Az Ujság, 1904. szeptember/2 (2. évfolyam, 256-270. szám)
1904-09-16 / 256. szám
, azok a nagy érdekek, melyeknek kielégítése az egyetemek szaporításától függ, legalább még egy egyetem felállítását teszik kívánatossá. Akár Pozsonyban, akár Szegeden állítanék fel a negyedik egyetemet, még vagy másfél millió korona évi kiadással kellene terhelnünk a költségvetést. Tegyük fel tehát, hogy két millió koronára van szükségünk még két egyetem felállítása végett. Ez összegen nem fogunk túllépni, ha szem előtt tartjuk azt a két egyszerű s józan elvet, hogy nincs szükségünk luxusépületekre s nem okvetetlenül szükséges, hogy egyenlően fizessük a különböző egyetemek tanárait. Tudjuk, hogy két millió korona is igen sok a mi viszonyaink közt. De előteremtése nem lehetetlenség. És végre is az államnak oly kötelességei is vannak, amelyek a fiskális szempont kizárólagos uralmán rést törnek. Ilyen például a honvédelem kötelessége és ezt a legóvatosabb pénzügyminiszter is el szokta ismerni. De a közoktatás kérdése is ilyen mindenütt a világon, Romániában is, csak mi alázzuk le a közoktatást az állam hamupipőkéjévé. Pedig ha ez másutt mindenütt így volna is, nekünk nem volna szabad fukarkodnunk, mikor a nemzeti műveltség emeléséről van szó. A mi jövőnk attól függ, hogy mennyire bírjuk fokozni kultúránkat. Ez talán közhelynek látszik, de szinte hihetetlen, hogy még kiváló politikusaink sem hiszik el. Vagy, ha talán elhiszik is, kételkednek abban, hogy az egyetemek szaporítása fokozná a magyar kultúrát. Pedig ebben nem volna szabad kételkedniük. A magyar tudomány izmosodása várható e rendszabálytól. Mennél több tudós jut abba a helyzetbe, hogy függetlenül élhessen a tudománynak, annál élénkebb lesz a tudományos élet. Megszűnik majd a szakoknak az a monopóliuma, mely most leginkább bénítja tudományos életünket. Megszűnik az a visszás helyzet, hogy egy bizonyos szakkal talán egy — Az ám. Látom az ablakból. Az a torzonborz rongyos ember, aki egy torzonborz, rongyos kis kutyát vezetget madzagon, az a maga barátja. — Igenis, ők azok. — De van velük még egy vézna éhes legény is, kopott ruhában. — Az szintén barátunk. Az meg borbélylegény. — Természetesen szintén faczér? — Bizony faczér. ■— S miért faczér az is? — Mert neki elve van. — S mi az elve? — Hogy ő hétfői napon az istennek sem borotvál. — S miért nem? — Mert vasárnap nem fekszik le, hétfőn pedig nem kel fel. Kedd reggeltől szombat estig szívesen dolgozik, mint a marha. De azt a két bizonyos szabadnapját nem hagyja. A mesterek meg a miatt kidobják. Elment a szegény János. Látta, hogy én nem tudom s nem is akarom valami jobbhoz segíteni. S amint a három züllött emberre s a kóczos kis ebre lenéztem, azt gondoltam: Valaki csak meglátja őket, bizonyosan mind azt hiszi, hogy nincs bűn, nincs gonosztett, amire ezek képesek ne lennének. Ennek daczára azon idő óta eleget olvastam én a lapok törvényszéki rovatában mindenféle, sokkal kevésbé félelmes alakokról, még finom gavallérokról, előkelőségekről is, de róluk egy betűt sem. Gyilkoltak, raboltak, loptak, sikkasztottak, gyalázatoskodtak, vagy két ember foglalkozik s igy a legtöbb magyar tudományos könyv igazi bírálat, igazi visszhang nélkül jelenik meg. Hát hiba ez? kérdi sok hazai bölcs, sok »napkeleti fő«, mint Széchenyi mondá. Minek nekünk az a sok elmélet, az a sok könyvtudomány, nekünk gyakorlati fő kell, élelmes emberekre van szükségünk, kik a nemzetet gazdagítják s nem kell szaporítanunk azok számát, akik diplomákra sóvárognak, igy prédikálnak a napkeletiek és sajnos, igen sok napnyugati magyar is helyeslőleg bólint, hallva e beszédet. Az ily beszéd akadályozza leginkább egyetemeink fejlesztését. Pedig először is tagadjuk, hogy az új egyetemen szaporítanák a diplomákra sóvárgók számát. Azok az új intézetek csak a hallgatók arányos megoszlását segítenék elő. Csak nem fogjuk egészséges állapotnak tartani a budapesti egyetem túlzsúfoltságát? Vagy azt, hogy igen sok törekvő ifjú a külföldi egyetemekre vándorol jórészt e túlzsúfoltság miatt? A felsőoktatás deczentralizácziójának jótékony hatását az ifjúságra igen szépen fejtegeti Takács Menyhért jászói prépost a már említett könyvben. »Legfőbb ideje annak, — úgymond — hogy minálunk is kezdetét vegye egy egészséges tanügyi deczentralizáczió, úgy hogy a fővárosi alma mater díszes csarnokainak annyi látogatója legyen, a mennyit az befogadhat, fölnevelhet s a nemzetnek tisztán, épen visszaadhat; a többi tanuljon a vidéken tudományt, honfierényt, hitet és nemzeti erkölcsöt s ismerje meg szabad intézményeinket úgy, amint azokkal élni hazafias kötelesség, velük visszaélni a nemzet elleni bűn.« Ami pedig a napkeletiek másik nagy érvét illeti, hogy az elvont tudományok helyett a gyakorlatiakra vessük a fősúlyt, elég a nagy nemzetek történetére hivatkoznunk. Ott, hol a legintenzívebb az érdeklődés a filológia, a filozófia, a történet iránt, ott fejlődött ki a leghatalmasabb gazdasági élet is. A a kriminalistákkal szólva : bűnöztek az emberek szüntelenül tovább, de ők hárman (ebestől négyen) nem adtak ily módon életjelt magukról. Hanem kívül a városon, ahol már félni szokás a csirkefogóktól, láttam egyszer három meghőköltető alakot egy bokor alatt horkolni. Csücsülve virrasztott pedig felettük egy kóczos kis kutya, szájában agyarára fogott makrapipával. Ezek ők voltak. Bizonyosan ittak előbb egyet s aztán átaludták jó részét a temérdek időnek, melynek folyamán nem volt mit enniök. Az étlenség, az még csak semmi, mesélte nekem János egy utóbbi alkalommal. Nagyobb dolog, hogy az ember olykor dohányhoz sem jut. Az urak nagy része nem dobja el többé a szivarcsutkát, hanem tovább szíj a papírszopkából. Ez nem szép. A szegény ember hiába ácsorog órákig a kávéház előtt, nem akad mivel enyhítse dohány után lihegő szájának gyötrelmes izét. Ha aztán mégis pottyan valahol egy-egy kávénedvvel átrágott szivardarabocska, az gyönyör! Hanem azt sem élvezheti ám egyedül az olyan szegény faczér legény, akinek még két jó pajtása van. S még ott van negyedikül a Pumi is, akit a kocsis ki nem hagyna semmiféle jóból a világon. Mikor már csak pipában szörtyög a szivarvégnek is a legvége, ők hárman álomba fojtják további gusztusukat s Pumi szájába kerül a közös pipaszár. Közben János csakugyan megpróbálkozott a komfortabb kocsissággal. Hajtani, úgy ahogy, megtanította az egyik barátja. De szobatudósok nemzete, a német, ma félelmetes versenytársa az angolnak a világpiaczon. Igazi, sokoldalú kultúra nélkül nem képzelhető nemzeti vagyonosodás. A vállalkozó szellem, az egyéni kezdemény bátorsága csak ott virulhat fel, ahol az emberi tudás minden köre iránt meleg érdeklődés él, ahol az emberi szellem minden irányát lelkes munkások művelik. És talán ábrándnak látszik, pedig szigorú igazság, hogy a tudományos szellem föllendülésének üdvös hatását lassanként az állami háztartás is megérzi. Higgyék el a mi józan uraink, kik gyakran a nagy józanság miatt oly különös utakra tévednek: az a két millió korona az egyetemek szaporítására igen jól kamatozó befektetés volna. AZ ÚJSÁG Péntek, szeptember 16. BELFÖLD, A kormány és a takarmányhiány. A legutóbb tartott minisztertanács, amint említettük is, főleg a takarmányhiány kérdésével foglalkozott. Amint értesülünk, a kormány az idevonatkozó összes intézkedésekkel Tallián Béla földmivelésügyi minisztert bízta meg. Egy képviselő választói között, Marosludasról írják lapunknak, hogy Bethlen Balázs gróf, a kerület szabadelvűpárti képviselője f. hó 13-ikán választóit meglátogatta. Ez alkalomból a marosludasi szabadelvűpárt képviselője tiszteletére bankettet rendezett, amelyen a képviselő szép beszédben ecsetelte a politikai helyzetet. A párt vezérférfiai közül Betegh Sándor pohárköszöntőben éltette a népszerű képviselőt, Horovitz Jakab közjegyző indítványára pedig bizalmat szavaztak Bethlen gróf képviselőnek és táviratilag üdvözölték a miniszterelnököt. Az olasz irredentizmus és Fiume, Pasquale Villari volt olasz közoktatási miniszter, jelenleg a firenzei egyetem tanára és Olaszország legjelentékenyebb élő történettudósa az olaszországi irredentizmusról érdekes politikai czikket közöl a »N. Pr. Presse«-ben. A kitűnő tudós az irredentizmus erősödését jobbára azoknak a közigazgatási balfogásoknak számítja be, amelyeket a János mégsem maradt soká az uj pályán mert váratlanul örökölt egy nagybátyja után negyven forintot. E gazdagság örömmámorában fölszedte egy éjjel kocsijára a két barátját, meg a Pumit s reggelig kocsikáztak korcsmáról korcsmára. Ittak négyen vagy tiz liter bort, aztán megtöltettek boros fröcscsel egy pulit s abból kínálták a lovat. Az nem itta meg, hát megmosták vele a kocsit. Reggelre — hol, hol nem vesztegették el — nem volt megint egy garasuk sem. Jánost pedig gazdája letaszította a balról és kilökte. Jobb is volt így. Megint el lehetett menniök együtt, négyesben, horgászni a soroksári Dunára. Mert horgászni igen szerettek, bár nem volt rá eset, hogy valaha csak egyetlen halat fogtak volna. Ha nem lógatták lábukat és három horgukat napestig a vízbe szép csöndesen. Pumi megderülten érdeklődve ide-oda futkosott közöttük. Olykor mégis muszáj volt dolgozniok. Nem magukért, Pumiért. Pumiért adót kellett fizetni s szájkosarat kellett részére venni, hogy a peczét el ne vigye. Meg a kutya az éhséget sem tűri úgy, mint az ember. Puminak nem volt elég az a hulladék, amiből ők maguk megéltek. Naponként kellett neki venniök valami húsfélét. E végből időnként nehéz napszámot vállaltak. Leghamarabb akadt ideiglenes munkájuk harczolkodási időben. Bútorokat, zongorákat hordtak le a nagy mozgó szoba-kocsihoz s fel viszont ebből az emeletekre. A borbély belerokkant. Kórházba került. Soha még kórházi beteget nem látogattak oly