Auróra, 1921 (2. évfolyam, 1-2. szám)

1921-01-15 / 1. szám

legyetek azokkal, kik titeket gyűlölnek» (Máté V. 44.)­ Tévedés volna azt hinni, hogy az erkölcsrendszerek e tanítása légüres térben mozgó ábrándozás. Ellenkezőleg csupán elvont kifejezése annak a gyakorlati tapasztalatnak, hogy a bosszú, a megtorlás, a gyűlölet célszerűtlen eszközei a védekezésnek. Az egyéni lélektan látószögéből nézve nem szorul indokolásra, hogy a bosszú — akár jogos, akár jogosulatlan magatartás visszahatása — legfeljebb pillanatnyi kielégülést nyújthat és szükségkép ellenséges érzést vált ki. Milton­nal szólva : revenge at first though sweet, bitter ere long back on itself recoils. Nincs más hatása akkor sem, ha az egyes emberrel szemben a társadalom összessége áll és vajmi ritka eset, hogy a megtorlás tárgyilagosságát átérezve az, aki ellen irányul, belső megnyugvással fogadja. Mindaz, amit a történelmi fejlődés a büntetés alakjában nyilvánuló megtorlásra nézve igaznak bizonyított, százszor és ezerszer igaz a népek, a fajok, politikai meggyőződések ellentétében. Ha az egyes ember kerül ellentétbe a társadalom rendjével, a megtorlásnak legalább látszólagos erkölcsi nyomatékot biztosít az összesség érdekeinek felsőbbsége az egyén érdekei felett. Mit várhatunk azonban egyebet, mint újabb bosszút és meg nem szűnő gyűlöletet akkor, ha a megtorlást egyik nép a másik ellen, a társadalom egyik része a másikkal szemben gyakorolja ? Ha a megtorlás féktelensége pillanatnyilag talán alkalmas is arra, hogy megfélemlítsen, az elrettentő büntetésnek évszázados tapasztalatokból megállapítható kudarca arra tanít, hogy az elszenvedett fájdalom emléke a leggyorsabban tovatűnő képzetek sorába tartozik, amelyből nem a félelem, hanem az elkeseredés érzése marad vissza. Amit a bosszú, a megtorlás lélektani hatásairól elmondottunk, szinte közhely, parlagi igazság. De talán épen azért, mert igazságok, amelyekre a józan belátás tanít, lassan és nehezen törnek utat a tömegek érzelmeihez. Két év óta, amerre a szem tekint, egyebet se lát, mint a gyű­lölet tombolását. Soha ne­mzetek nem gyűlölték egymást annyira, mint amióta a nemzeti gyűlölet túlfeszítéséből a legnagyobb szenvedés szakadt az emberiségre. A győző gyűlölete a legyőzött ellen talán még erősebb, mint az a természetes érzés, amelyet a legyőzöttség ébreszt. Hihető-e, hogy ebből a gyűlöletből valaha is kialakulhat az egyensúly állapota, hogy a bosszú, amellyel a francia a németet, a kis-entente hazánkat porba tiporja, részükre a zsákmány zavartalan élvezetét biztosíthatja? Ugyane kép tárul elénk a magyar társadalom belső életében. Tudományos rend­szerbe öntötte a bolsevizmus a gyűlöletet és a megtorlást, midőn a bur­­zsoá-osztály elpusztítását hirdette és meg is kísérelte; tudománytalanul ugyan, de nem csekélyebb elvadultsággal, a kereszténység eszméjének megcsúfolásával, megtorlást hirdetett az ellenforradalom a bűnbak­nak beállított zsidóság és a szociáldemokrácia ellen. Másfél évvel a kommunizmus bukása után még mindig vannak internáltak, izgatók százai ülnek a börtönben, még mindig folynak igazoló és fegyelmi eljárások, még mindig csapnak el tisztviselőket és zárnak ki diákokat. Hihető-e, hogy azokban, akiket nézeteik szervilis behódolása vagy téves politikai véle­ményük miatt megtorlás ért, az elszenvedett fájdalom más meggyőződést a

Next