Az Ujság, 1906. november (4. évfolyam, 300-314. szám)
1906-11-01 / 300. szám
Csütörtök, november 1. AZ ÚJSÁG jágos kormány bőkezű sajtóirodája, megfizette őket egy idegen ország kormánya, s még derék hazafiaknak is nézte őket a jóhiszemű közönség. A delegáczió alelnöke, Barabás Béla, a magyar delegáczió volt alelnöke elvesztette delegátusi megbízatását s igy az alelnöki állás most üres. A kormánypárt egy része Batthyány Tivadar grófot akarja megválasztatni. Az uj vatikáni nagykövet. A kormány egyik félhivatalosa ma azt a hírt közli, hogy a monarchia vatikáni képviseletében változás lesz. Széchen Antal vatikáni nagykövetet — e szerint — visszahívják s helyébe Mérey Kajetánt, a külügyminisztérium első osztályfőnökét nevezik ki. «.» A külügyminiszter útja. Aerenthal báró külügyminiszter — amint Bécsből jelentik — ma reggel Budapestről Bécsbe érkezett. A jövő pénteken Prágába utazik s onnan feleségével Pétervárra megy, hogy bucsulátogatásokat tegyen és visszahívó levelét átadja. A külügyminiszter — mint már jelentettük is — visszajövet több napig Berlinben fog tartózkodni, áin Teljes az egyetértés. A kormány hivatalosan közölteti, hogy a külügyminiszter és a magyar kormányelnök között teljes az egyetértés. Tegnap este derült ez ki, Aerenthal báró elutazása előtt, amikor Wekerle még egyszer konferált a külügyi politika új vezetőjével. Aerenthal báró azt a mesgyét járja, a melyen előde Golubobski gróf járt. A magyar kormány tagjainak egy része és a kormánypárt pedig »elvi« okokból örvendezett a volt külügyminiszter lemondásának. Már most könnyű megállapítani, hogy Aerenthal bárónak Wekerlével történt tegnapi megegyezése alkalmával kiengedett a negyvennyolcból. Pitreich lovag volt hadügyminiszter és Apponyi Albert gróf kultuszminiszter között is kiütött a béke. Pitreich ma meglátogatta Apponyi grófot és szives hangon búcsúztak egymástól. A paktum és a létszámemelés. — Mit vallott be Wekerle ? — (Saját tudósítónktól.) A pénzügyi bizottság mai délelőtti ülésén Wekerle Sándor miniszterelnök kénytelen volt szint vallani. Rátkay Lajos kérdésére nyilatkozott a paktumról és a létszámemelésről. A félhivatalos Magyar Távirati Iroda szerint Wekerle Sándor nyilatkozata így szól: — Létszámemelésre tényleg szükség van, csak az a kérdés, mikor, mennyire és milyen feltételek mellett emeltessék az. Kijelenti, hogy a kormány létszámemelési kötelezettséget nem vállalt. A kormány programmját nyíltan feltárta és állja is. Az szomorú dolog, hogy bizonyos oldalról a közönséget hamisan informálják, folyton irritálják, ami által a remélhető siker is meg van nehezítve. A magyar törvényhozásnak joga van az úgynevezett paktum közzétételét kérni, de ilyen joga idegen államnak nincs. (Helyeslés.) A közös miniszteri kinevezések a szokott formában történtek. Mikor ők kormányra vállalkoztak, megmondották, hogy adott alapon vállalkoztak. Erről tehát nem tehetnek mást. Bizonyos oldalról folyton hangoztatták, hogy a kormány kritikus helyzetben van, hogy krízis van. Ez nem igaz. Ezek csak olyan tendenciózus híresztelések. A honvédelmi miniszter állítólagos rendeletéről mit sem tud. Ez a rendelet apokrif. A tények is ellentmondanak annak, hogy ilyen rendelet kiadatott volna, az ünnepély lefolyása is ezt bizonyítja. Lélekemelő, szép volt a Rákóczi-ünnepély, ne rontsuk meg most disszonáns hangokkal. Ez a félhivatalos közlemény — hogy a saját szavaival éljünk — hamisan informálja a közönséget. Wekerle ugyanis nem egészen azt mondta, amit a félhivatalos a szájába ad. Az igazi nyilatkozat — megbízható magánfeljegyzések alapján — másképpen szól. Hogy rendre fogjuk a dolgot, itt közöljük a pénzügyi bizottság ülésén elhangzott idevágó összes felszólalásokat. Rátkay László kezdte azzal a kérdéssel, vajjon igaz-e az, hogy a kormány ígéretet tett az újonczlétszám felemelésére ? Nem látott-e sérelmet a kormány a külügyminiszter kinevezése formájában ? Igaz-e az, hogy a honvédelmi miniszter eltiltotta a honvédséget a Rákócziünnepen való részvételtől ? Nagy Ferencz védelmére kelt a paktum titkának s azt hangoztatta, hogy Rátkay kérdései nem valók a bizottság elé s helyesebbnek tartaná, ha ezekre a pénzügyminiszter nem is válaszolna. Széll Kálmán elnök kijelenti, hogy a költségvetés tárgyalásakor jogos minden politikai kérdés feltevése, helyes Rátkay eljárása is. A felelet a miniszterelnök dolga, aki úgy válaszol a kérdésekre, ahogy jónak és czélszerűnek véli. Wekerle Sándor miniszterelnök Rátkay kérdéseire válaszolva, ezeket mondotta: — Általánosan elismert tétel, hogy az újonczlétszám emelésére szükség van. A kérdés csak az, hogy mikor, mily mértékben és mily föltételek mellett történjék a létszámemelés. Hogy mikor, mennyit és mily föltételek mellett adunk meg, az megállapítva még nincs. Legyen elég kijelentenem, hogy a kormány semminemű kötelezettséget nem vállalt, mely az újonczlétszámemelés időpontjára, mértékére és feltételeire vonatkozik. A kormány áll a programmja alapján. Mindig szó van a paktumról, de ez nem szerencsés kitétel. Természetes, hogy a korona, mielőtt kormányt nevez ki, tisztába akar jönni azzal, mi lesz a szóban forgó kormány programmja, mily feltételek alatt vállalkozik a feladatra. Ez történt ebben az esetben is, de ezek intern dolgok a korona és a kormány között és kifelé a kormányprogrammban nyernek kifejezést. Elég sok súlyos kérdés merült föl a kormány hat havi működése alatt, de mondhatom, semminemű krízisről beszélni nem lehet. Ezeknek a híreszteléseknek csak az a céljuk, hogy folytonos irritációban tartsák a politikai életet, hogy ez által a normális működés megnehezíttessék. A paktum, illetve a pontozatok közzétételét követelheti a magyar képviselőház, a kormány programmjának klarifikációja szempontjából. Idegen államnak ebbe beleszólása nincs, mert ez tisztán intern dolog. Azokban a pontozatokban semmi olyan kötelezettséget, amely más kormányt kötelezne, nem vállaltunk. Ami a közös miniszterek kinevezését illeti, az az eddig megszokott formában történt. Mi arra vállalkoztunk, hogy az adott alapra helyezkedünk, ami azzal a ténynyel szemben, hogy átmeneti állapotról van szó, másként nem is volt lehetséges. Mi ettől most el sem térhetünk. Ez áll arra nézve is, hogy az új külügyminisztert a közös miniszteri értekezlet elnökévé nevezték ki. Ez is így volt mindig. Ami pedig azt illeti, hogy ő felsége saját házának miniszterévé is kinevezte a külügyminisztert, erre nézve ismételem a régebben már kifejezett álláspontot, hogy ez közjogunkon teljesen kivül álló megbízatás. Ő felsége nyalakodhassanak Anzelm-nél a Bois-ban. Tessék, már tizenegy óra huszonkét perc ! Elővette az asztalra csapott tollat és folytatta : . . . Párisban a Szajnán a Pont-Neuf oszlopai között minden másodpercben körülbelül száz köbméter víz folyik le, ami 3500 lóerő nyomásának felel meg, óránként ez 36 ezer, naponként 864 ezer köbméter. Ilyen folyamot képezhetne az évszázadonként kiontott meleg emberi vér! Malmokat hajthatna, felületén gőzhajók járhatnának. Súlya 18 milliárd 900 ezer kilogrammot nyomna. A történelmi korszak eleje óta az »emberi vad ostobaság« uralma óránként 1640 litervérrel árasztaná el a földet. Háromezer év óta több mint 1200 millió tetem került fegyver által a földbe. Ha már most ennek az 1200 millió hullának csontvázát egymásra rakhatnék, fölérne a holdig, megkerülhetné azt és még fölötte négyszeres magasságban 500.000 mértföldnyire emelkedhetnék föl! És ha ezen csontvázakat Calais-nál a csatornába fektetnék, megcsinálhatnák Francziaország és Anglia között a régóta sóvárgott hidat. És ha e csontvázak koponyáit egymás mellé raknék, oly borzalmas nyaklánct válnék belőlük, mely hatszorosan fogná körül az egész Földet. . . De hát — kérdezi az ember a saját ép eszétől — csakugyan lehetetlen, hogy a parasztot meghagyjuk ekéje mellett, a kézművest műhelyében, a tanulót az egyetemen, a férfit családja körében? Lehetetlen-e, hogy az emberiség végre legyőzve barbárságát és lerázva minden szégyenteljes nyűgöt, boldog életet éljen ? Valóban ez, úgy látszik, lehetetlen, mert az emberi »betise« mindig kevély lesz arra, hogy hadügyminisztere van ... A világhírű csillagász érezte, hogy még egy-két percz és ismét birtokában lesz annak a szárnyalásnak, mely iratainak az egész földgömbön oly nagy pénztári sikert szerzett. Megszólalt azonban háta mögött egy alázatos, mély hang : — Uram ! A tudós dühösen csapott tenyerével az íróasztalra ; a világszerte ismert dús fürtök majdnem szikrákat szórtak, mint viharos, feszült időben az oroszlánsörény. A hó Pepito inas, Andalusia e nehézfejű gyermeke akasztotta meg szárnyai pompájának teljes kibontásában a mestert. — Pepito ! — kiáltott rá bősz indulattal és még egyszer rácsapott az asztalra. — Most kell jönni, Pepito ! — Uram ! — Pepito . . . Pepito ! — ordította dühösen a mester. Ez a szerencsétlen inas kizavarja a hangulatból, ami néhány száz frank veszteséget jelent... az erkölcsi értéken kívül. — Parancsára, uram, én vagyok, — szólt bámulva a jámbor Pepito — azt vagyok bátor megkérdezni, hogy vajat, vagy sonkát hozzak a tea mellé, esetleg talán, ha monsieurnek rossz a gyomra, egy kis madeirát, ciablist vagy médocot ? — Pepito! Te barom! — harsogta a mester. S a következő szempillantásban a hó Pepito úgy kirepült az ajtón, hogy majdnem magával rántotta a nehéz ajtófüggönyt. A nagy csillagász- tulajdon kezeivel lökte ki a szerencsétlent és jó időbe telt, míg lassanként végre annyira erőt tudott venni felindulásán, hogy ismét visszaülhetett íróasztala mellé. Sikerült azonban lecsillapítania fölgerjedt érzékeit és ismét kezébe vehette a tollat. ... Ha azonban valamely jótékony benső sugallat által — folytatta hévteljes lendülettel — minden művelt ember át lesz hatva attól a nemes érzelemtől, hogy indulatait fékezni tartozik : új hajnal fakad az emberiség egére a legideálisabb Pax felében, mely ma még jórészt csak költői ábránd, de csak tőlünk függ, hogy a felséges ábránd mielőbb valóra váljon. Az emberi »betise« uralma természetellenes, megvetésre méltó, méltatlan az emberiséghez, mely Isten hasonmására teremtve, akkor ünnepelheti legszebb diadalát. . . A tudós itt egy pillanatig szünetet tartott; úgy tetszett, mintha künn az ajtó előtt piszmogott volna valaki. — Ha az a Pepito be mer lépni, — mormogta fenyegetve — az a canaille . . . De nem lépett be senki, írása fölé hajolt tehát és befejezte a lendületes mondatot: . . . akkor ünnepelheti legszebb diadalát, ha legyőzi szenvedélyét, kiveti szivéből az állatiasságot és lerombolja a világ valamennyi kaszárnyáját! Midőn az iménti piszmogás helyett most valamely leesett tárgy tompa zaja hangzott be a dolgozószobába, a világhírű csillagász félszemmel ismét az ajtóra pillantott és halkan, a fogai közt sziszegve, így szólt: — Ha az a Pepito . . . mégis csak be mer lépni... becsületemre, fölpofozom ! ' 3