Dékány István szerk.: Athenaeum 1929. Új folyam 15. kötet (Budapest, 1929)
1-2. szám - Nagy József: A fejlődés eszméje
telni, mikor az est leszálltával elkövetkezik a filozófiai eszmélkedés ideje. A filozofálás kritikai tudatának megszületését megelőzi bennünk gondolkodásunk naiv formája, a világra való beállítottságunk „természetes" korszaka, amelyben kritikátlan örömmel adjuk át magunkat a „világ" dolgai megismerésének s engedjük, hogy ez a naiv tapasztalat egyre tovább vigyen bennünket. Ekkor még a körülöttünk lévő világ tárgyai, személyei, valamint azok értékei maguktól értetődő és készen talált valamik, kínzó problémák nem fűződnek hozzájuk: nincsenek elméleti kérdéseink, legfeljebb a cselekvő élet állít bennünket talányok elé. Létünket beállítjuk egy nagy tárgyi Egészbe, a Világ valóságába, amely Engem és Téged, a Személyeket és a Dolgokat, a Közeit és a Távolt egyaránt magában foglalja. A létnek bizonyos „megszokott" formája rejlik ebben a „tudás"-ban, amiből még hiányzik a kritikai „igazolás", a platóni Kójov öscóvai szándéka is. Éppen ezért Descartes „consuetudo vitae" néven említi a filozófiai gondolattal ellentétben, Goethe pedig a halállal mit sem törődő „schöne Gewohnheit des Daseins" létformájaként jellemzi. S a Faust költője helyesen veti föl e naiv tudattal szemben a halál gondolatát, mert a filozófiai reflexió, a kritikai eszmélkedés fölébresztője az emberben valóban a halál, az életalkony, a biztosan közeledő „vég" észrevétele. Nem hiába tartották a régiek a halált a filozófia múzsájának, e nélkül a fájdalmas döbbenet nélkül az önmagunkra irányuló reflexió sohasem született volna meg. Mert a filozófia kezdete mindig nem a Világon, hanem a magunk létén való eszmélkedés. Mi vagyok én, aki létemmel egy világban találom magamat? Mi az „értelme" e világban való létemnek?! Mert ahhoz kétség sem fér, hogy én nem vagyok önmagamban, hanem beletartozom egy nagyobb egészbe, a Világba. Létemet, mint a világban való léteit veszem tudomásul. Fölmerül tehát l a kérdés: mit tesz „a világban létezni?" Íme, a magam problémája elválaszthatalan a világ létének kérdésétől: egyik a másik nélkül nem oldható meg, s az egyik megoldása viszont a másikét is magában rejti. Ezért a filozófiának legrégibb meggyőződései közé tartozik az a hit, hogy a világ létének megértése felé a magunk énjének megértéséből vezet az V. ö. Husserl: Ideen zu einer reinen Phäenomenologie, § 27. (Jahrbuch für Philosophie und phaenomenologische Forschung, Bd. I. 11)13. 48.) - Meditationes. I. végén.