Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)
1904-01-01 / 1. szám
, Tökölyek, Bocskayak, Báthoryak, Szapolyaiak, Thurzók — ki győzné elsorolni a fényes neveket? Az ő idejükben egy nagyszabású nemzeti kultúra körvonalai kezdtek kibontakozni a barbárság köréből. Várkastélyokkal, palotákkal telt meg az ország, magyar erkölcs, magyar szó és magyar érzés vezette a nemzetet. A fényes nevek mind kipusztultak. A paloták szürke kőhalmazokká romlottak. A régi magyar műveltségből néhány népdalnak és virágéneknek szegényes foszlánya maradt meg. S midőn utolsó nagy aléltságából magához tért a nemzet, uj férfiakat, uj zászlókat kellett keresnie, uj utakon, uj jelszavakkal kellett megindulnia. Az átok, melyet nyomon követ a pusztulás, még testvérágon is sújtotta a magyart! Valaha a székely havasoktól a Volga vizéig rokon nemzetek tengere hullámzott. A kunoké, a besenyőké. A jövendő magyar hatalom hivatott szövetségesei és fegyverhordozói. Mind porrá égtek a csaták tüzében és a jövevény, örökükben ül, született ellenség. Te, Magyarom, egyedül és idegenül éled világodat. Miféle átok sújtja ezt a népet? Ma már tudjuk: a turáni átok az, a keletről jött lovas nemzetségek gyászos örökségük. A turániak átka volt, hogy fegyelmet csak háborúban ismertek, békében nem. ’egységes nemzetté csak a harcz tüze tudta őket összeforrasztani; a béke langyos ,Tuvárjára versengő törzsekre és pártos vadakra mállasztotta erejüket. Engedelmeskedni csak győztes vezérnek tudtak, feljárónak nem. Meghajolni csak tekintély előtt akartak, törvény előtt soha. Hódítóknak születtek, nem államalkotóknak. Harczosoknak, nem munkásoknak. Szerezni tudtak, megtartani nem. Ha csak tizedrész annyi államalkotó fegyelmezettség lett volna bennük, mintvolt harczi tűz: ma, alkalmasint ők volnának Európa és Ázsia urai. Egy-egy nagy vezérük alatt, ha ideig-óráig összefogtak nemzetségeik, ellenállhatatlan erőre tettek szert. Attila hunjai, Baján avarjai, Árpád magyarjai, Dzsingisz khán mongoljai, Timur tatárjai, Szulejmán törökjei kedvük szerint gázoltak fel két világrészt. De amint engedett a vasmarok nyomása, újult erővel feltámadt az ősi átok és pártos nemzetségeik a szabadság harczi riadójával egymásnak estek, ellenség prédájára hagyva az országot. Hová lettek az egykor oly hatalmas hunok? Az avarok? A kunok, besenyők? Mivé lett a mongol, a török? A szívós és fegyelmezett germán és szláv népek, valaha a turániak lenézett szolga népei, ma a világ urai. Pedig mindenben külömb volt náluk a keleti hódító, csak egyben nem: a békés összetartásban. A turáni nomád nemzetek közül a magyarnak volt még a legtöbb államalkotó és államfentartó képessége. A hazát, melyet elfoglalt magának, megtudta tartani. Jól-rosszul, mégis megtartotta mind a mai napig. De őt is, valahányszor a Gondviselés valamely nagy kiválasztottja fölvezette a nemzeti nagyság verőfényes hegycsúcsára, hogy megmutassa neki az Ígéret földjét: a régi átok saskarma mindig lerántotta megint a sötét mélységbe. Mikor volt erősebb és tiszteltebb a nemzet, mint Szent István, Nagy Lajos és Hollós Mátyás korában? És volt-e valaha nyomorultabb és megvetettebb, mint éppen e nagy királyok halála után, mikor a vasmarok nyomása engedett és a pártos önzés bábkirály után üvöltött, ki tiszteli a szabadságot és kinek üstökét kezében tarthatja? Egy uj és nagy eseményekkel terhes esztendő küszöbén állva és jövődet mérlegelve, tekints vissza múltadba, magyarom! Az átkot nem az Úr haragja küldte rád, hanem a magad szive. Ne vádold az eget, hanem kérj irgalmat önmagadtól. Mert ember sorsát Isten intézi, de ország sorsát a nemzet kezébe adta a legfőbb bölcseség. Az átok csak addig fog sújtani, édes magyarom, mig a féktelenséget szabadságnak nevezed, a fegyelmezettséget pedig szolgaságnak. Mig jogokat követelsz, a helyett, hogy igazságot gyakorolnál. Mig mérgeden többet nyom a hangos szó a néma tettnél. Mit kedves neked az asszonyos hízelgés égyűlöletes a férfias igazmondás-Míg el nem hiszed, hogy a nemzeti nagyság várát nem hebehurgya vakmerőséggel, hanem szívós munkássággal lehet csak felépíteni. Meg vagyon tova, hogy az igény földjére csak akkor léphet be a vánda nép, ha sátrai megtisztultak a hamis prófétáktól, szive pedig megtisztult visszavonástól. Ha ez bekövetkezik, akko megéred azt a boldog ujesztendőt, melyet minden hű fiad kivan neked! Herczeg Ferencz, neki, ha tudományával még két-három évet kikényszerít számukra a Gondviseléstől . . . — Maga aztán csinos kis karúért csinált, — monettt a szép asszony kipirulva, mikor hármasban az utczára kiértek. Jávor udvariasan meghajolt, Kommerné pedig tréfás mentegetőzéssel folytatta: — Bocsásson meg, hogy olyan illetlen vagyok és igy egyszerűen csak magának szólítom . . . Tudom, hogy azt kellene mondanom: Tanár úr, de higyye el nem megy rá a nyelvem . .. Szinte azt hiszem, hogy az az egész tizenöt esztendő csak álom- maga még mindig diák, én pedig fiatal és szép vagyok . .. A férfi válaszolni akart valamit, de az asszony mosolygva leintette. Szótalanul mentek a legközelebbi kocsiállomásig, ahol Kommerné — bár kissé tétovázva — odanyújtotta neki a kettyüs kis kezét. — Elmegy? — kérdezte Jávor tanár, amíg a kis kezet egy pillanatig a magáéban tartotta. — Hát mit tegyek? Csak nem sétálhatunk itt föl s alá a havas esőben? ■— Tudja mit? Van egy kitűnő ötletem. Ha nincs jobb dolga, engedje meg, hogy önökkel vacsorázzam . . . Szépen elhajtatunk valami fogadó elé s éjfélig elbeszélgetünk és czigánymuzsikát hallgatunk ... A szép asszony habozva fordult fiatal kísérőjéhez : — Vendéglőbe menjünk, mikor odahaza fejedelmi vacsora vár bennünket? . . . Mit mondasz hozzá, Bandi, mit gondolsz ? . . . Te vagy a lovagom, tőled függ, hogy mit csináljunk? . . . — Oh, nekem egészen mindegy. — szólt a gyerek illedelmesen. — Ha a néni úgy parancsolja, hát vendéglőben is vacsorázhatunk . . . Majd a fogadóból telefonálok haza, hogy ne várjanak bennünket . . . Rövid eszmecsere után beültek egy kényelmes frakkerbe s elhajtattak a Dunapartra, a szőnyeges, fehér világosságban úszó, czigánymuzsikától hangos és mégis diszkrétül finom vendéglőbe, ahol a híres Jávor tanárt jól ismerték; hamarosan kerítettek is a számukra egy jó sarokasztalt, pálmák között, a zenéhez közel, a dunaparti fogadók obligát törzsalakjai, a kék attilás, kipirult, pezsgőző huszárönkéntesek szomszédságában . . . A tanár pompás menüt állított össze, a jegesvödör is odakerült később az asztal mellé, a czigány régi magyar nótákat húzott, s a füstös levegő farsangiasan vidám és mámorító hangulattal volt tele. . . Jávor rágyújtott egy nagy szivarra, bizalmasan közelebb hajolt egykori úrnőjéhez, aztán halkan, csillogó szemmel ezt mondta: — Nagyságos asszonyom, most elárulok egy titkot, de előbb meg kell ígérnie, hogy nem haragszik érte.. . — Szent Isten, Jávor, maga megijeszt... Ha a sejtelmem nem csal, hát azt fogja bevallani, hogy szerelmes volt belém ... A férfi melanchólikusan bólintott, aztán egyszerre megeredt belőle a szó: — Hogy szerelmes voltam, ez nem a kellő kifejezés, egyszerűen majdnem megbolondultam a féltékenységtől. .. Amíg a fiúkkal a természettant, meg a történelmet átvettük, az én eszem egészen másutt járt: odabenn, a mega kis szalonjában, ahol egyegy kitüntetett barátjával csevegett... Mit nem adtam volna, ha csak a kulcslyukon át is benézhetek! . . . Sokszor úgy éreztem, hogy az ereim megpattannak az indulattól, s a szegény szívem úgy vert, hogy szinte belesápadtam ... A fantáziám izgató képekkel telt meg, s úgy képzeltem, hogy míg én itt a Cartesius ördögöcskéiről prelegálok, odabenn, a titokzatos félhomályban, egy boldog ficzkó a maga kicsike kezét csókolja.. Hányszor sóhajtottam föl magamban, mialat a homlokomat hideg verejték bontotta el. »Egyszer, valamikor, majd ő is megtudja , hogy ki vagyok; de mit ér nekem most minden jövendőbeli diadalom, ha e pillanatban egy gerokkos szamár bókjait , ömlengései hallgatja . . .« Kommerné szeme sajátságosan csillogni kezdett: — Szegény barátom, hát ,igazán, olyan, szerelmes volt belém? . . .‘És igazán azt hitte, hogy odabenn a nyitott ajtók mögött ilyen titokzatos jelenetek történnek? . . . Ha tudná, milyen együgyű volt, mennyire csalódott ... Az a gerokkos szamár kisvárosi pletykákat mesélt nekem és volt eszemben, hogy a szerelmi vallomásait meghallgassam . . . Amig maga a féltékeny szerelmes kinszen- AS5 ÚJSÁG 1904. január 1. A politikai helyzet. — Saját tudósítónktól. — Tegnap éjjel Polónyi egy nyilatkozata révén az a hír került forgalomba, hogy a Szederkényi-csoport abbahagy az obstrukczióval, minthogy ereje már úgy is elfogy. Az obstrukcziós csoport lapja mai esti számában burkoltan elismeri azt, hogy a tegnapi nap folyamán tényleg tanácskoztak s azt a határozatot hozták, hogy a záróbeszédek elhangzása után az »objktiv és komoly« vita terére lépnek. Egyik munkatársunk ma fölkereste Polónyi Gézát, aki előtte a következőképpen nyíln tlozsott : _ — A tegnapi ülés folyamán Ugron Gáborfölkeresett egy oly csoport képviselők kik az utóbbi időkig jóindulattal nézték az obstrukcziót s megkérdezte tőlük, hogy mi a véleményük a most folyó parlamenti harczról. Ezek mindannyian kijelentették, hogy tekintve az óriási károkat, melyeket a teljesen meddő harcz okoz, helytelenítik az obstrukcziót. Ugrón erre megjegyezte, hogy, maga is belátja ezt, s barátait tanácskozásra fogja összehívni, amelyen megbeszélik a harcz beszüntetésének módozatait. Ezen képviselők egyike rögtön hozzára jött s örömmel újságolta Ugrón kijelentését. Magam még megjegyeztem, hogy helyesen teszik, ha leszerelnek, így jutottam