Az Ország Útja, 1943 (7. évfolyam, 1-2. szám)
1943 / 1. szám - XII. Pius 1942. évi karácsonyi szózata
II. Nyugalmas együttélés A béke második eleme, amely felé szinte ösztönszerűen törekszik minden társadalom, a nyugalom. Ó, boldog nyugalom, neked semmi közöd sincs a megmerevedett, makacs és gyermekien makrancos egy helybentopogáshoz, sem pedig a csökönyösséghez, amely a lomhaságnak és az önzésnek leártva! Sőt ellenkezőleg, ráirányítod az emberi elmét azokra a problémákra és kérdésekre, amelyeket az idők változása és a szükségleteiknek megfelelően haladó nemzedékek érleltek meg s amelyen a jelenben halasztást nem tűrő szükségszerűséggel lépnek fel. De egy keresztény ember számára, aki tudatában van testvérei legkisebbike irányában is fennálló felelősségének, a nyugalom nem egyenlő a lomhasággal, nem megfutamodást, hanem cselekvést és küzdelmet jelent minden tehetetlenség és hátrálás ellen, amely a nagy szellemi küzdőtéren bekövetkezik. A nyugalom és a cselekvés összhangja Aquinói Szent Tamás értelmezése szerint a nyugalom és a lelkes tevékenység nem állanak ellentétben, sőt egyre nagyobb összhangban forrnak össze annál az embernél, aki felfogta a társadalom szellemi vázának és eszményei nemességének szépségét és szükségességét. S főképpen a fiataloknak, azoknak, akik szeretnek hátat fordítani a múltnak és csak a jövő törekvései és reményei felé tekintenek, azt üzenjük, hogy — élő szeretetünk és atyai gondoskodásunk indít erre bennünket — a túlbuzgóság és a vakmerőség önmagukban nem elégségesek, ha ugyanakkor nem állunk a jónak és egy szeplőtelen lobogónak szolgálatába. Hiábavaló minden tevékenység, fáradozás és küzködés, ha nem nyugszunk meg Istenben és az örök Törvényében. Kell, hogy lelkesítsen benneteket az a meggyőződés, hogy az igazságért küzdőtök és hogy minden érzéseteket, erőtöket, vágyatokat és áldozatotokat ennek szolgálatába állítjátok; kell, hogy Isten örök törvényeiért, az emberi személy méltóságáért és céljainak eléréséért küzdjetek. Ahol érett emberek és fiatalok az örök, isteni nyugalomba horgonyozzák le magukat, ott a vérmérsékletbeli és foglalkozási különbözőségek ellenére is igazi keresztény szellemben kialakul az összhang. Ahol a haladás elemei a fékezés elemeivel kapcsolódnak össze, a nemzedékek közötti természetes különbség sohasem válik veszedelmessé, sőt ellenkezőleg, az idők és az életviszonyok változása közepette is jelentős mértékben járul hozzá Isten örök törvényeinek megvalósításához. A munkásság A társadalmi életnek azon a területén, amelyről egy évszázaddal ezelőtt mozgalmak és éles összeütközések indultak ki, ma nyugalom, legalábbis látszólagos nyugalom uralkodik; nyugalom van a munka hatalmas és egyre növekvő világában, a munkásság, a napibéresek végtelen seregében. Ha a jelenlegi időket és a háborús szükségleteket tekintjük, ez a nyugalom szükséges és alapvető követelmény. De ha a mai államot az igazságosság szemszögéből, a törvényes és szabályozott munkásmozgalom szempontjából nézzük, a nyugalom mindaddig csak látszólagos marad, amíg ezt a célt valóban el nem érték. Vallási indítóokokból kiindulva, az Egyház mindig elítélte a marxi szocializmus különböző rendszereit és elítéli azokat ma is. Neki ugyanis állandó joga és kötelessége, hogy megoltalmazza az embereket azoktól az áramlatoktól és befolyásoktól, amelyek az örök üdvösséget veszélyeztetik. De az Egyház nem hányhat szemet a fölött sem, hogy a munkás, helyzetének javítására irányuló törekvése során, beleütközik egy olyan szervezetbe, amely egyáltalán nem áll összhangban a természettel, sőt ellenkezőleg, szembenáll azzal a renddel, amelyet Isten szabott meg a földi célok elérésére. Mennyire hamisak, kárhoztathatók és veszedelmesek voltak és azok ma is az ezen a téren követett utak! Ki az az ember és főképpen ki az a pap vagy keresztény, akinél süket fülekre találna a mélyből feltörő kiáltás: az a kiáltás, amely az igazságos Isten világában igazságosságért és testvériségért esedez? Az ilyen hallgatás Isten előtt bűnös és semmiképpen sem igazolható hallgatás volna, ellentétben állana az apostol megvilágosított értelmével. Ő ugyanis, amikor elménkbe vési a tévedések elleni határozott fellépés szükségességét, egyúttal azt is tudja, hogy megértéssel kell lennünk a tévelygők iránt is és őszinte lélekkel meg kell értenünk törekvéseiket, reményeiket és indítóokaikat. Isten, megáldva ősszüleinket, azt mondotta nekik: „Növekedjetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet és vessétek azt uralmatok alá.“ (Gen. 1. 28.) Az első családfőhöz pedig így szólt: „Homlokod verítékével fogod kenyeredet megkeresni.“ (Gen. 1. 28.) Az emberi személy méltósága tehát parancsolóan megköveteli az anyagi javak használatához való jogot, mint az élet természetes alapját: ennek felel meg az az alapvető kötelesség, hogy lehetőleg mindenkinek kell magántulajdont juttatni. A magántulajdont szabályozó pozitív jogszabályok változhatnak és többé-kevésbbé korlátozott használatot biztosíthatnak, de ha hozzá akarunk járulni a közösség megbékéléséhez, meg kell akadályozni, hogy a munkás, aki már családapa vagy azzá lesz, gazdasági függőségre és rabszolgaságra legyen ítélve, mert ez összeegyeztethetetlen az ő személyi jogaival. Nem változtat a tényeken, hogy ez a szolgaság a magántőkétől vagy pedig az államhatalomtól ered-e? Sőt, egy olyan állam nyomása alatt, amely az egész köz- és magánéleten uralkodik és azt szabályozza, a szabadságnak ez a hiánya még súlyosabb következményekkel járhat, amint azt a tapasztalatok is bizonyítják. A rendezett és békés emberi együttélés öt alapvető pontja Aki az ész és a hit fényénél ítéli meg a társadalmi életnek az imént röviden vázolt alapjait és céljait s ezeket erkölcsi tisztaságukban és magasztosságukban s a minden téren elért jótékony eredményekben szemléli, annak meg kell győződnie a rend és béke ez elveinek hatalmas erejéről. Ezek olyan nagy eszmények felé fordított és az akadályok eltávolítására irányuló erőket ajándékozhatnának ennek a sarkaiból kiforgatott világnak, amelyekkel sikerülne ledönteni az előítéletek, tévedések, közömbösség és a gondolkodás, érzés és cselekvés hosszú elvilágiasodási folyamata által állított szellemi és jogi korlátokat. Ezeknek folyománya ugyanis, hogy a földi város kivonta magát Isten városának fényességéből és erejéből. Ma inkább, mint valaha, ütött a jóvátétel órája; fel kell rázni a világ öntudatát súlyos dermedtségéből, amelybe a mindenfelé elterjedt hamis eszmék mérge döntötte. Annál is inkább, mert az anyagi és erkölcsi romlásnak ebben az órájában minden emberi rendezésnek törékenysége és gyengesége még azoknál is csalódást kelt, akik a boldogabb időkben nem érezték magukban és a társadalomban az örökkévalósággal való kapcsolat hiányát és ezt a hiányt nem tekintették a társadalmi szervezet lényeges hibájának. Ami a mélyen hívő keresztény ember előtt, aki a többiek tudatlansága miatt szenvedett, mindig világos volt, most teljes világossággal mutatkozik meg a felfordulás rettentő katasztrófájának tomboló viharában, amely olyan, mint egy fenséges végítélet. Ez a zaj eljut még a tespedők, közömbösek és a meggondolatlanok fülébe is: olyan igazság ez, amely tragikus módon mindig új formákban jelentkezik és századról-századra, néptől-népig felhangzik a Próféta szava: „Omnes, qui Te derelinquunt, confundentur, recedentes a Te in terra seribentur, quoniam derelinquerunt venum aquarum viventium, Dominum.“ (Jer. 17, 13.) Nem panaszkodom, de a jelenlegi idők cselekvést követelnek! Nem panaszolom fel azt, ami van vagy volt, csupán arról az újjáépítésről beszélek, amelynek a társa .