Az Ujság, 1906. április (4. évfolyam, 105-117. szám)

1906-04-17 / 105. szám

2 nem ragyog. És most már a választó­kat is sajnáljuk. Nem közönséges teher­­próbája az a választók lelkiismeretének sem, hogy míg 1905. januárban a ma­gyar katonai nyelvért­, sőt a­­ nemzeti hadseregért lelkesedtek, most, annyi ál­dozat után azért kell lelkesedniük, mert sem az, sem ez nincs többé a napirenden. Enyhítené a dolgot, ha a kormány és jelöltjei legalább azt mondhatnák, hogy a nemzeti hadseregnek az árát sem fogják tehát megadni. De ez sincs úgy. Magyar szolgálati nyelv és nemzeti hadsereg ugyan nincs, de a 450 millió rendkívüli hadügyi költség a járulékokkal együtt azért mégis megadatik. Az újoncz­­létszám emeléséről pedig az van a pro­gramaiban, hogy az átmenet alatt erről nincs szó, de implicite ez is el van is­merve. A tizenöt hónapos küzdelem mér­lege tehát az, hogy kapni semmit sem kapunk, de adni mindent adunk. És a jelöltek most ezt ünnepüik ! Az önálló vámterület és külön jegy­bank kérdésével sincs különben. Ez is át van utalva a jövő zenéjébe. De hiszen a koalíczió előtt ezekhez már közelebb állottunk, mint ma! Nem baj, azért lel­kesedni kell a kevesebbért! - így van kiadva a napi parancsban. Az új politikai helyzet eszme­sikereit tehát nem találjuk sehol. Hacsak abban nem, hogy más emberek érkeztek a régiek helyett. Hogy a híres spanyol közmondást ismételjük: az érvek most is ugyanazok, csak a kutyák mások. Találós mese tehát, hogy mi van azon olyan sok lelkesedni való, ha csak a hatalom kezelői változtak meg, de a nemzetnek minden baja és kérdése a régi maradt. Hiszen Magyarország végre sem perzsa szatrapia, a­hol minden, a szatrapa személyétől függ, a nemzeti intézmények és remények pedig csakis hatalmi eszközök. Látjuk azonban, hogy ilyen vonás is van a megünnepelt húsvéti diadal­ban, ha már amolyan nem lehet. Az eszmének ez a bizonyos föltámadása a nemzetnek ugyan abszolúte semmit sem hozott, de a magyar politikába olyan személyes barbarizmusokat vegyített bele, a­milyenek kevésbé művelt fejlődésfokon sem fordulnak elő. Hogy a politikai harczban a győztes tábor az­ önként kapitulált ellenfél sebesültjeinek a fülét­­orrát levágja, sőt azokat még föl is falja, a vad botokádoknál és a Fidsi­­szigeteken sem divat már. Nálunk most kezd divatba jönni. Polonyi Géza gyomlálása az ügyészi, sőt a bírói kart is rémületbe ejti. Az ügyészi kar külön megfenyegettetik, mert, az előbbi kormánynak engedelmes­kedni mert. De nyomban megparancsol­­tatik neki, hogy az újnak engedelmes­kedjék és vonja vissza a királysértési vádakat. Andrássy Gyula gróf pedig nem ismerkedik meg a maga minisztériumá­val, mivel csak huszonhat igaz ember van benne, a többi fertőzött. Állam­titkárok, főispánok és proskripcziós listák röpülnek a levegőben. A kedvezés vagy üldözés a legkisebb alkalmazotta­kat is utoléri. Istenem, hát ez ama bizonyos »eszme«, a­mi most föltámadt?r­szágban s a Napóleon-korszak Francziaország­­ban volt, s melyek ezeknek az országoknak testi és szellemi világját pusztították el), azt lehet mondani, hogy minden új nemzedék jobb, erősebb, okosabb, erélyesebb, mint a meg­előző. Már­pedig a társadalom érdeke kivánja meg, hogy a jobb, okosabb vezesse a kevésbé derekast és okosat, azaz hogy mihelyt egy társadalom ifjúsága eljutott férfi­kora kezde­téhez, ennek a társadalomnak öregjei átenged­jék nekik helyüket. E helyett azonban mi történik ? A szel­lemi élet minden terén az öregek egész falánya áll ellent a fiatalok rohamának, a­kik pedig nem akarnak egyebet, mint hogy jobban végezzék el ugyanazt, a­mit az öregek végeznek el. A politika, a tudomány, a művészet terén nyüzsögnek az elavult, maradi, a korral ha­ladni nem tudó és akaró öreg urak. Politiku­sok, különösen miniszterek közt a negyven tájékán levő ember fiatal s a hatvan felé kö­zeledő pedig a »legjobb férfikor­ban levő«. Az irodalom terén a hírnevesek, a nagy befolyás­sal biróak azok, a kik már a tegnap gyermekei. A tudomány világában, egyetemi katedrákon és akadémiákban is az őszülő szelleműek az urak. Sokan ezek közül élettani okokból, agy­szerkezetük működési restségénél fogva se alkalmasak már magasabbrendű­ társadalmi vagy szellemi működésre. S a­kiknél ez az ok még nem is szerepel, azok is, mivel egy tökéletlenebb, rosszabbul iskolázott nemzedék tagjai kétségtelenül alsóbbrendűek az újonnan jövő, jobban iskolázott, eszesebb, rugalmasabb if­jaknál. Míg azonban az élettanilag m­egrokkan­­taknak még megvan az a mentségük, hogy al­kalmatlanságukat, alsóbbrendűségüket nem tudják önmaguk belátni, a még ép észerejű, de elavult szellemi felszerelésű és alacsonyabb szellemi katonamértékű korból származó fél­öregeknek, az ötven-hatvanéveseknek nincs meg ez a mentségük se, ezeknek a harcza a harminc­-negyvenévesekkel szemben nem egyéb, mint teljes etikai alap nélküli, érdek­hez tapadó önzés. A nagy állások, díszes tan­székek, politikai és irodalmi vezérpozíc­iók eme csoportba tartozó birtokosai nagyon jól tudják, hisz napról-napra látják, hogy alá­rendeltjük, famuluszuk, szak­kollégájuk, vagy irodalmi pályatársuk munkája jobb, mint az övék, hogy egy helycsere köztük az igazság­nak megfelelne s a társadalomnak hasznot hozna, s mégis szó sincs arról, hogy ez a be­látás végül a »győzzön a jobb« jelige szelle­mében cselekvéssé válnék. Ki hallott arról, hogy az öreg vezérigazgató önként helyet adott volna tehetséges fiatal alárendeltjének, hogy a régi igazságokba teljesen beleszövődött gon­dolkodású tanár átadta volna tanszékét az újabb, pontosabb igazságokat hirdető fiatal tudósnak, hogy az elavult, túlhaladott szín­vonalú koszorús író valóban tehetséges fiatal utódját ajánlotta volna kiadója figyelmébe ? Meglehet, egy-kétszer még ez is megtörtént. Hogy azonban az ilyen eset ragyogó fehér holló, az ifjúság­ elnyomó, vagy az ifjúságot tudomásul nem vevő öregek önző fekete­­lelkűsége közepett, az kétségtelen. Természetes, hogy mint minden gonosz­ság, ez se oktalan s mentségnélküli. Az öre­geknek gazdasági érdeke, megélhetése kívánja meg, hogy az ifjak derekabbsága, eszessége ne jusson kellő időben érvényesüléshez. A mai termelési rend mellett csak igen kevés téren és ott is igen kevés embernek sikerül fiatal napjainak munkájával hajlott napjait is biztosítani. Oly arányú megtakarításokra, melyek egy fél-élet alatt vagyonná nőnek s a második fél-életet nyugalomnak szen­telné tenni engedi — különösen nálunk — igen kevés ember gondolhat. S viszont a mi családra alapított társadalmunkban a gondok és anyagi kérdések éppen a nagylányos és nagyfiús családapára szakadnak legbővebben, tehát oly korú emberekre, a­kiknek szocziális értéke fogyóban van. Minden elavult szellemi nagyság, minden baklövéseket elkövető hiva­tali vagy üzleti főnök, a­ki mindezek daczára nem akarja a fiatalabb nemzedéknek átadni helyét, azt első­sorban ilyen gazdasági okokból teszi. Igaz, a hiúság, a hatalomvágyig nagyban szerepel. De a fő mégis a legtöbb öregedő em­berre nehezedő nagy családfentartási gond. íme, ez a baj is a mai társadalmi beren­dezkedés szerkezeti betegsége. A jövő társa­dalomban, melyben az ifjak nem fogják túl­­korán elkezdeni s az öregek kellő időben meg fogják szüntetni a munkálkodást, s ez az aránylag rövidebb munkálkodási életnek is termékenyebb lesz, mint a mai, majdnem min­den testi és szellemi munkás egész életét ro­bottá tevő termelési rendszer munkaideje, ki fognak békülni az öregek és az ifjak is, meg fog szűnni ez az osztályharcz is. Mikor jutunk azonban el ebbe a jövő társadalomba, erre a szocziális ígéretföldre ! Fájdalom, még csak nagy idő múlva. Egyelőre még itt gyötrődünk a mai társadalmi rend egyiptomi fogságában. AZ ÚJSÁG Kedd, április 17. 5$ak npja mini — Saját­­tudósitónktól. — A kormány tervei szerint az 1905. és 1906-iki állami költségvetésbe beállítják a delegáczió által megszavazott hadsereg-felszere­lési költségeknek ezekre az évekre eső részleteit. Ezekre a költségekre tervezték a négyszáz­millió koronás hadügyi hitelt, a­mely összegnek egy részét a delegáczió már meg is szavazta, de a magyar törvényhozás még nem. Ebben a hitelkövetelésben a következők foglaltatnak : 165 millió korona az új tábori tüzérségi anyag beszer­zésére, 67 millió korona különféle felszerelési költ­ségekre és 121 millió korona a haditengerészet harczkészségének helyreállítására. Ezekre a köve­telésekre a delegáczió a következő tételeket sza­vazta meg : a tábori tüzérségi anyag beszerzésére 1904- re 15 millió koronát, 1905-re 50 millió ko­ronát, úgy hogy a következő évekre még 100 millió korona maradt. Különféle, felszerelési czik­­kek beszerzésére a delegáczió a következő té­teleket szavazta meg : 1904-re 10 millió koronát, 1905- re 28 milió koronát, tehát még hátra van a következő évekre 29 millió korona. A haditen­gerészet összes követeléseire a következő tételeket szavazták meg : 1904-re 12.5 millió koronát, 1905-re 62.7 millió koronát s így a következő évekre 45.8 millió korona maradt. Ezek szerint a közös hadsereg és a hadi­­tengerészet hátralékos felszerelési költségköve­teléseinek összege a delegácziók által már meg­szavazott összegek folyósítása után 174­8 millió korona lesz. Az ebből az összegből az 1906. és 1907. évekre eső részleteket a hadügyi vezetőség valószínűleg az idei delegáczióktól fogja kérni. Csütörtökön közös miniszteri ta­nácskozás lesz Budapesten s megállapodnak ta­lán a delegácziók összehívásának idejében is. Szóval a sokféle koalícziós ígéretnek a vége az, hogy megy ugyan minden, de csak úgy, mint eddig. (Vámkérdés, készfizetés, választójog.) A Neue Freie Presse budapesti levelezője beszélt »a kormánynak egy eminenter bizalmas emberével, a­ki a kormány intenczióit legteljeseb­ben ismeri« — talán magával Wekerlével — a kormány közgazdasági­­politikájáról. — A magyar kormány — így szólt a kor­mány szóban forgó mindentudó bizalmas embere­k a vámkérdésben az adott időpontban tárgyalá­sokat fog kezdeni az osztrák kormánynyal. A két állam közti gazdasági szerződés kérdése valóban alig több mint forma kérdése. A szerződés formáját kell választani, mert ebben a magyar állam állam­jellege jobban kifejezésre jut. Gazdasági, tehát tárgyi szempontból az a lényeges, hogy a mon­archia két állama kifelé vámegységet képezzen és hogy a két állam közt befelé a szabad forgalom vámszedés nélkül legyen biztosítva és hogy tekin­tettel a már megkötött kereskedelmi szerződé­sekre, melyeket az egységes gazdasági területtel kötöttek, e szerződések tartamára a két állam közt vámszedésről és a szabad forgalom kor­látozásáról nem lehet szó. Kétségtelen, hogy a forma kérdése is lényeges kérdés. De a szerződés formájának lényege abban rejlik, hogy a mon­archia két államának két külön, de telje­

Next