Az Ujság, 1906. november (4. évfolyam, 300-314. szám)

1906-11-01 / 300. szám

Csütörtök, november 1. AZ Ú­JSÁG jágos kormány bőkezű sajtóirodája, megfizette őket egy idegen ország kormánya, s még derék hazafiaknak is nézte őket a jóhiszemű közönség.­­ A delegáczió alelnöke, Barabás Béla, a magyar delegáczió volt alelnöke elvesztette dele­­gátusi megbízatását s igy az alelnöki állás most üres. A kormánypárt egy része Batthyány Tivadar grófot akarja megválasztatni.­­ Az uj vatikáni nagykövet. A kormány egyik félhivatalosa ma azt a hírt közli, hogy a monarchia vatikáni képviseletében változás lesz. Széchen Antal vatikáni nagykövetet — e szerint — visszahívják s helyébe Mérey Kajetánt, a külügy­minisztérium első osztályfőnökét nevezik ki. «.» A külügyminiszter útja. Aerenthal báró külügyminiszter — a­mint Bécsből jelentik — ma reggel Budapestről Bécsbe érkezett. A jövő pénteken Prágába utazik s onnan feleségével Pétervárra megy, hogy bucsulátogatásokat tegyen és visszahívó levelét átadja. A külügyminiszter — mint már jelentettük is — vissza­jövet több napig Berlinben fog tartózkodni, áin Teljes az egyetértés. A kormány hivata­losan közölteti, hogy a külügyminiszter és a magyar kormányelnök között teljes az egyetértés. Tegnap este derült ez ki, Aerenthal báró eluta­zása előtt, a­mikor Wekerle még egyszer konferált a külügyi politika új vezetőjével.­­ Aerenthal báró azt a mesgyét járja, a melyen előde Golub­ob­ski gróf járt. A magyar kormány tagjainak egy része és a kormánypárt pedig »elvi« okokból örvendezett a volt külügyminiszter lemondásának. Már most könnyű megállapítani, hogy Aerenthal bárónak Wekerlével történt tegnapi megegyezése alkal­mával ki­engedett a negyvennyolc­ból. Pitreich lovag volt hadügyminiszter és Apponyi Albert gróf kultuszminiszter között is kiütött a béke. Pitreich ma meglátogatta Apponyi grófot és szives hangon búcsúztak egymástól. A paktum és a létszámemelés. — Mit vallott be Wekerle ? — (Saját tudósítónktól.) A pénzügyi bizottság mai délelőtti ülésén Wekerle Sándor miniszterelnök kénytelen volt szint vallani. Rátkay Lajos kérdésére nyilatkozott a paktumról és a létszámemelésről. A félhivatalos Magyar Távirati Iroda sze­rint Wekerle Sándor nyilatkozata így szól: — Létszámemelésre tényleg szükség van, csak az a kérdés, mikor, mennyire és milyen feltételek mellett emeltessék az. Ki­jelenti, hogy a kormány létszámemelési köte­lezettséget nem vállalt. A kormány programm­­ját nyíltan feltárta és állja is. Az szomorú dolog, hogy bizonyos oldalról a közönséget hamisan informálják, folyton irritálják, a­mi által a remélhető siker is meg van nehe­zítve. A magyar törvényhozásnak joga van az úgynevezett paktum közzétételét kérni, de ilyen joga idegen államnak nincs. (He­lyeslés.) A közös miniszteri kinevezések a szo­kott formában történtek. Mikor ők kor­mányra vállalkoztak, megmondották, hogy adott alapon vállalkoztak. Erről tehát nem tehetnek mást. Bizonyos oldalról folyton hangoztatták, hogy a kormány kritikus helyzetben van, hogy krízis van. Ez nem igaz. Ezek csak olyan tendenc­iózus híresz­telések. A honvédelmi miniszter állítólagos rendeletéről mit sem tud. Ez a rendelet apokrif. A tények is ellentmondanak annak, hogy ilyen rendelet kiadatott volna, az ünnepély lefolyása is ezt bizonyítja. Lélek­emelő, szép volt a Rákóczi-ünnepély, ne rontsuk meg most disszonáns hangokkal. Ez a félhivatalos közlemény — hogy a saját szavaival éljünk — hamisan informálja a közön­séget. Wekerle ugyanis nem egészen azt mondta, a­mit a félhivatalos a szájába ad. Az igazi nyilat­kozat — megbízható magánfeljegyzések alapján — másképpen szól. Hogy rendre fogjuk a dolgot, itt közöljük a pénzügyi bizottság ülésén elhangzott­ idevágó összes felszólalásokat. Rátkay László kezdte azzal a kérdéssel, vajjon igaz-e az, hogy a kormány ígéretet tett az újonczlétszám felemelésére ? Nem látott-e sérel­met a kormány a külügyminiszter kinevezése formájában ? Igaz-e az, hogy a honvédelmi miniszter eltiltotta a honvédséget a Rákóczi­­ünnepen való részvételtől ? Nagy Ferencz védelmére kelt a paktum titkának s azt hangoztatta, hogy Rátkay kérdései nem valók a bizottság elé s helyesebbnek tartaná, ha ezekre a pénzügyminiszter nem is válaszolna. Széll Kálmán elnök kijelenti, hogy a költ­ségvetés tárgyalásakor jogos minden politikai kérdés feltevése, helyes Rátkay eljárása is. A felelet a miniszterelnök dolga, a­ki úgy válaszol a kérdésekre, a­hogy jónak és czélszerűnek véli. Wekerle Sándor miniszterelnök Rátkay kér­déseire válaszolva, ezeket mondotta: — Általánosan elismert tétel, hogy az újonczlétszám emelésére szükség van. A kér­dés csak az, hogy mikor, mily mértékben és mily föltételek mellett történjék a lét­számemelés. Hogy mikor, mennyit és mily föltételek mellett adunk meg, az megálla­pítva még nincs. Legyen elég kijelentenem, hogy a kormány semminemű kötelezettséget nem vállalt, mely az újonczlétszámemelés időpontjára, mértékére és feltételeire vonatko­zik. A kormány áll a programmja alapján. Mindig szó van a paktumról, de ez nem szerencsés kitétel. Természetes, hogy a ko­rona, mielőtt kormányt nevez ki, tisztába akar jönni azzal, mi lesz a szóban forgó kormány programmja, mily feltételek alatt vállalkozik a feladatra. Ez történt ebben az esetben is, de ezek intern dolgok a korona és a kormány között és kifelé a kormány­­programmban nyernek kifejezést. Elég sok súlyos kérdés merült föl a kormány hat havi működése alatt, de mond­hatom, semminemű krízisről beszélni nem lehet. Ezeknek a híreszteléseknek csak az a c­éljuk, hogy folytonos irritác­ióban tart­sák a politikai életet, hogy ez által a nor­mális működés megnehezíttessék. A paktum, illetve a pontozatok közzé­tételét követelheti a magyar képviselőház, a kormány programmjának klarifikác­iója szempontjából. Idegen államnak ebbe bele­szólása nincs, mert ez tisztán intern dolog. Azokban a pontozatokban semmi olyan kö­telezettséget, a­mely más kormányt köte­lezne, nem vállaltunk. A­mi a közös miniszterek kinevezését illeti, az az eddig megszokott formában tör­tént. Mi arra vállalkoztunk, hogy az adott alapra helyezkedünk, a­mi azzal a tény­nyel szemben, hogy átmeneti állapotról van szó, másként nem is volt lehetséges. Mi ettől most el sem térhetünk. Ez áll arra nézve is, hogy az új külügyminisztert a közös miniszteri értekezlet elnökévé nevez­ték ki. Ez is így volt mindig. A­mi pedig azt illeti, hogy ő felsége saját házának miniszterévé is kinevezte a külügyminisz­tert, erre nézve ismételem a régebben már kifejezett álláspontot, hogy ez közjogunkon teljesen kivü­l álló megbízatás. Ő felsége nyalakodhassanak Anzelm-nél a Bois-ban. Tes­sék, már tizenegy óra huszonkét perc­ ! Elővette az asztalra csapott tollat és folytatta : . . . Párisban a Szajnán a Pont-Neuf osz­lopai között minden másodperc­ben körül­belül száz köbméter víz folyik le, a­mi 3500 lóer­ő nyomásának felel meg, óránként ez 36 ezer, naponként 864 ezer köbméter. Ilyen folyamot képezhetne az évszázadonként ki­ontott meleg emberi vér! Malmokat hajt­hatna, felületén gőzhajók járhatnának. Súlya 18 milliárd 900 ezer kilogrammot nyomna. A történelmi korszak eleje óta az »emberi vad ostobaság« uralma óránként 1640 liter­­vérrel árasztaná el a földet. Háromezer év óta több mint 1200 millió tetem került fegy­ver által a földbe. Ha már most ennek az 1200 millió hullának csontvázát egymásra rak­hatnék,­­ fölérne a holdig, megkerülhetné azt és még fölötte négyszeres magasságban 500.000 mértföldnyire emelkedhetnék föl! És ha ezen csontvázakat Calais-nál a csatornába fektetnék, megcsinálhatnák Francziaország és Anglia között a régóta sóvárgott hidat. És ha e csontvázak koponyáit egymás mellé raknék, oly borzalmas nyaklánct válnék belőlük, mely hatszorosan fogná körül az egész Földet. . . De hát — kérdezi az ember a saját ép eszétől — csakugyan lehetetlen, hogy a parasztot meghagyjuk ekéje mellett, a kézművest műhelyében, a tanulót az egye­temen, a férfit családja körében? Lehetet­len-e, hogy az emberiség végre legyőzve barbárságát és lerázva minden szégyenteljes nyűgöt, boldog életet éljen ? Valóban ez, úgy látszik, lehetetlen, mert az emberi »betise« mindig kevély lesz arra, hogy hadügyminisz­tere van ... A világhírű csillagász érezte, hogy még egy-két percz és ismét birtokában lesz annak a szárnyalásnak, mely iratainak az egész föld­gömbön oly nagy pénztári sikert szerzett. Megszólalt azonban háta mögött egy alázatos, mély hang : — Uram ! A tudós dühösen csapott tenyerével az íróasztalra ; a világszerte ismert dús fürtök majdnem szikrákat szórtak, mint viharos, feszült időben az oroszlánsörény. A hó Pepito inas, Andalusia e nehézfejű gyermeke akasz­totta meg szárnyai pompájának teljes kibon­tásában a mestert. — Pepito ! — kiáltott rá bősz indulattal és még egyszer rácsapott az asztalra. — Most kell jönni, Pepito ! — Uram ! — Pepito . . . Pepito ! — ordította dü­hösen a mester. Ez a szerencsétlen inas kizavarja a han­gulatból, a­mi néhány száz frank veszteséget jelent... az erkölcsi értéken kívül. — Parancsára, uram, én vagyok, — szólt bámulva a jámbor Pepito — azt vagyok bátor megkérdezni, hogy vajat, vagy sonkát hozzak a tea mellé, esetleg talán, ha monsieurnek rossz a gyomra, egy kis madeirát, ciablist vagy médocot ? — Pepito! Te barom! — harsogta a mester. S a következő szempillantásban a hó Pepito úgy kirepült az ajtón, hogy majdnem magával rántotta a nehéz ajtófüggönyt. A nagy csillagász- tulajdon­ kezeivel lökte ki a szerencsétlent és jó időbe telt, míg lassanként végre annyira erőt tudott venni felindulásán, hogy ismét visszaülhetett íróasztala mellé. Sikerült azonban lecsillapítania fölgerjedt ér­zékeit és ismét kezébe vehette a tollat. ... Ha azonban valamely jótékony benső sugallat által — folytatta hévteljes lendülettel — minden művelt ember át lesz hatva attól a nemes érzelemtől, hogy indulatait fékezni tar­tozik : új hajnal fakad az emberiség egére a legideálisabb Pax felében, mely ma még jó­részt csak költői ábránd, de csak tőlünk függ, hogy a felséges ábránd mielőbb valóra váljon. Az emberi »betise« uralma természetellenes, megvetésre méltó, méltatlan az emberiséghez, mely Isten hasonmására teremtve, akkor ünne­pelheti legszebb diadalát. . . A tudós itt egy pillanatig szünetet tartott; úgy tetszett, mintha künn az ajtó előtt pisz­mogott volna valaki. — Ha az a Pepito be mer lépni, — mor­mogta fenyegetve — az a canaille . . . De nem lépett be senki, írása fölé hajolt tehát és befejezte a lendületes mondatot: . . . akkor ünnepelheti legszebb diadalát, ha legyőzi szenvedélyét, kiveti szivéből az állatiasságot és lerombolja a világ valamennyi kaszárnyáját! Midőn az iménti piszmogás helyett most valamely leesett tárgy tompa zaja hangzott be a dolgozószobába, a világhírű csillagász félszemmel ismét az ajtóra pillantott és hal­kan, a fogai közt sziszegve, így szólt: — Ha az a Pepito . . . mégis csak be mer lépni... becsületemre, fölpofozom ! ' 3

Next