforróbb óhajtása! De vall­jon, tevém hozzá, megérdemli-e ezt mindenki? Van-e mindegyikünk­nek joga a’ sorstól boldogságot kívánni? Embernek és nemzetnek? A’ gondatlan henyélő-, komoly-és gonosztevőnek is szintúgy, mint a’ becsületes embernek? ’s az emberi rendeltetést lábbal tapadó rabló társaságnak hasonló mértékben, mint az emberiség’ haladását sike­resen előmozdító nemzetnek ? Ez, úgy találám , az örök jogossággal nem fér össze. Sőt nincs botránkoztatóbb jelenet a’ tiszta keblűre nézve, mint ha boldog gonosztevő ütlik szemébe. Földerül még a’ forbátolás’ napja, mondjuk ekkor, ha e’ földön nem, bizonyosan a’ síron túl! ’S midőn az algíri kalóz-társaságnak a’ franczia fegyver véget vete, nem szakadt-e, s méltán, örömzajra egész Európa? mert illy társaság még azt sem érdemli meg, hogy létezzék. Egyes ember­nek tehát, mint nemzetnek, boldogságát meg kell érdemelnie, mit csak úgy teljesíthetnek, ha, tehetségeik­­s körülményeikhez képest, rendeltetésüknek munkájan megfelelnek. Múlandó minden, az évek­ egymást felváltó folyama magával sodorja az egyes embert mint a’ nemzeteket; de a’ ki élete’ czéljának megfelelt, ki a’ rárótt napszá­mot becsületesen elvégezte, annak hatása, következéseiben, az em­beriség’ örök életében soha el nem múlhatik; illy egyesnek vagy nem­zetnek sírja azután nyúgalomh­ely, melly a’ kifáradtra vár; mosolygó nemző lebegteti át egy csókkal a’ más, a’ jobb világba őt.

Next