Az Ujság, 1904. január/1 (2. évfolyam, 1-15. szám)

1904-01-01 / 1. szám

, Tökölyek, Bocskayak, Báthoryak, Sza­­polyaiak, Thurzók — ki győzné elso­rolni a fényes neveket? Az ő idejük­ben egy nagyszabású nemzeti kultúra körvonalai kezdtek kibontakozni a bar­bárság köréből. Várkastélyokkal, palo­tákkal telt meg az ország, magyar er­kölcs, magyar szó és magyar érzés ve­zette a nemzetet. A fényes nevek mind kipusztultak. A paloták szürke kőhalmazokká romlottak. A régi magyar műveltségből néhány nép­dalnak és virágéneknek szegényes fosz­lánya maradt meg. S midőn utolsó nagy aléltságából ma­gához tért a nemzet, uj férfiakat, uj zászlókat kellett keresnie, uj utakon, uj jelszavakkal kellett megindulnia. Az átok, melyet nyomon követ a pusztulás, még testvérágon is sújtotta a magyart! Valaha a székely havasoktól a Volga vizéig rokon nemzetek tengere hullámzott. A kunoké, a besenyőké. A jövendő magyar hatalom hivatott szövet­ségesei és fegyverhordozói. Mind porrá égtek a csaták tüzében és a jövevény,­­ örökükben ül, született ellenség. Te, Magyarom, egyedül és idegenül éled vilá­godat. Miféle átok sújtja ezt a népet? Ma már tudjuk: a turáni átok az, a kelet­ről jött lovas nemzetségek gyászos örök­ségük. A turániak átka volt, hogy fegyelmet csak háborúban ismertek, békében nem. ’egységes nemzetté csak a harcz tüze tudta őket összeforrasztani; a béke langyos ,Tuvárjára versengő törzsekre és pártos vadakra mállasztotta erejüket. Engedel­meskedni csak győztes vezérnek tudtak, feljárónak nem. Meghajolni csak tekin­tély előtt akartak, törvény előtt soha. Hódítóknak születtek, nem államalkotók­nak. Harczosoknak, nem munkásoknak. Szerezni tudtak, megtartani nem. Ha csak tizedrész annyi államalkotó fegyelmezettség lett volna bennük, mint­­volt harczi tűz: ma, alkalmasint ők vol­nának Európa és Ázsia urai. Egy-egy nagy vezérük alatt, ha ideig-óráig össze­fogtak nemzetségeik, ellenállhatatlan erőre tettek szert. Attila hunjai, Baján avarjai, Árpád magyarjai, Dzsingisz khán mon­goljai, Timur tatárjai, Szulejmán törökjei kedvük szerint gázoltak fel két világ­részt. De a­mint engedett a vasmarok nyomása, újult erővel feltámadt az ősi átok és pártos nemzetségeik a szabad­ság harczi riadójával egymásnak estek, ellenség prédájára hagyva az országot. Hová lettek az egykor oly hatal­mas hunok? Az avarok? A kunok, besenyők? Mivé lett a mongol, a török? A szívós és fegyelmezett germán és szláv népek, valaha a turániak lenézett szolga népei, ma a világ urai. Pedig mindenben külömb volt náluk a keleti hódító, csak egyben nem: a békés össze­tartásban. A turáni nomád nemzetek közül a magyarnak volt még a legtöbb állam­alkotó és államfentartó képessége. A hazát, melyet elfoglalt magának, meg­tudta tartani. Jól-rosszul, mégis meg­tartotta mind a mai napig. De őt is, valahányszor a Gondviselés valamely nagy kiválasztottja fölvezette a nemzeti nagyság verőfényes hegycsúcsára, hogy megmutassa neki az Ígéret földjét: a régi átok saskarma mindig lerántotta megint a sötét mélységbe. Mikor volt erősebb és tiszteltebb a nemzet, mint Szent István, Nagy Lajos és Hollós Mátyás korában? És volt-e valaha nyomorultabb és megvetettebb, mint éppen e nagy királyok halála után, mikor a vasm­arok nyomása engedett és a pártos önzés bábkirály után üvöltött, ki tiszteli a szabadságot és kinek üstökét kezében tarthatja? Egy uj és nagy eseményekkel terhes esztendő küszöbén állva és jövődet mérlegelve, tekints vissza múltadba, magyarom! Az átkot nem az Úr haragja küldte rád, hanem a magad szive. Ne vádold az eget, hanem kérj irgalmat önmagad­tól. Mert ember sorsát Isten intézi, de ország sorsát a nemzet kezébe adta a legfőbb bölcseség. Az átok csak addig fog sújtani, édes m­agyarom, mig a fék­telenséget szabadságnak nevezed, a fe­gyelmezettséget pedig szolgaságnak. Mig jogokat követelsz, a helyett, hogy igaz­ságot gyakorolnál. Mig mérgeden többet nyom a hangos szó a néma tettnél. Mit kedves neked az asszonyos hízelgés é­­gyűlöletes a férfias igazmondás-Míg el nem hiszed, hogy a nemzeti nagyság vá­rát nem hebehurgya vakmerőséggel, ha­nem szívós munkássággal lehet csak fel­építeni. Meg vagyon tova, hogy az igén­y földjére csak akkor léphet be a vánda nép, ha sátrai megtisztultak a hamis prófétáktól, szive pedig megtisztult visszavonástól. Ha ez bekövetkezik, akko megéred azt a boldog ujesztendőt, me­lyet minden hű fiad kivan neked! Herczeg Ferencz, neki, ha tudományával még két-három évet kikényszerít számukra a Gondviseléstől . . . — Maga aztán csinos kis karúért csinált, — monettt a szép asszony kipirulva, mikor hármasban az utczára kiértek. Jávor udvariasan meghajolt, Kommerné pedig tréfás mentegetőzéssel folytatta: — Bocsásson meg, hogy olyan illetlen vagyok és igy egyszerűen csak magá­nak szólí­tom . . . Tudom, hogy azt kellene mondanom: Tanár úr, de higyye el nem megy rá a nyel­vem . .. Szinte azt hiszem, hogy az az egész tizenöt esztendő csak álom- maga még mindig diák, én pedig fiatal és szép vagyok . .. A férfi válaszolni akart valamit, de az asszony mosoly­gva leintette. Szót­alanul men­tek a legközelebbi kocsiállomásig, a­hol Kom­­m­erné — bár kissé tétovázva — odanyújtotta neki a kettyüs kis kezét. — Elmegy? — kérdezte Jávor tanár, a­míg a kis kezet egy pillanatig a magáéban tartotta. — Hát mit tegyek? Csak nem sétál­hatunk itt föl s alá a havas esőben? ■— Tudja mit? Van egy kitűnő ötletem. Ha nincs jobb dolga, engedje meg, hogy önökkel vacsorázzam . . . Szépen elhajtatunk valami fogadó elé s éjfélig elbeszélgetünk és czigánymuzsikát hallgatunk ... A szép asszony habozva fordult fiatal kí­sérőjéhez : — Vendéglőbe menjünk, mikor odahaza fejedelmi vacsora vár bennünket? . . . Mit mondasz hozzá, Bandi, mit gondolsz ? . . . Te vagy a lovagom, tőled függ, hogy mit csi­náljunk? . . . — Oh, nekem egészen mindegy. — szólt a gyerek illedelmesen. — Ha a néni úgy pa­rancsolja, hát vendéglőben is vacsorázha­tunk . . . Majd a fogadóból telefonálok haza, hogy ne várjanak bennünket . . . Rövid eszmecsere után beültek egy ké­nyelmes frakkerbe s elhajtattak a Dunapartra, a szőnyeges, fehér világosságban úszó, czigány­­muzsikától hangos és mégis diszkrétül finom vendéglőbe, a­hol a híres Jávor tanárt jól is­merték; ha­marosan kerítettek is a számukra egy jó sarokasztalt, pálmák között, a zenéhez közel, a dunap­arti fogadók ob­ligát törzsalakjai, a kék attilás, kipirult, pezsgőző huszárönkénte­sek szomszédságában . . . A tanár pompás menüt állított össze, a jegesvödör is odakerült később az asztal mellé, a czigány régi magyar nótákat húzott, s a füstös levegő farsangiasan vidám és mámorító hangulattal volt tele. . . Jávor rágyújtott egy nagy szivarra, bizalmasan közelebb hajolt egy­kori úrnőjéhez, aztán halkan, csillogó szemmel ezt mondta: — Nagyságos asszonyom, most elárulok egy titkot, de előbb meg kell ígérnie, hogy nem haragszik érte.. . —­ Szent Isten, Jávor, maga megijeszt... Ha a sejtelmem nem csal, hát azt fogja be­vallani, hogy szerelmes volt belém ... A férfi melanchólikusan bólintott, aztán egyszerre megeredt belőle a szó: — Hogy szerelmes voltam, ez nem a kellő kifejezés, egyszerűen majdnem meg­bolondultam a féltékenységtől. .. A­míg a fiúkkal a természettant, meg a történelmet átvettük, az én eszem egészen másutt járt: odabenn, a mega kis szalonjában, a­hol egy­­egy kitüntetett barátjával csevegett... Mit nem adtam volna, ha csak a kulcslyukon át is benézhetek! . . . Sokszor úgy éreztem, hogy az ereim megpattannak az indu­lat­tól, s a szegény szívem úgy vert, hogy szinte belesápadtam ... A fantáziám izgató képekkel telt meg, s úgy képzeltem, hogy míg én itt a Cartesius ördögöcskéiről prele­gálok, odabenn, a titokzatos félhomályban, egy boldog ficzkó a maga kicsike kezét csókolja.. Hányszor sóhajtottam föl magamban, mialat a homlokomat hideg verejték bontotta el. »Egyszer, valamikor, majd ő is megtudja , hogy ki vagyok; de mit ér nekem most min­den jövendőbeli diadalom, ha e pillanatban egy gerokkos szamár bókjait , ömlengései hallgatja . . .« Kommerné szeme sajátságosan csillogni kezdett: — Szegény barátom, hát ,igazán, olyan, szerelmes volt belém? . . .‘És igazán azt hitte, hogy odabenn a nyitott ajtók mögött ilyen titokzatos jelenetek történnek? . . . Ha tudná, milyen együgyű volt,­ mennyire csaló­dott ... Az a gerokkos szamár kisvárosi pletykákat mesélt nekem és­ volt eszemben, hogy a szerelmi vallomásait meghallgassam . . . A­mig maga a féltékeny szerelmes kinszen- AS5 ÚJSÁG 1904. január 1. A politikai helyzet. — Saját tudósítónktól. — Tegnap éjjel Polónyi egy nyilatkozata révén az a hír került forgalomba, hogy a Szederkényi-csoport abbahagy az obstrukczió­­val, minthogy ereje már úgy is elfogy. Az obstrukcziós csoport lapja mai esti számában burkoltan elismeri azt, hogy a tegnapi nap folyamán tényleg tanácskoztak s azt a hatá­rozatot hozták, hogy a záróbeszédek elhang­zása után az »obj­ktiv és komoly« vita terére lépnek. Egyik munkatársunk ma fölkereste Polónyi Gézát, a­ki előtte a következőképpen nyíln tl­ozsott : _ — A tegnapi ülés folyamán Ugron Gá­bor­­fölkeresett egy oly csoport képviselők kik az utóbbi időkig jóindulattal nézték az obstrukcziót s megkérdezte tőlü­k, hogy mi a­ véleményük a most folyó parlamenti harcz­­ról. Ezek mindannyian kijelentették, hogy tekintve az óriási károkat, melyeket a telje­­sen meddő harcz okoz, helytelenítik az ob­strukcziót. Ugrón erre megjegyezte, hogy, maga is belátja ezt, s barátait tanácsko­zásra fogja összehívni, a­melyen megbe­szélik a harcz beszüntetésének módoza­tait. Ezen képviselők egyike rögtön hoz­zára jött s örömmel újságolta Ugrón ki­jelentését. Magam még megjegyeztem, hogy helyesen teszik, ha leszerelnek, így jutottam

Next