Az Est, 1917. február (8. évfolyam, 32-59. szám)
1917-02-01 / 32. szám
Csütörtök, 2917 február 1. A megégett árvaházi leány ■— Az Est tudósítása — A székesfőváros hatósága január huszonharmadikán történt szerencsétlenségről a ma reggeli lapokban kommünikél közöl. Ez azért van, mert a tegnapi nap folyamán a polgármesternél mi utána jártunk az eset. " A hatóság részéről e cikknek elébevágni akarás nem gátol meg bennünket kötelességünk teljesítésében. Amit elmondandó vagyok, nagyon szomorú dolog. Szomorú egy tizenkétéves gyermekleány halálraégése is és szomorú látvány az is, ahogy az égő fáklya lobogásán keresztül a hatóságokat meglátnunk kell. Leszögezem itt mindjárt, a mi gondolat bennünket a megrendítő és felháborító esetben vezet: szerencsétlenség mindenütt történhetik, de hogy a saját kényelmüknek megóvására az áldozat kínszenvedéseit is odadobják, ez már olyan felháborítódolog, amit ostorozni kötelességünk. Az árvaházi szabályok Buzsovics Margit tizenkétéves félig árvaleány két évvel ezelőtt kerül a székesfőváros Rottenbiller-utcában levő Erzsébet-árvaházába. A leányka atyja meghalt, anyja pedig az Egyesült Nemzeti Textilművek Lenke-uli telepén három korona napszámmal rakja reggeltől estig kötegekbe a ruhát (úgy látszik, mégsem olyan drága a napszám). Ebből él, ezért három gyermeke közül kettőt árvaházba adott. Volt hozzá protekciója. A kis Margit legutóbb karácsonykor látta a szüleit. Az árvaházi szabályzat szerint havonta csak egyszer van látogatási idő. (Fogházban kéthetenként.) Tíz nappal ezelőtt írt anyjának, hogy február 4-én lesz az intézetben látogatás, akkor jöjjön 1 be és okvetlen hozzon magával egy pár papucsot, mert fázik, mivel, ha este, vagy reggel az illemhelyre kell mennie, mezítláb kénytelen odamenni, a cipőt nem engedik felhúzni. A múlt héten, csütörtökön, tehát január 25-ikén özvegy Ruzsovicsné egy levelezőlapot kapott az Erzsébet- árvaházból. „ Kivételesen megengedjük, hogy leányát a Fehérkereszt gyermekkórházban, Tűzoltó utca 9—11. meglátogathassa A kórházban ! Az anya, aki csak a február negyeddiki látogatásra volt előkészülve, természetszerűleg megijedt; aznap kimaradt a Textiltől, délben öltözködött s már éppen menőtérben volt, a mikor Lenke uti lakásának ablaka alatt egy nő kérdezősködött: itt lakik özvegy Ruzsovicsné ? Kiment hozzá az asszony, a Rottenbiller- i utcai árvaház egyik tanítókisasszonya s volt a látogató. — Az istenért, csak nincs valami I baj ! — Jaj, jobb lenne, ha nem jöttem volna ide, — volt a tapintatos felelet — jöjjön, Ruzsovicsné, velem, elmegyünk a kórházba. Ivott-e már valami meleget, igyék egy csésze teát. A tanítókisasszony nem volt hejjlandó addig elmozdulni a lakásból, hamis Ruzsovicsné nem ivott el a csésze erősítő teát. Minden kérdezősködésre csak azt mondta, hogy a kislány megégette magát s legyen elkészülve inkább rosszra, mint jóra. Odaértek a Fehérkereszt-kórház Tűzoltó utcai helyiségébe, a tanítókisasszony bement, az anya a folyosón várt. Kijött a tanítókisasszony : — Margit már meghalt, ma reggel. A leány arca, egész törzse, végtagjai, két karja össze voltak égve. A hivatalos halotti bizonyítvány szerint 1., 11. és 111. fokú égési sebek okozták halálát. Elképzelhető az anya ostromló kérdése, amire az után a tani akisszony elmonda, hogy Margitka saját vigyázatlansága kövi kézi ében Pjtis, de még kedden, tehát január 23 án reggel s még aznap este egy konfortáblin szállították be őt a Fehérkereszt-kórházba. Többet ennél az anya nem tudott mi, őt sem nem értesítették a szeretcétlenségről. Sem részletesebb felvilágosítást nem adtak neki és még ma, a szerencsétlenség után egy kellel is temetekenül fekszik kis leánya, így jött kétségbeesve hozzánk. A városházán Ugyebár, mi lehet erre az újságíró objektív kötelessége: megkérdezni magát st. Erzsébet-áruház igazgatónőjét, hogy mi jönént ? Túlzott udvariasságból ezt a szándékunkat tudattuk a székesfőváros IX. közjótékonysági ügyosztályának vezetőjével, Piperkovics Bátor tanácsos úrral, aki azonban nagyon ellenezte ezt a látogatást s amikor objektív kötelességünkre hivatkoztam , Bárczy István polgármester úrral egyetemben tanácsülésre vitték a kérdést. A tanácsülés, mint Bárczy polgármester úr velünk közölni szíves volt, egyhangúlag azt határozta, hogy a sajtó munkájának nem engedhetik meg a főváros valamely közintézménye igazgatójával beszélni, hanem csak a tanácsi ügyosztály vezetője adhat felvilágosítást. Minthogy mi az igazságot rendesen nem az érdekelt intézmények igazgatóitól, vagy a tanácsi ügyosztály vezetőitől szoktuk megtudni, — mit áztatnak talán a Z.takórházi,a műszerüzemi esetekre és a többi esetekre gondolni — nekünk igazán lényegtelen, hogy mennyire óhajt az igazságkeresés elől elzárkózni a főváros. Hogy ad oculos illusztráljuk a kissé kémikus határozat képtelenségét, mindjárt a nevezetes tanácsi határozat pillanatában megkérdeztük az eset felől Piperkovics tanácsos urat. A tanácsos úr a következőkben adta elő az esetet: Az árvaházban — január 23-ikán, kedden régre, — úgymond a tanácsos — nyolc óra előtt a Rottenbiger utcában lévő Erzsébet-árvaház III. és IV. egyesített osztályának növendékeinek egy részét früistök után egy tanítókisaszszony a másik terembe küldte. Alig voltak ott a leányok, egyszerre nagy sikoltás támadt és Russovics Margit lángoló ruhákkal szaladt ki a teremből, s amíg sikerült ruháját eloltani, olyan égési sebeket szenvedett, hogy harmadnap, január huszonötödikén reggel a kórházban meghalt. A folyamatba tett szigorú vizsgálat kiderítette, hogy sajnálatos szerencsétlenség történt, a kisleány a cserépkályhához közel ment, hogy ott melegedjék, a rostélyon keresztül a kokszparázs megfogta a ruháját s igy történt a Szerencsétlenség, a melyért senkit sem tehet okolni.• Tanácsos úr, szabad talán kérdeznem, hogy a vizsgálat nem terjedt ki egyéb momentumokra *?*» Nem, milyen momentumokra terjedt volna ki ? — Ezek azok a kérdések, amelyeket az igazgatónő e nagyságához szerettem volna intézni. —• Kérem, tessék kérdezni. Az igazgatónő nem válaszolhat, csak én. — A szerencsétlenség idejét pontosan konstatálták-e ? — Früstökkor. — Früstök kissé bizonytalan időpont, talán ha kegyesen órát méltóztatnék mondani. — Reggel nyolc óra előtt néhány perccel történhetett. — Méltóztatik-e tudni, tanácsos úr, hogy a súlyos égési sebeket szenvedett gyermekleány hány órakor szállíttatott kórházba ? — Azt nem tudom biztosan, mindenesetre még aznap. (I) — Szintén az igazgatónő őnagyságához szerettem volna intézni azt a kérdést, hogy miért nem vették igénybe a mentőket ? Úgy tudom, maga a főváros is szubvencionálja a mentőtársulatot, éppen azért, hogy ha valahol szerencsétlenség történik, azt vegyék igénybe: az áldozat néhány perc alatt a legfeljebb orvosi ellátás alá, kórházba kerülhet. Azt vagyok bátor tehát kérdezni, mi volt az indító oka annak, hogy az Erzsébetleányárvaház igazgatósága nem a mentőkért telefonált, mikor egy kisleánynövendéke összeégett, hanem 11 órakor egy szelíd konflison baktattak be vele a Fehér kereszt-kórházba ? Az anya szerint, akinek az után a tanítókisasszony mondta, csak este vitték be, az én enyhébb megállapításom az, hogy délelőtt 11 órakor. — Ezt igazán nem tettem vizsgálat tárgyává. — A másik főmomentumot abban látom, hogy a Budapesten, tehát helyben lakó édesanyát nem értesítették a gyermeke katasztrófájáról, hanem egy levelezőlapot írtak, amely a kezemben van, hogy kivételesen megengedik neki, hogy leánygyermekét a Fehérkeresztben meglátogathatja. Természetszerűleg a harmadik nap kapta meg ezt a postán küldött levelezőlapot az anya s noha a gyermek majdnem egész két napon át eszméletén volt, ezért nem láthatta gyermeket és nem hallhatta a gyermek előadását a szerencsétlenségről. Azt a kérdést kell tehát közérdekből felvetnem és nem gondolnám, hogy ennek a kérdésnek közérdekű voltát valaki tagadni óhajtaná, hogy: ha valamely szülő gyermekét egy intézetben és éppen egy fővárosi közintézetben katasztrófa éri, nem elemi kötelessége-e annak az intézetnek a szülőket rögtön értesítenik a katasztrófáról ? — Kérem, én ilyeneket nem tettem vizsgálat tárgyává, de azt biztosíthatom, hogy a legtejesebb jóakarattal voltak a szegény szülő iránt s az igazgatónő legalább úgy kétségbe van esve, mint az anyja. — Tanácsos úr, idáig méltóztatott látni — az újságíró nagyon szabatosan kimért, szerény köntösében voltam bátor azokat a lényeges kérdéseket megtenni, amelyeket lelkiismeretem diktált. Engedje meg azonban, hogy ne tagadjam meg magamban, az újságíróban az embert és azt kérdezzem tanácsos úrtól : ne adja az Isten, hogy tanácsos úrék családja közül valamelyik gyermeket egy intézetben, például az Angolkisasszonyoknál hasonló katasztrófa érte, de mit szólnának a tanácsos urék ahhoz, ha helyben lakván- harmadnap értesítenék önökét arról, hogy leányuk összeégett s már csak holttestét láthatnák ? Tanácsos úr, én azt vagyok bátor kérdezni: nem tépné-e szét azt az angolkisasszonyt, a ki — nem arról beszélek, hogy így vigyázott a gyermekére — hanem a ki nem hívta a mentőket s a ki csak a szerencsétlenség után három órával egy kontorlábbin vinné a gyermeket kórházba és nem értesítené erről azonnal a szülőket ? — A sajnálatos dolog onnan ered, hogy a kórházi orvos azt mondta, hogy nem halálosak az égési sebek. — Előttem, bocsánatot kérek, hogy az ügy érdekében fel kell vetnem a gyanút, a körülmények azt mutatják : lassolni akartak, azért nem hívtak mentőket. Hogy a kórházi orvos első-, másod- és harmadfokú égész sebekre azt mondta volna, hogy nem halálosak, azt szintén nyilvánosság elé viszem, ezt a kérdést majd az intézet igazgatónője és a kórházi igazgató végezzék el egymás között, de azt vagyok bátor csak újból kérdezni, hogy miért nem történt a mentők igénybevétele és mint más könnyebb égési szerencsétlenségnél szokás, a rendes hivatalos rendőri jelentés sem jelent meg és miért értesítették az anyát csak akkor, amidőn már a gyermek halott volt? Miután e kérdéseimre a tanácsos úr választ adni nem tudott, de viszont kijelentette, hogy ilyen irányban a szigorúnak felzett vizsgálatot nem is vezette, én a RuzsovicsMargit tragédiájában“ egymás mellé odaállítom Fráter Anna igazgatónőt és, Piperkovics Bátor tanácsos urat abban a megvilágításban, amit egyhangú tanácsi határozattal Piperkovics tanácsos úr adott nekem. Nézzék meg magukat a tükörben : mindig a felületen úsznak, soha valami ügynek a lényegére oda nem hatolnak, hanem csak elintéznek egy aktát lélek nélkül, haszontalan módon. Egyetlen hang az egyhangú határozatra !és most Bárczy polgármester úrhoz, mint Budapest székesfőváros tanácsának vezéréhez van egy- két mondanivalóm. Nem azt veszem rossz néven a polgármester úrtól és társaitól, hogy, mint a gyerekek, összeálltak a Haragszom rád játszására. Gondolták magukban: ez az újságíró folyton kellemetlenkedik nekünk, elmegy valahová, az intézmények igazgatói elszólják magukat, olyat is mondanak, amit nem akarunk, hogy megmondjanak, hát egyszerűen: saját privát tulajdonnak tekintjük a közintézményeket és nem engedünk mi oda be semmiféle újságírót. Mondom, nem ezt a Haragszom rádmókát veszem rossz néven. Hanem azt, hogy éppen e szomorú eselben lett kedvük a Haragszom rádot játszani. Mondják meg önmaguknak: lehet vitatni kérdéseim jogosságát ? Azt hiszik az urak, hogy nekem van szükségem az önök felvilágosítására ? Nem. Mi csupán kötelességérzetből adunk alkalmat arra, hogy valamely konkrét esetben szintén méltóztassanak elmondani, amit óhajtanak. Amikor mi már önökhöz fordulunk, valamely intézménynek az igazgatójához, vagy tanácsi ügyosztályvezető tanácsosához, akkor mi már tisztában vagyunk a magunk dolgával, mert hiszen, ha nem lennénk tisztában, csak azt hallanánk, mint tegnapelőtt, hogy : »minden intézkedés megtörtént, és figy 5. oldal