Az Ujság, 1905. április/2 (3. évfolyam, 108-121. szám)
1905-04-16 / 108. szám
4 húgunk is ilyen. Nemzetiségi viszonyaink is ilyenek. Pártviszonyaink szintén. Az 1723. évi pragmatica sanctio pedig még a többinél is hatalmasabb komplikácziókkal lép a vezető magyar államférfiak elé. Mindezeket letagadással megoldani nem lehet. Összekeverni, nyakunkra szabadítani, végzetessé tenni, katasztrófává fokozni igen, megoldani nem. Csak a gondviselés kegyelme szerint való világos magyar államférfias elme és szív képes ennyi ellentmondó erő-kompozíczió közt a nemzeti politikát előbbre vinni. Az is csak úgy, ha el van készülve arra, hogy a nemzet számára biztosított eredményekért magát fogja felőröltetni a két. . . nem is két, hanem száz malomkő között. A szabadelvű pártból kikerült államférfiakra s magára a pártra is évtizedeken át az volt az ellenzék panasza, hogy a nemzet minden javait föláldozzák a meddő taktikának. Deák Ferencz hamvait, annyi idő után, még ma is ezzel a méltatlan váddal illetik. Hogy ez a vád rettenetesen igazságtalan, azt mindenki beláthatja, aki a negyven esztendő előtti Magyarországot a maival csak röptében is összehasonlítja. De van egy közelebb eső példa is. Tisza István grófot az ellenzék mindennap durván, sőt brutálisan megvádolja az ellenkezővel. Azzal, hogy határozott és föltétlenül hazafias czéljait toronyiránt, a taktika kipróbált szabályai nélkül akarta elérni. Ezt a kérdést most nem döntjük el. Azt sem, hogy az adott viszonyok közt egyáltalán rendelkezésre állottak-e a taktika régi eszközei? Végre is a politikai irányváltozásoknál rendesen és bizonyosan az a vesztes, akit balvégzete utolsónak szólít a küzdelem porondjára. Ez hasonlít valamelyest a tragikumhoz. Ellenben isteneknek tetsző humor van abban a látványban, amikor a várat Tévedtem. Egy nagy zsebkendőt vett ki, azzal megtörülte hatalmas homlokát, majd elmosolyodott. Azt mondta: Nem rossz! Bizonyára eszébe jutott, hogy Parisban az ifjú márkinők sírógörcsöt kaptak, mikor első ízben eljátszotta nekik a szfinksz álmát, a vén herczegnők pedig — maradandó emlékül — megállították a szalonórájuk mutatóját ... És most ez a fiatal ember azt hiszi róla, hogy ő tenorista. Igazán nem rossz! A mester most játszani kezdett. Tüzes kedvvel és elragadó művészettel. Előbb azonban a rettenetes zöld szemével megragadta Ladányit, igen, megragadta, aztán odaszorította a sarokba és odaszegezte a falhoz. A fiú megszeppenve állott ott és úgy mozgatta az orra hegyét, mint a megijedt tengeri nyúl. A mester neki játszott. Egyedül csak neki. Az új Orfeusz föltette magában, hogy a zene hatalmával megszelídíti ezt a vadállatot. . . Pogányné tudta, hogy némileg botfülű ember vagyok és magyarázni kezdte nekem a rapszódia gondolatmenetét. — Az egyhangú topogás azt jelenti, hogy a sivatag tevéi naplemente után az oázis forrásához vonulnak . .. — Honnan tudja, hogy este van és nem hajnal ? — Boldogtalan, hát nem hallotta az imént a nap leáldozását? A tevék zajába most belevegyül a hazatérő flamingósereg szárnysuhogása .. . — Ki az a gyönyörű asszony ott a Munkácsy-kép alatt? — kérdeztem. — Hol él maga, hogy még őt sem ismeri? Bakónő! — Tiszta, büszke és tündöklő, mint egy szentkép! Olyan, mint a hite. De hiszen róla tanul győztes koalícziós tábor az üresen maradt csatatéren legeslegelőször ugyanazokat a taktikai fegyvereket kapkodja föl és próbálja használni, mégpedig nagyon szerencsétlenül, amelyeket Tisza és a szabadelvű párt az egyenes és férfias kézitusában magától elhajigált. Egyenesen megmondjuk, hogy a magyar államvezetés okiratai közt a koalíciós ellenzék mostani föliratához hasonló gyatraság még eddig nem fordult elő. A benne lézengő eszmék zilált határozatlansága tekintetében sem; akkor sem, ha tisztán csak annak taktikai részét iparkodunk — amennyire azt ködös logikai légköre engedi — megérteni. Mintha sem Kossuth Lajos, sem Deák Ferencz nem élt volna soha ebben az országban! Kevés, szinte koldusszegény a fölirat pozitív tartalma. Semmiképpen sem illő ahhoz a nagynak hirdetett győzelemhez, amelynek megsemmisítő és országboldogító mivoltát mindennap kürtölik. És még ez a kevés is micsoda semmivé zsugorodik össze az új állambölcsek taktikájának terhe alatt, akik, sokan lévén alkudozás közben valóban értéktelen foszlányokra szaggatták szét a maguk zsákmányát is. Akarják a parlamenti reformot és a választójog kiterjesztését. Hát ki nem akarja? Hiszen Tisza István kormánya a reformot már el is kezdte. Akarják az adóügy reformját. Hát ki nem akarja? Hiszen az erre vonatkozó munkálatokat még Wekerle elkészítette. Azóta is csak az egymásra halmozódó obstrukció volt a reform gátja. Akarják a közgazdasági és szocziálpolitikai reformokat. Hát ki nem akarja? Hiszen ezt már csinálták is a megelőző kormányok. Ez az egész. De azt, hogy hogyan akarják tehát, a fölirat sehogyan sem tarszt hallottam, hogy egyáltalában nem szokott a társaságba járni? — Ma van itt először és alkalmasint utoljára is . . . Akarja tudni, hogy kinek a kedvéért jött? Farkas Kálmán, a szobrász kedvéért. — Lehetetlen. — Szokjék le erről a szóról, ha társaságban akar élni ... A dolog lehetséges és mindjárt el is mondom, hogyan lett lehetségessé. Szeptemberben azt mondták Bakónénak, hogy Farkas be szeretne neki mutatkozni. Mivel ugyanakkor arról is értesítették, hogy a szobrász halálosan beleszeretett, a szép asszony természetesen hallani sem akart róla . . . Októberben azt jelentették Bakánénak, hogy Farkas le akarja mintázni a fejét. Megbízták Magyarország patronája óriás szobrának az elkészítésével és Farkas csak úgy mer erre a feladatra vállalkozni, ha a lgmagyarabb szépség lesz a modelje. Bakóné természetesen hallani sem akart erről az ízetlenségről . . . Novemberben és decemberben azonban mindennap látta az izzó szemű, fekete arczű bohémet . . . Hol a színházban, hol a hangversenyteremben. A szegény asszony hihetetlenül megunta ezeket a hipnotizáló pillantásokat. Végre is mi köze neki ahhoz az emberhez? Januárban súlyos baleset érte a szobrászt. Egy pisztoly elsült a kezében és megsebesítette. Azt mondta, hogy véletlen baleset volt, de Bakóné tudta, hogy agyon akarta magát lőni . . . Most márcziusban vagyunk és ime, a szép asszony ma eljött ide, hová sohasem szokott járni . . . — Hátha nem is tudja, hogy Farkas itt lesz ? — Tudja, én mondtam neki! Azért jött, hogy okosan beszéljen vele. A szive teli vántalmazza. Ezt egyszerűen agyonkompenzálták egymás között. Pedig ez lett volna az egészben az egyetlen, ami ij lehetett volna. Ennél csak a vám- és katonai kérdés fölállítása a szánalmasabb. A koalíczió »in hoc signo« győzött az országban. Az ország elvárhatta volna tehát tőle, hogy ha minden mást egymás közt el is taktikáztak, legalább ebben a kettőben fog érvényesülni az eszme, a lényeg, a tartalom, a nemzetnek tett kötelező és szent politikai ígéret. Szóval az, ami őket — amint hirdetik — különbbé és jobbá teszi. És mi van a föliratban? A vámterület kérdéséről az van, hogy atöbbséget nyert pártok megegyeznek abban a törekvésben, hogy az önálló vámterület és hitelrendszer kellő előfeltételek mellett tényleg életbe léptettessék. Éljen! Hiszen ez éppen az, amit a szabadelvű államférfiak több mint tíz esztendeje hirdetnek és vallanak. Hiszen ebben, a törekvésben mi is megegyezünk. És mi is azt mondjuk, hogy »kellő előföltételek mellett«, de csakis igy, tényleg életbe is kell léptetni az önálló vámterületet. Igen, de akkor mire való a koaliczió egyáltalán és mire az extrafölirat ? A hadsereg kérdésében is éppen igy. A koaliczió fölirata, idézvén az 1867 : XII. t.-czikket, — tehát Deák Ferenczet — az egész hadsereg kiegészítő részét képező »magyar hadsereg nemzeti jellegének nyelvben és jelvényekben való feldomborítását« akarja. Csak ezt. Éljen! Hiszen ezt mindenki akarja. Ott van a szabadelvű párt kilenczes bizottságának pontjaiban is. Sőt még több is van ott. Az is ott van, ami a koalícziós feliratban nincs meg, hogy t. i. milyen pozitív intézkedések szükségesek ehhez a »kidomborításhoz«. Mi több, a katonai iskolákban és egyebekben ez a kidomnemes részvéttel és tiszta barátsággal. Úgy akart vele beszélni, mint egy okos nővér a bolondos öcscsével. A saját családi boldogságáról, az uráról és a kisleányáról akart neki beszélni... És alkalmasint fel akarta neki ajánlani önzetlen barátságát . .. A mester halk fuvolahangokat csalt ki a zongorából, — azt hiszem, a hold felkeltét festette — a társaság pedig egyszerre a haragos pillantások egész sortíszét zúdította az ajtó felé. Egy hosszú, komorkapű úr lépett be a szalonba. Kemény György volt. Amint belépett, rögtön meglapult egy sarokban, összefonta a két karját és szomorúan, sötéten bámult maga elé. — Hát ennek mi baja? — kérdeztem mindentudó szomszédnémat. — Nagyon a szívére veszi, hogy Csipkédyné ráunt és mással kaczérkodik... Egy hónapja már szalonról szalonra űzi hitelen ideálját, mint a tüneményes orrú vizsla . . . Mindenki sajnálja szegény fiút, csak egy ember neveti kaján kárörömmel: Csipkódy, a szép asszony férje . .. Pedig négy esztendeig testi-lelki jóbarátok voltak és ha Kemény két napra elmaradt Csipkódyék házából, akkor a férj szemrehányó levelet irt neki . .. — Csipkédy most természetesen a felesége új imádóját zárta a szivébe? Sohasem hittem volna, hogy a higgadt és derék ember ilyen csapodár lehessen! De melyik is a szép Csipkédyné? — Ott ül a kandalló előtt. Nem látja? A kandalló mellett ketten ültek, egy bájosan impertinens arczélű asszonyka és egy fekete arczű, démoni módon érdekes ember. Csipkédyné látható undorodással fordította el profilját a szegény Kemény szemrehányó pillantásai elől . . . AZ TJSÁG Vasárnap, április 16.