Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)

1904-01-02 / 2. szám

1904. január 2. AZ ÚJSÁG REGÉNY. A MI MINDENNÉL ERŐSEBB. Regény két részben. Irta SZEMERE GYÖRGY. ELSŐ RÉSZ. folytatás (1) — Az öreg Pali — figyelmezteti Szent­­andrássy feleségét olyan kérő hangon, akár csak hím­bocsánatot kérne az öreg Pali részére. Mert szerette volna, hogy felesége ne nagyon »unmittelbar« módon bánjék az öreg hűséges szolgával, a ki nem is annyira szolgája volt már, mint inkább ápolója, barátja az öreg Gábornak, egyedüli hű támasza vén napjaiban. A grófné elértette férje szándékát és — minthogy úgyis a jövő magasabb szféráiban, remények és tervek csillogó fényében fürdött a lelke — eleget tett neki: nagyon kegyesen bánt az öreg Palival. — Ah, a Pali! De jól néz ki, Pali! —híze­leg a feléje siető és keztyüs kezeit tisztelettel csókoló öreg inasnak. — Hát magukra maradtak, öregem? — kérdi a maga részéről valami részvétszerű hangon Elek és megsimogatja az öreg Pali vállát. — Bizony bizony magunkra, méltóságos uram (kamarás volt Elek), pontban ötkor adta ki nagy lelkét. Csak azon örülök, hogy könnyen szállott ki belőle, mint a madár . . . És éppen imádkozott.. . Úgy halt meg, mint egy szent, szelíden és vígan. — Nagyon szép volt magától édes Pál, hogy olyan önfeláldozással ápolta öreg nap­jaira, nagyon szép. Also majd gondolunk ma­gára édes Pál . .. Megtartjuk, ugy­e Elek ? Elek nem válaszolt, csak pirult felesége tapintatlanságán. Pál is elpirult. De ő már ki is mondta, a­mi a szivén feküdt. — Köszönöm szives jóságát, méltóságos asszonyom. Egy urat szolgáltam negyven esz­tendeig, más urat ezután én már szolgálni nem tudok . . . — Oh, mi nem kény­szeritjük, — jegyzi meg gőgösen emelkedő fejét félrefordítva a grófné, — csak azt hittem, hogy jót teszünk magával, hogy rászorult . . . — De kérem, Zsófia, — szólalt meg végre is restelkedve Elek — hogy szorult volna ránk ? Csak nem gondolja, hogy Gábor bácsi ne biztosította volna Palit hátralevő nap­jaira . «­­ — Ah, ez eszembe se jutott — vallja be a gőgös asszony, egész fesztelenül felhúzva orrát. Mert most már kezdett neki nagyon alkalmatlan lenni ez az egész cseléd­-affaire. Pali csendesen, szomorúan bólintott fe­jével: — Bizony meggondolt az áldott lélek. Tízezer forintot adott a kezembe még tegnap­előtt. — Aztán egy kö­nyet törölt ki a sze­méből és miután kocsirobogást hallott, bocsá­natot kért és távozott, hogy fogadja az ér­kezőket. — A gyerekek, — jelentette Elek a fe­leségének. Az nem válaszolt, másutt járt az esze. Ezt jegyezte meg: — Egy cselédnek tízezer forintot hagyni! . . . Mint egy fejedelem! Utóvégre kisül, hogy szétosztogatta azt az egy millióját száz­felé. Talán még az akadémiának is hagyott... Elek ajkába harapott, de nem okoskodott, hanem szótlanul bevezette élete párját a kas­tély nagytermébe. Aztán visszament az ud­varra gyermekei elé. Azok egy nyalka hajtókocsin ültek mind a hárman. Ervin a fia, egy nyilfaképű tizen­­kilencz-húsz éves csinos urfi hajtott, mellette Eliz, az idősebbik — tizennyolcz éves leánya, hátul a groom mellett Judith, a kisebbik, a szive gyermeke. — Megállt cziczácska, majd leveszlek erről az emeletes kocsiról, mert nagyon kövér vagy — szólt ennek évődve Elek és átkarolta a leánykának korához képest csakugyan telt idomai ellenére karcsú derekát. Judith, mint egy kis macska, hízelkedve simult apjához, megpaskolta szakállas képét és nagy leányokhoz szinte nem illő bizalmas­kodással fogta meg a bajusza két végét, úgy czappantott egy hangos csókot a szájára. — Köszönöm öregcsém, hanem kövér azért még­sem vagyok . . . Ötvenöt c­entimé­­ter sluszba! Hát még ennél is karcsúbb le­gyek!? — duzzogott tréfásan Judith s atyja karjába öltve karját, hintázó löv­ésekkel lejtett el vele a kastélyba, menetközben kétségbe­esetten sóhajtván fel: Jaj, de borzasztó éhes vagyok! Eliz ez alatt szintén leszállott a kocsiról. Még­pedig minden segítség nélkül. Ügyes, gyors fogással kapta össze szoknyáját, úgy, hogy csak keskeny, fényesen épített Hering­­czipőbe szorított lábai látszottak ki alóla, — azzal leugrott a magas kocsiról, ugrás közben sem árulva el többet lábából a czipője he­gyénél. — Úgy ugrasz, mint egy szöcske, te Eliz, — jegyezte meg Ervin és még meg is csó­válta hozzá a fejét. A leány kifeszítette mellét, kihúzta ru­ganyos karcsú derekát, igazított valamit a szoknyáján, aztán sötét fényes szemét körül­hordozta a kastélyudvaron. Ugyanazzal a moz­dulattal, a­mivel az anyja előbb. És a meg­elégedettség mosolya neki is ajkára röppent: merészívű vérpiros, nedves ajkára. — Mit bámulsz, Lencsi? Gyere inkább reggelizni, — szuttyongatta a bátyja, a­ki ez alatt szintén leszállt volt a bakról és nagy örömére vékonyra vágott sódartól púpos ezüst­­tálakat pillantott meg az előcsarnok egy hosszú asztalán. Lencsi mégegyszer végignézett a nyi­­lazó Marson, aztán ügyet se vetve jogonczos csosszantással és kézlejtéssel karját felajánló testvérére, férfiasan határozott lépésekkel in­dult a kastélyba. Minden mozdulata csupa erő, csupa szépség, a­mi plasztikáját még akkor sem vesztette el, a­mikor kettesével szökött fel a tornáczlépcsőn. Magasra emelt fejét, kifeszített mellét nem kellett neki be­venni azért. Még a szoknyája se billent. Mintha aczélrugó lökte volna, úgy szökött a leány. (Folyt. köv.) Két asszonyélet. REGÉNY. ZETA: MARGUERITTE FÁL és VIKTOR Folytatás (16) Francine röviden ennyit felelt csak: — Az özvegyasszonyok is férjhez mennek. — Férjhez, de mikor karonfogva sétál­nak uj urokkal, nem kénytelenek első férjük­kel találkozni. Úgy érzem, hogy az olyas­valami lehet, mint a házasságtörés. Francine lebocsájtotta karját s nagyon elsápadt. Azután féktelen indulattal tört elő ajkáról a szó: — Azt akarod hát, hogy meghaljak? Mit tegyek, hová legyek ? Igen, ennyire jutot­tam! Inkább a vízbe ölöm magamat, semhogy a gyűlölt iga alá hajtsam megint a fejemet. Ha mégis kényszerítenek reá, nem tehetnék egyebet, mint hogy vagy őt ölném meg, vagy magamat! Sohasem gyűlöltél még, anyám ? — Megkisérlettem, — felelte az anya lehorgasztott fővel — de nem voltam reá ké­pes. Én csak szenvedni tudtam. — Hibáztál. A szenvedésed haszon nél­kül való volt. Favréné gyöngéd szeretettel nézett leá­nyára és a sírásba fűlő hangon mondta: — És te veted ezt a szememre? Francine abban a nyomban bűnbánóan vetette térdre magát és kétségbeesetten sírt föl: — Anyám! Anyám! Lelkük mélyéig megindulva ölelkezett össze az anya leányával. Milyen kétségbeesett helyzet, olyan mélységesen szeretik egymást és gondolataik olyan messze elágazók, néze­teik annyira különbözőek! Marchal is meg volt indulva, de magá­ban azért mégis ezt mondta : — Oh, ti örökké kiskorú asszonyok! Az értelmük gyötri s az érzésük vezeti őket. Francine megcsókolta édesanyját. Favréné fölvetette homlokát s az ő nagylelkű önmeg­tagadásával, a­mely olyan előkelővé tette egész lényét, jelentette ki: — Sorsodnak magad vagy az ura. Az én kötelességem, hogy támogassalak, a gyermekem, és én megteszek mindent, a­mi tőlem telik. Az én helyem melletted van. — Még soha sem volt arra az ön leányá­nak akkora szüksége, — jegyezte meg Marchal. — A világ nagyon gonosz. Le Hagre ismeri a törvényt, a­melynek betűi közé önök be nem tudnak látni és ön bizony, kis Fran­cine, korán szente meg a hadat! Francine mintha a felhőkből hullott volna alá. — Bizony, a bíróságok csak három hét múltán kezdik meg működésüket. Az ügyész s a bírák szabadságon vannak. Milyen jó lett volna, ha ezt a haladékot ön kihasználja vala! Le Hagre el-elment volna hazulról, ha egy titkos kémet küldött volna a nyomába. Van olyan ügynökség elég. Micsoda előny lett volna az, ha tetten érik Le Hagret! Mint­hogy mind a ketten ingerültek, bizonyos jele­netek elkerülhetetlenekké váltak volna. Jó tanukat azután könnyű lett volna szerezni! Ha még meg is ütötte volna a nyomorult, egyszeriben rendben volna a dolog. Francine ajka megrándult, de Marchal folytatta: — Ne legyen olyan válogatós! Azzal bizonyos lett volna elválasztásuk. Azt hiszi, tán így is bizonyos? Nagy tévedés! Noha bizonyságai vannak? — Igenis, noha bizony­ságai vannak! Legyen nyugodt! Fogadok, azt sem tudja még ön, hogy mikor mondják ki törvényeink a válást? — Nem tudom, nem tanultam soha. Honnan is tudnám? Ha az ember férje gaz­ember vagy őrült? Ha mélyre nyúló vallási vagy erkölcsi meghasonlás támad a házas­felek között? — No hát ez az! Szíveskedjék mindenek­előtt tudomásul venni, hogy őrült embertől, még ha gyógyíthatatlan őrült is, el nem le­het válni. — Igazságtalan dolog, de így van! Még a gazembertől sem! Nem választanák el példának okáért az olyan tolvajtól sem, a­kit a büntető törvénykönyv három esztendei rab­ságra ítélt. Meg is esett ez egy boldogtalan teremtésen, a­kit magam is ismerek. A val­lási meghasonlás igen kínos, de csupán ez még nem elégséges válási ok. Épp oly ke­véssé az, mintha az ön ura titkon pazarló volna, vagy nagy időre távoznék. — De minek kell történnie akkor, ha az ilyen komoly és nagy okok nem elégségesek? — kérdezte élénken Favréné. A grófné az elvnek ellensége volt ugyan, de azt sehogy sem tudta fölérni észszel, hogy leányának, ha mindenre el van szánva, joga ne volna ahhoz, a­mit cselekedni szándékozik. Marchal megmagyarázta a dolgot. — Működésnek indított-e valaha vasúti automatát? Azokat az automata szekrényeket értem, a­miket az állomásokon szokás fel­állítani? Nos, ugyebár, teljesen hiábavaló volna a készülékbe akár papiros-, akár arany- vagy ezüstpénzt bedobni. Csak a tíz centime-os rézpénzre mozdul meg a gép. Mi­helyt elnyelte a maga tíz centime-osát, azon­nal megmozdul a gép és kihullajt a fogai közül egy darabka csokoládét. Hát, kérem, a házasság felbontására is kétféle pénz, azaz hogy bizonyság elégséges csupán, mert ezek képesek csak a készüléket, már­mint a bíró­ságot arra kényszeríteni, hogy a csokoládét, akarom mondani a házasság felbontását ki­mondják ... — Nagyon kiváncsi vagyok arra a két bizonyságra, — mondta Francine, a­ki nyug­talanul mozgatta, rázta jobb lábát. — Férje urára sohase mértek ki megbecs­telenítő büntetést ? Se halálos ítéletet, sem örökös rabságot, se deportácziót nem mond­tak ki reája? — Marchal úr tréfál! (Folyt. köv.) 21

Next