Pozsonyi Frigyes, Vajda György Mihály szerk.: Athenaeum 1947. Új folyam 33. kötet (Budapest, 1947)
Szemere Samu: Filozófia és demokrácia
Már a Kr. e. V. században Athénben, ahol pedig egészben gondolatszabadság volt, istentelenséggel vádolták és súlyos pénzbírságra ítélték Anaxagorast s csak Perikies befolyása mentette meg a halálbüntetéstől. Ugyancsak az istentelenség vádja miatt kellett Protagorasnak, a nagy szofistának is menekülnie Athénből. A hetvenéves Sokrates is az Ineptió-nak és az ifjúság megrontásának vádjával terhelten állott bírái előtt; a halálos ítéletet nyugodtan fogadta abban a tudatban, hogy az igazságkeresés szabadságáért, a filozófiai szabadságért, meghalni is érdemes. A középkor nem ismerte a filozófiai szabadságot, a filozófia a teológia szolgálatában állott. Minden szabadabb megmozdulás súlyos következményeket vont maga után. Így a tapasztalat nagy elvi jelentőségét felismerő Roger Bacon a XIII. században hosszantartó börtönbüntetést szenvedett új tudományos törekvéseiért. A filozófiának ez az alárendeltsége érteti meg az ú. n. kettős igazság tanának létrejöttét, amely szerint az ész megismeréséből eredő filozófiai igazság és a kinyilatkoztatásra támaszkodó teológiai igazság homlokegyenest ellenkezhetnek egymással. Valószínűleg a XII. században keletkezett ez a tanítás, de erősen dívott az újkorhoz átvezető, ú. n. átmeneti időben is. Így pl. Pomponazzi a XVI. században a természetes ész alapján Aristotelésszel egyetértően vallja a lélek halandóságát, de ugyanakkor magáévá teszi az egyház tanítását is, hogy a lélek halhatatlan. Az ilyen, az igazság logikai lényegének ellentmondó kettősség elfogadása olykor őszinte feltárása az ellentétes indítékok között hányódó lélek meghasonlottságának; gyakran azonban a megfélemedett gondolkodás kibúvója oly következmények elkerülésére, amelyeket a megtorló hatalom zúdíthatna az igazhitűség ellen vétére. A kettős igazság tanának nyomaival az újkori századokban is találkozunk egészen Lockeig és Leibnizig. Lord Bacon a diplomata finomságával különböztet tudományos megismerés és vallásos megismerés között s nem nyugtalankodik a kettőnek esetleges ellentmondásossága miatt. A lelki bonyodalmakat nem kedvelő filozófus megtalálja a kellő formulát a dolgok szép elrendezésére. Az ember néha az ész csónakjából átszáll az egyház hajójába. Csak éppen az az érzésünk, hogy ebben az elrendezésben több a hűvös ész, mint az őszinteség: a filozófus engedményt tesz a hatalomnak. — Ily engedmény megtagadásáért a filozófiai szabadság vértanúja lett Giordano Bruno 1600-ban. Nem valamilyen pozitív hitért, nem is valamely dogma megtagadásáért halt meg, hanem új filozófiai igazságok hirdetéséért, tragikus áldozataként egy egyenlőtlen küzdelemnek, amelyben az egyén, a maga új világnézetét hirdetve, szembeszáll a régi világnézetet képviselő hatalommal s elbukik ennek jól megszervezett anyagi erejével szemben. Másként reagál Descartes a hatalomra. Ő sem hozott értelmi ádozatot oly meggyőződés színlelésével, amelyet valójában nem vallott, de nem is akart összeütközésbe kerülni a hatalommal. Óvakodik tehát minden olyan kérdés feszegetésétől, amellyel kihívhatná az államot vagy egyházat. Amikor pedig tudomására jutott, hogy Galileit perbe fogta az inkvizíció a kopernikusi tanítás mellett való állásfoglalása miatt, a megriadt filozófus nem adja ki új természetfilozófiáját tartalmazó, már kiadásra kész munkáját. Spinoza elszántabb. Korán levonta filozófusi mivolta következményeit, pedig sajátos viszonyai között ez kiátkoztatást, társtalanságot, majdnem társadalmon kívüli helyzetet jelentett. Mégis vállalta ezt az állapotot, mert így vélte biztosíthatni filozófiai szabadságát. De a filozófiai szabadság — Spinoza esete mutatja legjobban — nem lehet egyoldalú. A filozófus félelem nélkül, az igazság és őszinteség szellemében írta meg műveit, de a közvélemény, a tudományos közvélemény sem érlelődött még odáig, hogy be is fogadja őket. Midőn a „Teológiai-politikai traktátus" megjelenése után híre ment, hogy Spinoza egy újabb művet készül közreadni, egyházi és világi tényezők összefogtak, hogy az államhatalommal eltiltassák az új mű megjelentetését. Spinoza jobbnak látta lemondani főművének, az „Etiká"-nak, kiadásáról, s az csak halála után látott napvilágot. Így festett a filozófiai szabadság Európá-