Autó-Motor, 1975. január-június (28. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-06 / 1. szám

„Diplomás” sofőrök „Csak a gyakorlati időhöz kötötten nem célszerű és nem is lehet­séges a hivatásos gépjárművezetőket általánosan szakmunkássá átminősíteni. A szakmunkás cím szakmai rangot, elismerést jelent, amelynek megfelelő védelméhez társadalmi érdekek és a szakmun­kások egyéni érdekei is fűződnek.. Olvasóink bizonyára emlé­keznek arra, hogy nem is olyan régen lapunkban vissza-visszatérő témaként jelentek meg a gépjármű­­vezetők szakmai elismeré­sét szorgalmazó, annak mi­előbbi megvalósítását elő­mozdítani igyekvő írások. E cikksorozat betetőzéseként és annak eredményeit ösz­­szefogva jelenhetett meg legutóbb az Autóközlekedé­si Tanintézet igazgatójának tájékoztatása, amelyből megtudtuk, hogy a vonat­kozó rendelet kiadásával a Munkaügyi Minisztérium új szakmaként elismerte a „Gépjárművezető és kar­bantartó” szakmát, és a 309. sorszám alatt felvette az Országos Szakmunkáskép­zési Jegyzékbe. A Taninté­zet igazgatója utalt arra is, hogy a szóban forgó szak­munkás-tanfolyamok szer­vezése és lebonyolítása sem okozhat már nehézséget, mivel ehhez a feltételeket időben megteremtették. Ilyen előzmények után nagy örömmel fogadtuk most az ATI Budapesti Is­kolájának vezetőjétől és ta­nári karától kapott értesí­tést, hogy az általuk szerve­zett, 1974. március 15-én indított 6. számú karbantar­tó-szakmunkás tanfolyam befejeződött, összesen 34- en vizsgáztak, mindannyian sikeres eredménnyel. Kü­lön említést érdemel az az oklevél is, amely arról ta­núskodik, hogy a tanfolyam és vizsga egész menetéről a KPM Autóközlekedési Fő­osztálya, a Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szak­­szervezete, a MVM 9. szá­mú Intézet, valamint a Hungarocamion vezetői a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak. Kiemelték Molnár Attilának, a Köz­­tisztasági Hivatal műhely­­vezetőjének, a szakmunkás­tanfolyam gyakorlati okta­tójának átlagon felüli munkáját, ami ugyancsak szerephez jutott abban, hogy az első autós szak­munkástanfolyam hallgatói valóban több elméleti és gyakorlati szakmai tudni­valóval felvértezve térhet­tek vissza munkahelyükre. És nem utolsósorban emlí­tést érdemel még a háttér­ben meghúzódó „csendes­társnak”, az ATI Kísérleti és Módszertani Osztályának a tevékenysége. Még javáj­­ban folyt a vita a „Gépjár­művezető és karbantartó” szakma bevezetésének né­hány alapvető kérdéséről, amikor ők már a tanfolya­mok tartásához és a hall­gatók vizsgáztatásához szükséges legjobb anyagok, eszközök és módszerek kí­sérletezésén, országos el­terjesztésén munkálkodtak. Mi indokolta tehát a „Gép­­járművezető és karbantar­tó” szakma elismerését? A mi olvasóink előtt nem szükséges külön részletez­ni és bizonyítani, hogy az autóközlekedés egyes terü­letein fokozatosan bonyo­lultabbá válik a gépjármű­­vezetői tevékenység. Olyan munkává alakul át, amely­nek ellátása már szakmun­kás-szintű ismereteket igé­nyel. Alapvetően erre ve­zethető vissza a hivatásos gépjárművezetők körében mind általánosabbá vált igény, hogy foglalkozásukat igazi szakmaként ismerje el és becsülje meg a társa­dalom. A Közlekedési és Szállí­tási Dolgozók Szakszerveze­te elnökségének kezdemé­nyezésére és sok más autós társintézmény együttműkö­désével végül is megvaló­sulhattak a gépjárműveze­tés szakmásításának lehe­tőségei, feltételei. Mint mondottuk, számos munkaterületen támaszta­nak ma már a gépkocsive­zetővel szemben különleges követelményeket. Nem elég, ha valaki az autót hibátla­nul irányítani tudja. Ezen túlmenően a kocsit ápolnia kell, és az elemi karbantar­tást is magának kell végez­nie, ügyelve arra, hogy gép­járművének — munkaesz­közének — műszaki állapo­ta is kielégítő legyen. Ér­tenie kell ahhoz, hogy amennyiben gépjárműve működésében zavarok lép­nek fel, a hibát előidéző okot biztos készséggel fel­ismerje, és a kisebb zava­rokat önállóan meg is szün­tesse. Szerelő és szerviz nincs, eleve nem is lehet mindig az úton levő autós közelében. És mindezek mellett a feladatkörébe tar­tozik az is, hogy nagy fele­lősséggel közreműködjön a szállítási-fuvarozási folya­matok szervezésében, a ra­komány előírás szerinti el­helyezésében és irányításá­ban, a szállítmányok átvé­telében és átadásában. Rá­hárul továbbá a szállítási dokumentációk vezetése, a szükség szerinti díjszámfej­tés, pénzkezelés és elszámo­lás is. A szakmásított gépjármű­­vezetőnek tehát lényegesen több ismerettel kell rendel­keznie, mint ami a hagyo­mányos gépjárművezető­képzési formák keretében volt megszerezhető. Ezek után jogos lehet a kérdés: most már minden hivatásos gépjárművezető köteles lesz megszerezni ezt a szakmunkás-képesítést? Nem, nem erről van szó. Sőt, később sem kell erre számítani. A szakmunkás-képesítést elsősorban azok között a gépkocsivezetők között kell szorgalmazni, akik a köz­forgalmú autóbusz-közleke­désben, a nemzetközi áru­­fuvarozásban, a 8 tonnás és annál nagyobb raksúlyú te­herautókon, normál és nyer­ges szerelvényeken különle­ges önrakodó, eszközhordó gépkocsikon dolgoznak, da­rabos árukat szállítanak, a kíséretet és az áruátadást önállóan látják el. És ilye­nek is sokan vannak. Ők lesznek tehát a hivatásos gépjárművezetői szakma tekintélyének oszlopai. Élenjárói az ésszerűbb, ha­tékonyabb munkának, a kulturáltabb, biztonságo­sabb közlekedésnek. (Almássy) Az ATI Budapesti Iskolája, tanári kara és egész kollektívája valóban mindent elkövetett annak érdekében, hogy már az első autós szakmunkás-tanfolyam hallgatói a lehető legelőnyö­sebb elméleti és gyakorlati többlettudással felvértezve kerülje­nek vissza munkahelyükre. Az ATI Budapesti Iskolájának a helyén két éve még a Motorjavító Szövetkezet dolgozott. Ma viszont a legjobb autós szaktanárok, motormetszetekkel, ki­tűnő szemléltető eszközökkel korszerűen felszerelt tantermek­ben oktatják, készítik fel a mind több felkészülést igénylő autósfeladatokra a hallgatókat .

Next