Athenaeum, 1843/1. kötet
1843-01-15 / 1. füzet
vala bátorságom beleszállni. A’ borzadás végre fölébresztett, s észrevevém szívem’sebes dobogását, elpirultam gyávaságomon. Hah, mondok, férfinak halni kell tudni! Igen, de, tevém egy kis gondolkodás után hozzá, hogy ezt tudja, elébb élnie kell tudni. Nyugtalanul öltém fel ruháimat, ’s zekémet magamra vetvén, a’ hideg idő’ daczára, sebesen oda hagyám szobámat. Az 1843-d. év’ reggele komoly ünnepélylyel derült fel; ember alig mutatkozott az utczákon. Örültem, hogy még élek s fiatal vagyok, hogy a’ sír még lábaim előtt nem tátong, ’s időm van úgy élni, hogy nyugodtan halni tanuljak. Ezeket magamba forgatva, egy tőlem tisztelt férfiúval, jeles hazafival és szónokkal találkoztam, ki mellettem elhaladván , jobbját nyújtá, mondván : „Boldog új esztendőt, kegyednek és a’ honnak!“ .„Boldog új esztendőt*“ felelék kézszorítását viszonozva, zavart kedélylyel, mert a’ nyomaték, mellyet e’ szóknál: „kegyednek és a’honnak“ ada, mélyen hatott rám. Kisietek a’ városból. Ezen tisztes férfi boldog új esztendőt kívánt nekem és a’ honnak, mondók menet közt gondolkodva ’s önbeszélgetésbe merülve. Ki ne kívánná ezt magának, hiszen keblünk’legforróbb óhajtása! De valljon, tevém hozzá, megérdemli-e ezt mindenki? Van-e mindegyikünknek joga a’ sorstól boldogságot kívánni? Embernek és nemzetnek? A’ gondatlan henyélő-, komoly-és gonosztevőnek is szintúgy, mint a’ becsületes embernek? ’s az emberi rendeltetést lábbal tapadó rabló társaságnak hasonló mértékben, mint az emberiség’ haladását sikeresen előmozdító nemzetnek ? Ez, úgy találám , az örök jogossággal nem fér össze. Sőt nincs botránkoztatóbb jelenet a’ tiszta keblűre nézve, mint ha boldog gonosztevő ütlik szemébe. Földerül még a’ forbátolás’ napja, mondjuk ekkor, ha e’ földön nem, bizonyosan a’ síron túl! ’S midőn az algíri kalóz-társaságnak a’ franczia fegyver véget vete, nem szakadt-e, s méltán, örömzajra egész Európa? mert illy társaság még azt sem érdemli meg, hogy létezzék. Egyes embernek tehát, mint nemzetnek, boldogságát meg kell érdemelnie, mit csak úgy teljesíthetnek, ha, tehetségeiks körülményeikhez képest, rendeltetésüknek munkájan megfelelnek. Múlandó minden, az évek egymást felváltó folyama magával sodorja az egyes embert mint a’ nemzeteket; de a’ ki élete’ czéljának megfelelt, ki a’ rárótt napszámot becsületesen elvégezte, annak hatása, következéseiben, az emberiség’ örök életében soha el nem múlhatik; illy egyesnek vagy nemzetnek sírja azután nyúgalomhely, melly a’ kifáradtra vár; mosolygó nemző lebegteti át egy csókkal a’ más, a’ jobb világba őt.