Az Est, 1917. február (8. évfolyam, 32-59. szám)

1917-02-01 / 32. szám

Csütörtök, 2917 február 1. A megégett árvaházi leány ■— Az Est tudósítása — A székesfőváros hatósága január huszonhar­ma­d­i­k­á­n történt szeren­csétlenségről a ma reg­geli lapokban kom­­mü­niké­l kö­z­ö­l. Ez azért van, mert a tegnapi nap folyamán a polgármester­nél mi utána jártunk az eset. " A hatóság részéről e cikknek elébevágni akarás nem gátol meg bennünket kötelességünk teljesítésében. A­mit elmondandó vagyok, na­gyon szomorú dolog. Szomorú egy tizenkétéves gyermekleány halálra­­égése is és szomorú látvány az is, a­hogy az égő fáklya lobogásán ke­resztül a hatóságokat meglátnunk kell. Leszögezem itt mindjárt, a mi gondolat bennünket a megrendítő és felháborító esetben vezet: szerencsét­lenség mindenütt történhetik, de hogy a saját kényelmüknek megóvá­sára az áldozat kínszenvedéseit is odadobják, ez már olyan felháborító­­dolog, a­mit ostorozni kötelességünk. Az árvaházi szabályok Buzsovics Margit tizenkétéves félig árvaleány két évvel ezelőtt kerül­ a székesfőváros Rottenbiller-utcában levő Erzsébet-árvaházába. A leányka atyja meghalt, anyja pedig az Egye­sült Nemzeti Textilművek Lenke-uli telepén három korona napszámmal rakja reggeltől estig köt­egekbe a ruhát (úgy látszik, még­sem olyan drága a napszám). Ebből él, ezért­­ három gyermeke közül kettőt árva­­házba adott. Volt hozzá protekciója. A kis Margit legutóbb karácsony­kor látta a szüleit. Az árvaházi sza­bályzat szerint havonta csak egyszer van látogatási idő. (Fogházban két­hetenként.) Tíz nappal ezelőtt írt anyjának, hogy február 4-én lesz az intézetben látogatás, akkor jöjjön 1 be és okvetlen hozzon magával egy pár papucsot, mert fázik, mivel, ha este, vagy reggel az illemhelyre kell mennie, mezítláb kénytelen odamenni,­­ a cipőt nem engedik felhúzni. A múlt héten, csütörtökön, tehát január 25-ikén özvegy Ruzsovicsné egy levelezőlapot kapott az Erzsébet-­­ árvaházból. „ Kivételesen megengedjük, hogy leányát a Fehérkereszt gyermekkór­házban, Tűzoltó­ utca 9—11. megláto­gathassa A kórházban ! Az anya, a­ki csak a február negyed­diki látogatásra volt előkészülve, természetszerűleg megijedt; aznap kimaradt a Textiltől, délben öltözkö­dött s már éppen menőtérben volt, a mikor Lenke­ uti lakásának ablaka alatt egy nő kérdezősködött: itt lakik özvegy Ruzsovicsné ? Kiment hozzá az asszony, a Rottenbiller- i utcai árvaház egyik tanítókisasszonya s volt a látogató.­­ — Az istenért, csak nincs valami I baj !­­ — Jaj, jobb lenne, ha nem jöttem volna ide, — volt a tapintatos fele­let — jöjjön, Ruzsovicsné, velem, elmegyünk a kórházba. Ivott-e már valami meleget, igyék egy csésze teát.­­ A tanít­ókisasszony nem volt hej­­jlandó addig elmozdulni a lakásból, h­a­mis Ruzsovicsné nem ivott el a csésze erősítő teát. Minden kérdezős­ködésre csak azt mondta, hogy a kislány megégette magát s legyen elkészülve inkább rosszra, mint jóra. Odaértek a Fehérkereszt-kórház Tűzoltó­ utcai helyiségébe, a tanító­­kisasszony bement, az anya a folyosón várt. Kijött a tanítókisasszony : — Margit már meghalt, ma reggel. A leány arca, egész törzse, végtagjai, két karja össze voltak égve. A hivatalos halotti bizonyítvány szerint 1., 11. és 111. fokú égési sebek okozták halálát. Elképzelh­ető az anya ostromló kérdése, a­mire az után a tani a­­kis­­szony elmond­a, hogy Margitka saját vigyázatlansága köv­i kézi ében Pjtis, de még kedden, tehát január 23 án reggel s még aznap este egy kon­­fortáblin szállították be őt a Fehér­­kereszt-kórházba. Többet ennél az anya nem tudott m­­i, őt sem nem értesítették a sze­­retc­étlenségről. Sem­ részletesebb fel­világosítást nem adtak­ neki és még ma, a szerencsétlenség után egy kellel is temetek­enül fekszik kis leánya, így jött kétségbeesve hozzánk. A városházán Ugyebár, mi lehet erre az újság­író objektív kötelessége: megkér­dezni magát­ st. Erzsébet-áru­ház igazgatónőjét, hogy mi jön­ént ? Túlzott udvariasságból ezt a szán­dékunkat tudattuk a székesfőváros IX. közjótékonysági ügyosztályá­nak vezetőjével, Piperkovics Bátor tanácsos úrral, a­ki azonban nagyon ellenezte ezt a látogatást s a­mikor objektív kötelességünkre hivatkoz­tam , Bárczy István polgármester úr­ral egyetemben tanácsülésre vitték­ a kérdést. A tanácsülés, mint Bárczy polgár­­mester úr velünk közölni szíves volt, egyhangúlag azt határozta, hogy a sajtó munkájának nem engedhetik meg a főváros valamely közintézménye igaz­gatójával beszélni, hanem csak a taná­csi ügyosztály vezetője adhat felvilá­gosítást. Minthogy mi az igazságot rendesen nem az érdekelt intézmé­nyek igazgatóitól, vagy a tanácsi ügyosztály vezetőitől szoktuk meg­tudni, — m­­it áztatnak talán a Z.ta­­kórházi,a műszerüzemi esetekre és a többi esetekre gondolni — nekünk igazán lényegtelen, hogy mennyire óhajt az igazságkeresés elől elzár­kózni a főváros. Hogy ad oculos illusztráljuk a kissé kémikus hatá­rozat képtelenségét, mindjárt a neve­zetes tanácsi határozat pillanatában megkérdeztük az eset felől Piperko­­vics tanácsos urat. A tanácsos úr a következőkben adta elő az esetet: Az árvaházban — január 23-ikán, kedden régre­, — úgymond a tanácsos — nyolc óra előtt a Rottenbi­ger­ utcában lévő Er­­zsébet-árvaház III. és IV. egyesített osztályának növendékeinek egy ré­szét früistök után egy tanítókisasz­­szony a másik terembe küldte. Alig voltak ott a leányok, egyszerre nagy­ sikoltás támadt és Russovics Margit lángoló ruhákkal szaladt ki a teremből, s a­míg sikerült ruháját eloltani, olyan égési sebeket szenvedett, hogy harmadnap, január huszonötödi­kén reggel a kórházban meghalt. A folyamatba tett szigorú vizsgálat ki­derítette, hogy sajnálatos szeren­csétlenség történt, a kisleány a cse­­répkályhához közel ment, hogy ott melegedjék, a rostélyon keresztül a kokszparázs megfogta a ruháját s igy történt a Szerencsét­lenség, a me­lyért senkit sem tehet okolni.­­• Tanácsos úr, szabad talán kér­deznem, hogy a vizsgálat nem ter­jedt ki egyéb moment­um­okra *?­­*» Nem, milyen momentumokra terjedt volna ki ? — Ezek azok a kérdések, a­melye­ket az igazgatónő e nagyságához szerettem volna intézni. —• Kérem, tessék kérdezni. Az igazgatónő nem válaszolhat, csak én. — A szerencsétlenség idejét ponto­san konstatált­ák-e ? — Früstökkor. — Früstök kissé bizonytalan idő­pont, talán ha kegyesen órát mél­­tóztatnék mondani. — Reggel nyolc óra előtt néhány perccel történhetett. — Méltóztatik-e tudni, tanácsos úr, hogy a súl­yos égési sebeket szen­vedett gyermekleány hány órakor szállíttatott kórházba ? — Azt nem tudom biztosan, minden­esetre még aznap. (I) — Szintén az igazgatónő őnagy­­ságához szerettem volna intézni azt a kérdést, hogy miért nem vették igénybe a mentőket ? Úgy tudom, maga a főváros is szubvencionálja a ment­őtársulatot, éppen azért, hogy ha valahol szerencsétlenség történik, azt vegyék igénybe: az áldozat né­hány perc alatt a legf­elj­­ebb orvosi ellátás alá, kórházba kerülhet. Azt vagyok bátor tehát kérdezni, mi volt az indító oka annak, hogy az Erzsébet­­leányárvaház igazgatósága nem a men­tőkért telefonált, mikor egy kisleány­­növendéke összeégett, hanem 11 óra­kor egy szelíd konflison baktattak be vele a Fehér kereszt-kórházba ? Az anya szerint, a­kinek az után a tanító­­kisasszony mondta, csak este vitték be, az én enyhébb megállapításom az, hogy délelőtt 11 órakor. — Ezt igazán nem tettem­ vizsgá­lat tárgyává. — A másik főmomentumot abban látom, hogy a Budapesten, tehát hely­ben lakó édesanyát nem értesítették a gyermeke katasztrófájáról, hanem egy levelezőlapot írtak, a­mely a kezem­ben van, hogy kivételesen megengedik neki, hogy leánygyermekét a Fehér­­keresztben meglátogathatja. Termé­szetszerűleg a harmadik nap kapta meg ezt a postán küldött levelezőlapot az anya s noha a gyermek majdnem egész két napon át eszméletén volt, ezért nem láthatta gyermeket és nem hall­hatta a gyermek előadását a szerencsét­lenségről. Azt a kérdést kell tehát köz­érdekből felvetnem és nem gondol­nám, hogy ennek a kérdésnek közér­dekű voltát valaki tagadni óhajtaná, hogy: ha valamely szülő gyermekét egy intézetben és éppen egy fővárosi közintézetben katasztrófa éri, nem elemi kötelessége-e annak az intézetnek a szü­lőket rögtön értesítenik a katasztrófáról ? — Kérem, én ilyeneket nem tettem vizsgálat tárgyává, de azt biztosít­hatom, hogy a legte­jesebb jóakarat­tal voltak a szegény szülő iránt s az igazgatónő legalább úgy kétségbe van esve, mint az anyja. — Tanácsos úr, idáig­­ méltóz­­tatott látni — az újságíró nagyon szabatosan kimért, szerény köntösé­ben voltam bátor azokat a lényeges kérdéseket megtenni, a­melyeket lelkiismeretem diktált. Engedje meg azonban, hogy ne tagadjam meg magamban, az újságíróban az embert és azt kérdezzem tanácsos úrtól : ne adja az Isten, hogy tanácsos úrék családja közül valamelyik gyer­meket egy intézetben, például az Angolkisasszonyoknál hasonló ka­tasztrófa érte, de mit szólnának a tanácsos urék ahhoz, ha helyben lak­ván-­ harmadnap értesítenék önökét arról, hogy leányuk összeégett s már csak holttestét láthatnák ? Tanácsos úr, én azt vagyok bátor kérdezni: nem tépné-e szét azt az angolkisasszonyt, a ki — nem arról beszélek, hogy így vigyázott a gyermekére — hanem a ki nem hívta a mentőket s a ki csak a szerencsétlenség után három órával egy kontorlábbin vinné a gyermeket kórházba és nem értesítené erről azonnal a szülőket ? — A sajnálatos dolog onnan ered, hogy a kórházi orvos azt mondta, hogy nem halálosak az égési sebek. — Előttem, bocsánatot kérek, hogy az ügy érdekében fel kell vetnem a gyanút, a körülmények azt mutatják : lassolni akartak, azért nem hívtak mentőket. Hogy a kórházi orvos első-, másod- és harmadfokú égész sebekre azt mondta voln­a, hogy nem halálo­sak, azt szintén nyilvánosság elé viszem, ezt a kérdést majd az intézet igazgatónője és a kórházi igazgató végezzék el egymás között, de azt vagyok bátor csak újból kérdezni, hogy miért nem történt a mentők igénybevétele és mint más könnyebb égési szerencsétlenségnél szokás, a rendes hivatalos rendőri jelentés sem jelent meg és miért értesítették az anyát csak akkor, a­midőn már a gyer­mek halott volt­­? Miután e kérdéseimre a tanácsos úr választ adni nem tudott, de viszont kijelentette, hogy ilyen irányban a szigorúnak felzett vizsgálatot nem is vezette, én a Ruzsovics­­Margit tragé­­diájában­“ egymás mellé odaállítom Fráter Anna igazgatónőt és, Piper­kovics Bátor tanácsos urat abban a megvilágításban, a­mit egyhangú tanácsi határozattal Piperkovics ta­nácsos úr adott nekem. Nézzék meg magukat a tükörben : mindig a felü­leten úsznak, soha valami ügynek a lényegére oda nem hatolnak, hanem csak elintéznek egy aktát lélek nél­kül, haszontalan módon. Egyetlen hang az egyhangú határozatra !és most Bárczy polgármester úr­hoz, mint Budapest székesfőváros ta­nácsának vezéréhez van egy- két mon­danivalóm. Nem azt veszem rossz néven a pol­gármester úrtól és társaitól, hogy, mint a gyerekek, összeálltak a Ha­ragszom rád játszására. Gondolták magukban: ez az újságíró folyton kellemetlenkedik nekünk, elmegy va­lahová, az intézmények igazgatói el­szólják magukat, olyat is mondanak, a­mit nem akarunk, hogy megmond­janak, hát egyszerűen: saját privát tulajdonnak tekintjük a közintéz­ményeket és nem engedünk mi oda be semmiféle újságírót. Mondom, nem ezt a Haragszom rád­­mókát veszem rossz néven. Hanem azt, hogy éppen e szomorú eselben lett kedvük a Haragszom rád­­ot ját­szani. Mondják meg önmaguknak: lehet vitatni kérdéseim jogosságát ? Azt h­iszik az urak, hogy nekem van szükségem az önök felvilágosí­tá­sára ? Nem. Mi csu­pán kötelesség­­érzetből adunk alkalmat arra, hogy valamely konkrét esetben szintén mélt­ózta­ssanak elmondani, a­mit óhajtanak. A­mikor mi már önök­höz fordulunk, va­lamely intéz­ménynek az igazgatójához, vagy ta­nácsi ügyosztályvezető tanácsosához, akkor mi már tisztában vagyunk a magunk dolgával, mert hiszen, ha nem lennénk tisztában, csak azt hal­lanánk, mint tegnapelőtt, hogy : »min­den intézkedés megtörtént, és figy 5. oldal

Next