Az Ujság, 1907. május (5. évfolyam, 104-115. szám)

1907-05-01 / 104. szám

* ROVÁS. A függetlenségi párt tegnapi értekezlete nem a pozsonyi villamos vasút kérdését vilá­gította meg, hanem a függetlenségi pártot. Mi tartja ezt a pártot ? Az a látszat, mely nem fedi a valóságot. Semmit sem szabad tudni abból, a­mi közöttük történik. Minden híradás, melylyel dolgaikról beszámolnak, fül­lentés vagy elhallgatás. Mi történik ott most ? A kormány, melynek függetlenségi többsége és függetlenségi kereskedelmi minisztere van, Pozsonyt össze akarja kötni Bécscsel. A pártja ezt nem akarja, s a kormány rá akarja kény­szeríteni. Alkotmányos törvényhozásnál ez kép­telenség. Alkotmányos kormány nem terjeszt be javaslatot, melyről tudja, hogy többsége nincs. Vagy a javaslatot ejti el, vagy önmagát. Minálunk azonban a javaslatot sem ejtik el, a kormány sem mond le, hanem praktikáznak, taktikáznak, hogy a többség ejtse el a maga véleményét. És ez sikerülni is fog, mert a pozsony—bécsi villamos elvileg és politikailag a kormánynak sem kell, a­mit ellene monda­nak, azt maga is vallja, mégis meg akarja csinálni, mert muszáj megcsinálnia. Ha pedig a kormány feláldozhatja véleményét a mu­száj­nak, a párt is meg fogja tenni. Előbb meg­próbálja titokban, ha ez nem sikerül, meg­teszi nemzeti görögtűz mellett. Még meg sem száradt a tagadás tintája, s máris nagyban végrehajtódik a horvát pro­gram is. Wekerle tárgyal Horvátországgal a horvát közjogi és nyelvi követelésekről. Vala­mikor, a­mikor közjogi skrupulozitással mások munkájának kellett gáncsot vetni, az akkori ellenzék felhördült volna ekkora nemzeti tör­­vénytiprás fölött. Észrevették volna, hogy a magyar kormány, mint végrehajtó hatalom, nem állhat direkte szóba a horvát ország­gyűléssel. Vagy kormány tárgyal kormány­nyal, vagy országgyűlés országgyűléssel. A horvát országgyűlés azonban nem folytathat tárgyalást a kormánynyal, melynek utasítást nem adhat, mely neki nem felelős. S micsoda kicsinylése az a magyar törvényhozásnak, mikor egy új egyezséget készítenek, a­melyben az egyik fél a horvát képviselet, míg a magyar népképviselet legfölebb az ajtón hallgatódz­­hatik.­­ Senki sem veszi észre, hogy Prágában mi történt. Már hogy vennék észre a hazafiak, mikor ott pofon történt Magyarország ábrázat­­ján. Micsoda lírai ömlengés osztrák császári és cseh királyi alakról! Az istenért, német, cseh véreim, egyesüljetek, béküljetek meg, hadd legyen aggságomnak némi öröme. Mi is kaptunk ilyen ömlengést, s abban vérzett a királyi szív, mert nyomorra és szenvedésre gondolt. Nálunk is volt a magyar király, de nem volt kiváncsi kultúránkra és nem óhaj­totta, hogy szerezzünk mi is örömet aggságá­­nak. A magyar király, a­ki azelőtt beszélt, most néma, a cseh király, a­ki eddig törté­nelmi fogalom volt, megszólalt helyette. Ez is a nemzeti küzdelem gyümölcse: addig hir­dették a forradalmat, míg szerencsésen sike­rült elérni a nemzeti vívmányokat a cseh testvérnek. A sár­i herczeg. írta Színi Gyula. A párisi vendéglőben, a­hová jártam, egy kis Bábel zúgott és csörömpölt a tányérok és villák közt. Szemben egy szemüveges japáni ült és falatozás közben egyszerre olvasta az angol és franczia újságot, mohón, öröm, féle­lem meg sajátságos h­azaálm­odozás közepett. A szomszédban valami kemény északi szláv nyelv mássalhangzói torlódtak széles, szőke ajkakon. Távolabb egy meszticz ült, az arcza csaknem európai, a kiejtése tiszta franczia volt, a sok tanulástól meggyöngült a szeme és csiptetőt viselt, csak az arczának mahagóni színe ütött vissza valamelyik dédatyjára. Le­­vantei görögök lármásan, szinte akadozva be­szélgettek. Egy hirtelenszőke skót ifjú lilás rózsaszínű szemehéját felvetette és szórako­zottan rám nézett . . . Együtt volt az egész világ . . . És ezek az ajkak, a­melyek a világ ezerféle eltanulhatatlan módján csücsörítették az em­beri nyelvet, a franczia étlap volapükjén érint­­ettztek a pinczérrel, a­ki szinte nem is sejtette a nagy gondolatot, hogy mi történik körülötte : Tokióból, Szan-Francziszkóból, Malakkából, a forró Afrikából, a hideg Szibériából ömlött a kezébe a pénz, vastag sou­ k és karcsú frankok alakjában. A Sorbonne világa volt ez, a­mely a tudomány elektromos gömbje köré csődí­­tette az erotikus pillangókat. Kimn a Boulevard Saint-Michelen a májusi este mély azúrkékjébe olvadtak a gesztenye­fák és az újságos kioszkok sápadozó sziluettjei, benn a vendéglőben kigyuladtak a villamos narancsok. A vajillattól és lenge női parfümtől terhes levegőbe egyszerre csak egy érdekes pár top­pant be. Karcsú, fekete redingote-ban, leányo­­san vékony lábszárral és piczi lábacskával egy gyermekifjú, a­kinek sápadt, sárga baba­­arczából két ferde szabású okos szem villo­gott elé ... A mesék kinai herczege párisi gommeux-ruhában. A karján egy nőt hozott, a­kinek a fekete tollas kalapja mint valami terebélyes fának a­ koronája borult a hallgatag kínai herczeg fölé. A karcsú csöppség alig ért fel a nő széles Meluzina-válláig, a­mely a fekete csipkék alól áttetsző gyöngyházfénynyel villogott. A nő kis ideges kezével felfogta buggyos sötét se­lyem­ alját, hogy hosszúkás, keskeny lábaival annál szabadabban és merészebben szökhessen fel a lépcsőkön, az első emeleti helyiség felé. * Odafenn, egy kis meghitt sarokban, a­hol senki sem láthatta*őket, leültek a kis asztal­hoz, a­mely elegancziával volt megterítve és két gyöngyernyős izzólámpával megvilágítva. A nő nekiesett az étlapnak, szakértőén átfutotta és két-három tolvajszóval megmagyarázta a pinczérnek, hogy mit hozzon. Szőke fejében pedig ez a gondolat motoszkált : — Ha már egyszer egy ilyen rosszul fehérített hógolyóval együtt ebédelek, — »boule de neige mal blanchie«-nak nevezi a párisi néphumor a színes embert — legalább jól eszem egyszer. A pinezér csakugyan kikereste a konyhán mindazt, a­mi drága és rendkívüli, úgy hogy az asztal nemsokára roskadozott a finom ételek alatt. Hűtőben pedig a legdrágább pezsgőjü­ket hozta. A kis kinai herczeg pedig ezalatt igy gon­dolkodott magában :­­ — Nincs nálam egy árva rézpénz sem, de a legjobb esetben kidobnak, a legrosszabb esetben pedig a követség fizeti helyettem a számlát és jól összeszidnak. Yen-Yen herczeg már odahaza Peking­­ben is többször jelét adta efféle könnyelmű­ségének. Néhányszor megszökött a szülei házá­tól és piszkos rizsmunkásokkal elment vala­mely ópium-barlangba. Annyi gondot okozott tisztes ősz szüleinek, hogy ezek nem tudtak másképp megszabadulni tőle, mint hogy el­küldték Európába. Gondolták, hogy idővel megkomolyodik és akkor a diplomácziai pá­lyán szépen haladhat előre. A bátyja Peking­­ben maradt és buzgón járta azokat az iskolá­kat, a­melyek a műveit kínaira nézve köte­lezők. Yen-Yen herczeg nagyon szomorú szívvel hagyta el a hazáját és az egész után folyton sírt. A hajónak ő volt a legszomorubb, leg­árvább utasa. Párisban azonban hamar meg­vigasztalódott. Sokat kocsizhatott és láthatta a nagyszerű palotákat, a­melyek aranyos kupoláikkal és egyéb czifraságaikkal egészen elragadták. Este pedig, mikor a reklámfények sugárkévéiket szórták szét az utczákon, néha olyan gyönyörűséget érzett, mint azelőtt soha. Akkor még ezopfot viselt, kis zsinóros kínai barettet, fekete selyemből komoly és bő kínai ruhát és vastag talpú hazai czipőt. Később azonban, a­mikor beíratták a Sor­­bonne-ra joghallgatónak, hozzá kellett szoknia ....m X Budapest, 1007. V. évfolyam, 104. szám. Szerda, május 1. Előfizetési árak: ÜPP SZERKESZTŐSÉG: Lapunk mai száma 40 oldal. A társadalmi békéről. A magyar közélet száraz és termé­ketlen homoksivatagján, a­hol némi vál­tozatosságot csak a gyűlölködések tik­kasztó szélrohamai szoktak előidézni, mint valami smaragdzöld oázis jelenik meg Tisza István gróf mai pápai beszéde. A főgondnoki beiktatás alkalma nem olyan, hogy akárki is pártpolitikai jelenn­tőséget tulajdoníthasson neki. Azonban az alkalom is, a környezet is jelentékeny darabja volt a nemzeti életnek. Olyan darabja, a­melyet felekezeti elfogultság mellett is, a hagyomány erejénél fogva mindenki színmagyarnak fogadhat e. Egyébiránt mindentől eltekintve, a beszéd tartalma magában véve is elég ehhez. A magyar élet négy, szinte állandó nagy kérdése van benne hazafias ujjal megérintve. Valamennyi olyan, a­mi messze túlhaladja a szűk felekezetiesség eszmekörét és a nemzet egyetemére tar­tozik. A Horvát-Szlavonországokban élő magyarság kérdése az első. Véreink nem közönséges zaklatása és számtalan pa­nasz áll mögötte. Az ev. ref. egyház szer­vezetével úgy függ össze, hogy a Dráván átköltözött magyarság túlnyomó része kálomista. Bár egyre szaporodik a többi is. Valamennyinek közös sorsa, hogy a horvát-szlavon tartományi közigazgatás zaklatása mellett gyermekeiben magyar­ságát elveszítheti. Az új főfelügyelő e fájdalmas kér­désnek csak a hitfelekezeti részét érin­tette , azt is a türelmesség helyes módja

Next