Autó-Motor, 1970. július-december (23. évfolyam 13-24. szám)
1970-11-21 / 22. szám
Nem én vagyok Jackie Stewart! Egy nimbuszt kell megtépáznom. Az enyémet. Fájlalom. Az történt ugyanis, hogy az V. Interpress és II. Tokaj Rallye egyik győztese a Bódis Sylvia—Bártfay Csaba páros lett. Ez még nem lenne baj. Csak az, ami ebből a tényből következett. Kérem, én azóta több telefont és levelet kaptam, hol lehet Magyarországon Hondát vásárolni. Elmondtam és megírtam, hogy legjobb tudomásom szerint sehol, de megerősítés végett forduljanak a Merkur igazgatójához. Ez még viszonylag egyszerű, leszerelés volt. De a kérések, hogy vállaljak tanulóvezető-oktatástól.. . Merthogy én már a második Interpress-versenyen kapok serleget. . . És tüstént átadom jogos tulajdonosának. De ezt csak a résztvevők látják. Mindenki másnak én egy női Jackie Stewart vagyok. De minimum Ickx. Kiábrándulásul engedjék meg, hogy felidézzem ama bizonyos napot. Október 10., reggel fél hét, Népköztársaság útja, Bajza utca sarok. Banánsárga, elöl mélyen kivágott maxikabátomban (szigorúan az alkalomhoz öltözve) alszom a kocsiban, amikor két arcellenzős-bukósisakos-szkafanderruhás űrhajós hajol be az ablakon. Annak idején orosz tolmácsként kerültem a MUOSZ-ba, de az már régen volt. Egyébként is alszom. Egy szót sem értek abból, amit kérdeznek. Partnerem , akit egyébként két nappal ezelőtt mint a magyar autósválogatott tagját mutatott be az Autóklub egyik vezetője, közölve, hogy együtt indulunk a versenyen — segíteni akar. — Azt hiszem, a köbtartalom érdekelné őket. . . — Ja? Seszty tüsztács — mondom, s kedvesen mosolygok szovjet kollégáimra, akik most döbbenten néznek rám, a kocsira, egymásra. Csaba idegesen simít végig szakállon: — Alighanem rossz számot tetszett mondani. Mintha valami „ezret" is hallottam volna. — Igen? Azt nyilván úgysem hitték el. A sesztyből viszont következtethetnek. — És ismét kedvesen mosolygok a kollégákra . . . akik azóta már kiadósan veszekednek egymással. Lelkiismeretfurdalásom támad. Papírt, ceruzát kotrok elő, felírom: „100 kcm", s felderülnek az arcok. Elégedetten szíjazzák be magukat a Zaporozsecbe. — Oh, a kedves Sylvia — közelit igaz barátsággal egy pályatársam — persze az idén is a mezőny egyik legjobb kocsijában ül. Hová lett a tavalyi sport coupé, s benne az a kedves, szőke ifjú? Azt hiszem, mondanom sem kell, milyen szívesen elmesélném neki, de sajnos, már minket szólítanak rajthoz. Néhány papírt nyomnak a kezembe, és sok sikert kívánva rámvágják az ajtót. Kezdek magamhoz térni. Én itt ma autóversenyző vagyok. Csaba rontja el a kedvem: — Tessék, a bukósisakja. Vegye fel gyorsan. — S úgy lép mindehhez a gázra, hogy hátraesem. — Itt a városban? A járókelők azt hiszik, meghülyültem. Ő már a fejére húzta a sajátját: — Kötelező. Perceken belül a Népligetben vagyunk, most tudtam meg, hogy ügyességi verseny is van. Még jó, hogy megtudta. Azt már látom, hogy nem lusta fiú, alig kapcsolom be a szíjat az állam alatt, már ki is ugrik a kocsiból: — Megnézem a pályát! Én meg magamat a tükörben. Na, mit mondjak, ez nem az én divatom. Nem baj. Én itt ma autóversenyző vagyok. Aztán valaki lecsap egy zászlót, kapaszkodjon, szól még Csaba, és nekilódulunk. — De ne a karomba, könyörgöm! — Jó, jó, csak ne legyen olyan ideges. — Találok egy kallantyút az ajtón, s élvezem, milyen jópofán kerülgetjük a zászlókat. — Hány perc? — ordítja el magát partnerem a sisak alól. — Jaj, nekem hippy-órám van, azon nincsenek jelezve a percek . . . — Sylvia, ne őrjítsen meg, ott a kezében a stopper! Szegény fiú, olyan idegesnek látszik. Most már késő, mit csináljak. Na végre! Bokodi Béla meglenget egy kockás rongyot, s mi sikoltozó gumikkal elhagyjuk a pályát. — Ezt jól csináltuk — mondom elégedetten, de nem hagyja, hogy kissé kifújjam magam. — Gödöllő az irány, arra még emlékszem, legyen szíves, vegye elő a kiírást, és mondja az útvonalat. Jópofa! Válogatott autóversenyző, és nem tudja, hogyan talál Gödöllőre. Ezt tüstént meg is mondom neki. Kis kérdés-felelet játék következik ezután, indignálódott hangon, melynek során tisztázzuk, hogy fogalmam sincs az útvonalról, tájékozódó készségem egyenlő a nullával, és nem tudok térképet olvasni. Viszont van újságíró-igazolványom és vállalkozó a szellemem. Jobban viseli, mint gondoltam volna. Keze a volánon, félszeme az úton, másik a térképen. Nagyon ügyesen csinálja. De szerénytelenség nélkül állítom, én is megteszem a magamét: az elhagyott helység nevét szépen kipipálom, s az ellenőrzőállomásokon én adom ki az útvonallapot. Nagyszerű páros vagyunk. Egészen Dányig. Oda ugyanis nem találunk be. Összevissza keringünk a templom körül, sehol egy lélek, akit legalább megkérdezhetnénk. Na végre! Talicska, rajta nagyhalom széna, mögötte aprócska ember. Lerántom az ablakot, köszönök, kérdezek. Döbbenten mered a kis piros kocsira, amelynek fényes nappal ég az összes fényszórója és úgy fel van díszítve, mint Gábor Áron rézágyúja. Idegesen nézünk össze Csabával. Abban a pillanatban a szemközti házból a szó szoros értelmében kiugrik egy férfi, az aktatáskáját úgy hajítják utána, s már futtában kiabál: — Dányt keresik? Várjanak, én is oda megyek! — És lihegve hull a Hondára. Te jó isten, ez velünk akar jönni! Udvariasan közlöm vele, hogy ma semmi esetre sem, de ha legközelebb erre járunk, mi magunk keressük fel, hogy Dányba vigyük — feltéve, ha most azonnal közli, merre van. Kiderül, hogy még Zsámbéknál eltérítettek bennünket. Kis tévedés, ugyebár. Csaba élő komputerként osztja a kilométert az idővel (vagy fordítva, nem tudom), s eredményként azt hozza ki, hogy ki kell lépnünk kissé. Szerencsére Hondánkra számíthatunk, mert be is hozzuk a lemaradást , mígnem Hatvanban küld fel a hídra a rendőr. Csoda, ha megéhezik az ember ilyen izgalmakra? Sírokig megeszem kettőnk téliszalámi-adagját, s már keresgélnék valami más után, amikor határozott mozdulattal ismét a fejembe nyomják a bukósisakot, tenyerembe a stoppert, s olyan nyomatékkal indulunk, hogy megnyomom a kis gombot. Na, ennek köszönhetjük, hogy ismerjük az első gyorsasági szakaszon megtett időnket: 6 perc 7 mp. Nézem a versenylapot: 7 perc. Csak így tovább Bártfay—Honda kettős! Még nem tartok a desszertnél, amikor Felsőtárkányba érünk. Kellemes izgalom költözik a gyomromra az ismerős terep láttán. Ez az a bizonyos speciál gyorsasági szakasz, ahol észnél kell lenni embernek, kocsinak egyaránt. A versenybírókról nem beszélve: „in memóriam Ormódi Béla" meg kell mondanom, hogy tavaly elmérték az időnket . . . Lecsapódik a zászló, megnyomom a stoppert, fogom a kallantyút. Jó tempóban robogunk a hatalmas sziklatömb mögé, bele a kanyarba, — agyamon átfut, hogy tavaly itt jött velünk szembe egy tanulóvezető Moszkvics —, amikor óvatosan ereszkedik alá egy kedves kis rozzant Skoda, orrán hatalmas T-betűvel, gyomrában a rémült családdal. Csaba félrerántja a kormányt, s még így is marad annyi hely a szakadék és a jobb első kerék között, hogy mondjuk egy sikló azért elférne mellettünk. A Bükk legszebb részén át kanyargunk, de nem élvezem a tájat, mert állandóan a kerekek sikoltozását hallom, meg a saját hangomat, ahogy percenként beordítom az időt. Aztán az egyik kanyarban a megfeszített Krisztus pózában áll valaki, s torka szakadtából üvölt, hogy lassítsunk. Ezt amúgy is megtesszük, mert nem akarjuk elgázolni. De aztán megértjük az izgalmát. A kanyar túlsó oldalán egy kis fehér Zaporozsec áll a tetején, még forog a négy kereke ... a szívverésem eláll . . . De nem, nincs semmi baj, a két szovjet kolléga békésen falatozik a tévében. Barátságosan intenek, menjünk tovább. A következő kanyarban ugyanilyen piknikelő társaság, ugyanilyen alakzatot felvett Zaporozsec mellett, ők is barázságosak, ők is továbbintenek. Ekkor kezdek feleszmélni, hogy én tényleg autóversenyen vagyok. És hát nem művészet fejreállni. Mint ahogy az a Moszkvics is tette, amelynek ablakcserepeit kiegyensúlyozott mozdulattal rúgja félre vezetője. Hiába, nem volt rossz ötlet a szovjet versenyzőktől, hogy beszíjazták magukat, a pechsorozat ellenére sem volt sérültjük. Aztán bemondom a 17. percet és nagyon ideges leszek: erre az időre már a répáshutai elágazásnál kellene lennünk és még csak nem is látszik az ellenőrzőállomás. Egytized híján egy percet megyünk még, mire lecsapják mellettünk a zászlót. Csaba elégedetlen. Úgy érzi, többet tud ő is, a Honda is. Elhiszem. De be kell számítani három balesetet, egy tanulóvezetőt, négy kiránduló buszt és egy tehenet a pályán. Most már nagyon szeretne a célnál lenni. Szerencsnél ránézek a kilométerórára, 130-at mutat. Pillanatokon belül megérkezünk Miskolcra, s nekem ekkor jut eszembe, hogy ez a szegény ember egész nap semmit sem evett. Az úticsomagban van még egy savanyúcukor. Éppen belecsúsztatom a szájába, amikor meglátom a zászlót. Túléltük! Boldogan lépek szilárd talajra. A Nürburgringen izgultam ennyit. De nem szeretnék újabb tápot adni a félreértésnek, ott csupán néző voltam. Bódis Sylvia 29