Autó-Motor, 1970. július-december (23. évfolyam 13-24. szám)

1970-11-21 / 22. szám

Nem én vagyok Jackie Stewart! Egy nimbuszt kell megtépáznom. Az enyémet. Fájlalom. Az történt ugyanis, hogy az V. Inter­­press és II. Tokaj Rallye egyik győztese a Bódis Sylvia—Bártfay Csaba páros lett. Ez még nem lenne baj. Csak az, ami ebből a tényből következett. Kérem, én azóta több telefont és levelet kaptam, hol lehet Magyarországon Hon­dát vásárolni. Elmondtam és megírtam, hogy legjobb tudomásom szerint sehol, de megerősítés végett forduljanak a Merkur igazgatójához. Ez még viszony­lag egyszerű, leszerelés volt. De a kéré­sek, hogy vállaljak tanulóvezető-okta­­tástól.. . Merthogy én már a második Interpress-versenyen kapok serleget. . . És tüstént átadom jogos tulajdonosának. De ezt csak a résztvevők látják. Min­denki másnak én egy női Jackie Stewart vagyok. De minimum Ickx. Kiábrándu­lásul engedjék meg, hogy felidézzem ama bizonyos napot. Október 10., reggel fél hét, Népköztársa­ság útja, Bajza utca sarok. Banánsárga, elöl mélyen kivágott maxikabátomban (szigorúan az alkalomhoz öltözve) alszom a kocsiban, amikor két arcellenzős-bukó­­sisakos-szkafanderruhás űrhajós hajol be az ablakon. Annak idején orosz tolmács­ként kerültem a MUOSZ-ba, de az már régen volt. Egyébkén­t is alszom. Egy szót sem értek abból, amit kérdeznek. Partnerem , akit egyébként két nappal ezelőtt mint a magyar autósválogatott tagját mutatott be az Autóklub egyik vezetője, közölve, hogy együtt indulunk a versenyen — segíteni akar. — Azt hi­szem, a köbtartalom érdekelné őket. . . — Ja? Seszty tüsztács — mondom, s ked­vesen mosolygok szovjet kollégáimra, akik most döbbenten néznek rám, a ko­csira, egymásra. Csaba idegesen simít végig szakállon: — Alighanem rossz számot tetszett mon­dani. Mintha valami „ezret" is hallot­tam volna. — Igen? Azt nyilván úgysem hitték el. A seszty­ből viszont következtethetnek. — És ismét kedvesen mosolygok a kollé­gákra . . . akik azóta már kiadósan ve­szekednek egymással. Lelkiismeretfurda­­lásom támad. Papírt, ceruzát kotrok elő, felírom: „100 kcm", s felderülnek az ar­­cok. Elégedetten szíjazzák be magukat a Zaporozsecbe. — Oh, a kedves Sylvia — közelit igaz barátsággal egy pályatársam — persze az idén is a mezőny egyik legjobb kocsi­jában ül. Hová lett a tavalyi sport cou­­pé, s benne az a kedves, szőke ifjú? Azt hiszem, mondanom sem kell, milyen szívesen elmesélném neki, de sajnos, már minket szólítanak rajthoz. Néhány pa­pírt nyomnak a kezembe, és sok sikert kívánva rámvágják az ajtót. Kezdek ma­gamhoz térni. Én itt ma autóversenyző vagyok. Csaba rontja el a kedvem: — Tessék, a bukósisakja. Vegye fel gyorsan. — S úgy lép mindehhez a gázra, hogy hátra­esem. — Itt a városban? A járókelők azt hi­szik, meghülyültem. Ő már a fejére húzta a sajátját: — Kö­telező. Perceken belül a Népligetben va­gyunk, most tudtam meg, hogy ügyes­ségi verseny is van. Még jó, hogy megtudta. Azt már látom, hogy nem lusta fiú, alig kapcsolom be a szíjat az állam alatt, már ki is ugrik a kocsiból: — Megnézem a pályát! Én meg magamat a tükörben. Na, mit mondjak, ez nem az én divatom. Nem baj. Én itt ma autóversenyző vagyok. Aztán valaki lecsap egy zászlót, kapasz­kodjon, szól még Csaba, és nekilódulunk. — De ne a karomba, könyörgöm! — Jó, jó, csak ne legyen olyan ideges. — Találok egy kallantyút az ajtón, s él­vezem, milyen jópofán kerülgetjük a zászlókat. — Hány perc? — ordítja el magát part­nerem a sisak alól. — Jaj, nekem hippy-órám van, azon nincsenek jelezve a percek . . . — Sylvia, ne őrjítsen meg, ott a kezében a stopper! Szegény fiú, olyan idegesnek látszik. Most már késő, mit csináljak. Na vég­re! Bokodi Béla meglenget egy kockás rongyot, s mi sikoltozó gumikkal el­hagyjuk a pályát. — Ezt jól csináltuk — mondom elége­detten, de nem hagyja, hogy kissé ki­fújjam magam. — Gödöllő az irány, arra még emlék­szem, legyen szíves, vegye elő a kiírást, és mondja az útvonalat. Jó­pofa! Válogatott autóversenyző, és nem tudja, hogyan talál Gödöllőre. Ezt tüstént meg is mondom neki. Kis kér­dés-felelet játék következik ezután, in­­dignálódott hangon, melynek során tisz­tázzuk, hogy fogalmam sincs az útvo­nalról, tájékozódó készségem egyenlő a nullával, és nem tudok térképet olvasni. Viszont van újságíró-igazolványom és vállalkozó a szellemem. Jobban viseli, mint gondoltam volna. Keze a volánon, félszeme az úton, másik a térképen. Nagyon ügyesen csinálja. De szerénytelenség nélkül állítom, én is megteszem a magamét: az elhagyott helység nevét szépen kipipálom, s az el­­lenőrzőállomásokon én adom ki az út­vonal­lapot. Nagyszerű páros vagyunk. Egészen Dányig. Oda ugyanis nem talá­lunk be. Összevissza keringünk a temp­lom körül, sehol egy lélek, akit legalább megkérdezhetnénk. Na végre! Talicska, rajta nagyhalom széna, mögötte aprócs­ka ember. Lerántom az ablakot, köszö­nök, kérdezek. Döbbenten mered a kis piros kocsira, amelynek fényes nappal ég az összes fényszórója és úgy fel van díszítve, mint Gábor Áron rézágyúja. Idegesen nézünk össze Csabával. Abban a pillanatban a szemközti házból a szó szoros értelmében kiugrik egy férfi, az aktatáskáját úgy hajítják utána, s már futtában kiabál: — Dányt keresik? Vár­janak, én is oda megyek! — És lihegve hull a Hondára. Te jó isten, ez velünk akar jönni! Ud­variasan közlöm vele, hogy ma semmi esetre sem, de ha legközelebb erre já­runk, mi magunk keressük fel, hogy Dányba vigyük — feltéve, ha most azon­nal közli, merre van. Kiderül, hogy még Zsámbéknál eltérítettek bennünket. Kis tévedés, ugyebár. Csaba élő komputer­ként osztja a kilométert az idővel (vagy fordítva, nem tudom), s eredményként azt hozza ki, hogy ki kell lépnünk kis­sé. Szerencsére Hondánkra számítha­tunk, mert be is hozzuk a lemaradást , mígnem Hatvanban küld fel a hídra a rendőr. Csoda, ha megéhezik az ember ilyen izgalmakra? Sírokig megeszem ket­tőnk téliszalámi-adagját, s már keresgél­nék valami más után, amikor határo­zott mozdulattal ismét a fejembe nyom­ják a bukósisakot, tenyerembe a stop­pert, s olyan nyomatékkal indulunk, hogy megnyomom a kis gombot. Na, en­nek köszönhetjük, hogy ismerjük az első gyorsasági szakaszon megtett időnket: 6 perc 7 mp. Nézem a versenylapot: 7 perc. Csak így tovább Bártfay—Honda kettős! Még nem tartok a desszertnél, amikor Felsőtárkányba érünk. Kellemes izga­lom költözik a gyomromra az ismerős terep láttán. Ez az a bizonyos speciál gyorsasági szakasz, ahol észnél kell len­ni embernek, kocsinak egyaránt. A ver­senybírókról nem beszélve: „in memó­riam Ormódi Béla" meg kell mondanom, hogy tavaly elmérték az időnket . . . Lecsapódik a zászló, megnyomom a stoppert, fogom a kallantyút. Jó tempó­ban robogunk a hatalmas sziklatömb mögé, bele a kanyarba, — agyamon át­fut, hogy tavaly itt jött velünk szembe egy tanulóvezető Moszkvics —, amikor óvatosan ereszkedik alá egy kedves kis rozzant Skoda, orrán hatalmas T-betű­­vel, gyomrában a rémült családdal. Csa­ba félrerántja a kormányt, s még így is marad annyi hely a szakadék és a jobb első kerék között, hogy mondjuk egy sikló azért elférne mellettünk. A Bükk legszebb részén át kanyargunk, de nem élvezem a tájat, mert állandóan a kere­kek sikoltozását hallom, meg a saját hangomat, ahogy percenként beordítom az időt. Aztán az egyik kanyarban a megfeszí­tett Krisztus pózában áll valaki, s torka szakadtából üvölt, hogy lassítsunk. Ezt amúgy is megtesszük, mert nem akarjuk elgázolni. De aztán megértjük az izgal­mát. A kanyar túlsó oldalán egy kis fe­hér Zaporozsec áll a tetején, még forog a négy kereke ... a szívverésem eláll . . . De nem, nincs semmi baj, a két szovjet kolléga békésen falatozik a tévében. Ba­rátságosan intenek, menjünk tovább. A következő kanyarban ugyanilyen pikni­­kelő társaság, ugyanilyen alakzatot fel­vett Zaporozsec mellett, ők is barázsá­­gosak, ők is továbbintenek. Ekkor kez­dek feleszmélni, hogy én tényleg autó­versenyen vagyok. És hát nem művészet fejreállni. Mint ahogy az a Moszkvics is tette, amelynek ablakcserepeit kiegyen­súlyozott mozdulattal rúgja félre vezető­je. Hiába, nem volt rossz ötlet a szovjet versenyzőktől, hogy beszíjazták magu­kat, a pechsorozat ellenére sem volt sé­rültjük. Aztán bemondom a 17. percet és nagyon ideges leszek: erre az időre már a ré­páshutai elágazásnál kellene lennünk és még csak nem is látszik az ellenőrző­­állomás. Egytized híján egy percet me­gyünk még, mire lecsapják mellettünk a zászlót. Csaba elégedetlen. Úgy érzi, többet tud ő is, a Honda is. Elhiszem. De be kell számítani három balesetet, egy tanuló­vezetőt, négy kiránduló buszt és egy te­henet a pályán. Most már nagyon sze­retne a célnál lenni. Szerencsnél ráné­zek a kilométerórára, 130-at mutat. Pil­lanatokon belül megérkezünk Miskolcra, s nekem ekkor jut eszembe, hogy ez a szegény ember egész nap semmit sem evett. Az úticsomagban van még egy sa­vanyúcukor. Éppen belecsúsztatom a szá­jába, amikor meglátom a zászlót. Túl­éltük! Boldogan lépek szilárd talajra. A Nürburgringen izgultam ennyit. De nem szeretnék újabb tápot adni a félre­értésnek, ott csupán néző voltam. Bódis Sylvia 29

Next