Az Ujság, 1907. szeptember (5. évfolyam, 208-220. szám)
1907-09-01 / 208. szám
t juk a jelentkezők tömegét, mert ezzel csak a szerencsétlen proletárok számát gyarapítjuk és a mellett heródesi munkát végeztünk. Számolnunk kell az adott körülményekkel. Társadalmunk gazdaságilag gyenge és ennek következtében aránytalanul nagyobb a tolongás az egyetemi, mint az iparos vagy kereskedői pályákra. Ily körülmények közt csak egy után segíthetünk a bajon: emelnünk kell a középiskolai s az egyetemi oktatás színvonalát és fejlesztenünk kell tudományos életünket. Az első pillantásra ez oly orvosságnak látszik, mintha Belzebubbal akarnék kikergetni Luczifert. Mikép erősödünk meg gazdaságilag, ha a tudományokat még alaposabban műveljük ? De bármily furcsának látszik az orvosszer, jól bevált. A német és az angol gazdaságnak nem ártott meg a filológia és a magasabb tudományos műveltség. Csakis oly nemzet viheti nagyra a gazdasági téren, melynek van elég idealizmusa és van elég szellemi fugékonysága arra, hogy megbecsülje a tudományt magáért a tudományért és ne keresse rögtön annak pillanatnyi hasznát. Azok a nemzetek, melyek rövidlátó utilitarizmussal mérlegelik a tudomány értékét, nagyon csekély szerepet játszanak a világ gazdasági versenyében. Ellenben a pedáns szövegkritikusok s kommentátorok hazája kereskedelmének és iparának meghódítja a világ piaczát. Kezdjük mi is az alapozással s emeljük lassan fel az épületet, mint más nemzetek tették. Ne hanyagoljuk el a szakoktatást, az ipar és kereskedelem fejlesztését, a vámpolitikát stb., de legtöbbet mégis attól az erős szellemi fellendüléstől várhatunk, mely az igazi tudományos életnek kísérője szokott lenni. Javítsuk középiskoláinkat. A túlzsúfoltság középiskoláink legnagyobb baja, ezt ma már érzi s hirdeti mindenki, talán csak a közoktatási minisztériumban nem érzik eléggé. Mert különben segítenének a bajon. A középiskolák szerencsésebb földrajzi elhelyezése volna az első lépés a segítségre. Oda kell állítanunk új iskolát, ahol nagyon sok a tanuló. És mit látunk ? Az idén is új középiskolát kap Kőbánya, pedig már van egy a tisztviselő-telepen, míg a főváros V., VI., VII. és VIII. kerületében a tantermek botrányosan túl vannak zsúfolva. A másik segítség volna a minősítési törvény változtatása. Mire való a postas távírótisztnek, meg a vasúti hivatalnoknak az érettségi ? A kisebb hivatali pályákra készülőktől meg kell szabadítani a középiskolákat. A gimnázium és reáliskola arra valók, hogy a felsőiskolai tudományos pályákra készítsék elő az ifjúságot. Nincs más hivatásuk és ennek kell élniök minél nagyobb buzgósággal. Épp azért nagy hiba volt a görögpótló tanfolyam szervezése és épp oly nagy hiba az érettségi vizsga színvonalának leszállítása. A tanárképzés a középiskolának másik életbevágó kérdése. Jó tanár nélkül nincs jó középiskola ; változtathatjuk a tanterveket európai vagy nemzeti irányban unos-untalanig, szónokolhatunk a szakértekezleteken és közoktatási tanácsban esztendőkön át, mégis csak a jó tanár teremti meg a jó iskolát. A mi egyetemünkön inkább szaktudósokat igyekeznek képezni, mint jó középiskolai tanárt. Természetes, hogy a középiskolai tanárnak értenie kell tudományát, de mégis el kellene választanunk az ő képzését a szaktudós nevelésétől. A régi rendszer eltalálta ennek a módját. Néhai Hofer Károly különböző nyelveket s történetet is tanított, otthonos volt a középiskolai tananyag egész területén és teljes lélekkel az iskolának élt. Kortársai közül még ma is tanítanak egyesek, kik például vehetők arra, hogy mily irányban fejleszszük a középiskolai tanárképzést. És becsüljük meg a gondosan képzett tanárt. Tegyük anyagilag és szellemileg függetlenné. A minisztérium még mindig halasztja a tanári fizetések végleges rendezését. Furcsa ürügy az, hogy a tanárok közt nézeteltérések vannak, váljon a rangosztályokba sorozás, vagy a Széll-Wlassics-féle javaslat felel-e meg jobban érdekeiknek. Határozzon a minisztérium a közérdek szempontjából és ne alkalmazza rossz helyen a takarékosságot. Gondolja meg, minő igaztalanság az, hogy egyetemet végzett középiskolai tanár nehéz pályája végén alig éri el a miniszteri titkár fizetését, rangjáról nem is szólva. A jó tanár, mint a jó pap, holtig tanul. A tanárok szabadságolása, külföldi utazásokra szánt ösztöndíja nem egyeseknek adott kedvezmények, hanem hathatós eszközei a hazai tanügy és tudomány fejlesztésének. Vigyáznunk kell tehát ily kedvezmények osztásánál, hogy ne azoknak jusson, akiknek egyedüli érdeme az, hogy jól tudnak forgolódni a miniszteri irodákban. Minél több alkalmat kell adnunk a hivatottaknak arra, hogy szabadon élhessenek tudományuknak. Ebből a szempontból is okvetetlenül szükséges az egyetemek gyarapítása, még ha nem is volna tűrhetetlen a budapesti egyetemen a tantermek túlzsúfoltsága. De legyen az egyetemi oktatás valóban tudományos , okvetetlenül reformálnunk kell a jogi egyetem mai vizsgarendszerét. De nem a rendszer a fő, ember kell a gátra az egyetemen épp úgy, mint középiskolai szolgálat minden ágában. A közoktatásügyi miniszter kinevezésein közoktatásunk, közműveltségünk, szóval egész nemzeti életünk jövője fordul meg. A mostani közoktatásügyi miniszter kinevezései nagyon meglepőek. Némelyek ierikalizmust, mások politikai elfogultságot vélnek észrevenni e kinevezésekben. Mi úgy látjuk, hogy nem ez irányokban, hanem inkább az iránytalanságban lábon álló igazság. Szívesen hinném, ha meg tudtam volna győződni róla. Az élet azonban egyebet mutat. A tömegek ínségének legnehezebb idejében is látunk hatalmas vagyontömegeket keletkezni, pedig azok, akik fölhalmozzák, nem tartoznak »az uralkodó osztály«-hoz. Az amerikai pénzkirályok, a trösztök és az óriási részvényvállalatok mind e tetszetős doktrína csúfsára jutottak iszonyatos pénzerejükhöz. És jutnak még folyton. Valami alulról jövő diabólikus erő dolgozik itten. Van egy biztos próbája annak, hogy a fojtogató drágaság és így a tömegek ínsége nem születik ezekből a forrásokból sem. Ez pedig a sztrájk. Elvégzett dolognak lehet már tartani, hogy a sztrájk a XX. század tömegeinek a szorongattatásain nem segít. A drágaság lévén a minden nyomorkodás kifejezője, a kisebb exisztenciákat is ez hajtja a bérharczba. Több kereset , jobb megélhetés, így vélik. És azt hiszik, hogy a fokozott munkabér terhét átháríthatják a tőkére, vagy személy szerint a nagy vagyontömegek uraira. Az elmélet az utolsó szögig pontos , a gyakorlat azonban éppen az ellenkező eredményeket mutatja. A sztrájk hegyes fegyverét a jobb létért küzdő tömegek csak a szükséges vagy legszükségesebb czikkek termelésénél alkalmazhatják sikerrel. A mészárosok, pékek, szabók, építőmunkások a sztrájkhadsereg java. Újabban a szénbánya-munkások is. A földművesek sztrájkjai is ide tartoznak. Az esetek óriási többségében tehát nem a dúsgazdag emberek élvezeti czikkeit, hanem az átlagos állampolgárok életét drágítja meg a bérharcz. És még egyéb is. A gyáros, a vállalkozó, a tőkés, szóval az erős ember abban a pillanatban elkezdi a munkabértöbblet áthárítását a fogyasztók nagy tömege felé, amikor ő megérzi. Sőt már előbb. A béremelés már a raktáron levő előbbi nagy készleteket is azonnal megdrágítja. Holottan ezeket a vállalkozó még a régi olcsóbb árakon szerezte be. Az előrelátó gyárosnak és kereskedőnek a sztrájk nemhogy ártana, de olykor nem remélt vagyonhoz is juttatja. , Ehhez járul a kapzsiság, a század legnagyobb erénye vagy bűne, mit én tudom. Annyi mindenféle tapasztalat után ismerhetjük már egymást annyira, hogy egymásról a kedvező alkalom lelketlen kizsákmányolását föltegyük. Az auri sacra fames, a pénz telhetetlen szomjúsága mozgatja ezt a paralitikus világot. Ha alkalom nyílik rá, a legbecsületesebb vállalkozó is könyökig benyúl a fogyasztótömeg nyitva felejtett zsebébe. Különben ezt teszi a munkás is. Kétségtelen bestiális rablás folyik most az emberek közt, csak a neve előkelőbb és tudományosabb. Akit pedig kirabolnak, az mindig a fogyasztó. Fogyasztó azonban mindenki. Tehát a munkás és kis exisztencia is, aki a bérharcznak pillanatnyi hasznát vette. Sőt a drágaság, mely főképpen a kenyérre, húsra, öltözetre, lakásra, szénre terjed ki, őt sújtja legjobban. Tehát a drágaság vége mindig uj meg uj sztrájk és ennek a vége uj meg uj drágaság. Da capo, a végtelenségig. A munkásnép körülbelül úgy van a sztrájkkal, mint az az alföldi czigánybanda, aki egy , nóta befejező frázisát elfelejtette és reggelig ismételte a nótát, mígnem az egyik megdühödött és akkor az egymás fején törték szét a hegedűket. A sztrájkokból kivezető út nincs többé. Közben mint valami sötét hamuréteg szemetel le a milliók fejére a drágaság. Hol lassan, finoman, de huzamosabban. Hol ismét durvábban és hamarabb. A társadalmi élet átváltozása — kivéve a háborúkat és forradalmakat — egyébiránt mindig a kis mennyiségek szerint történik. Madách finom porrétege, mely évszázadokon át betemeti a piramisokat is, örökkévaló igazság, így dolgozik a drágaság is. Betemet sok mindenfélét. Átalakítja a társadalom színét, öl is, gyarapít is. Tehát szelekcziót végez. Elhatározza, hogy kiknek kell lassacskán elpusztulniok és kik lesznek végre is azok a »kiválók«, akik megmaradnak. A tudományban azonban bevégzett dolog az is, hogy a pénz minden eddig ismert erők közt a leggyalázatosabb társadalmi szelekcióra vezet. A gaz siker és a buta szerencse emberfajtáit juttatja a társadalmi vezetés élére. Az erőszakot, a szemtelenséget és a csalárdságot neveli. Ellenben letiporja ama nagy emberi erényeket, amelyek a társas együttélés legnemesebb idegrendszerét alkotják: a bizalmat, a hűséget, a kíméletet, a szánalmat, a méltányosságot. Szóval a szeretetből fakadó társadalmias tulajdonságokat. Ilyen auspiciumok közt sülyednek bele a drágaság hamuhullásába legeslegelső sorban a legtársadalmiasabb életelemek. És folynak szakadatlanul a leromlás apró tragédiái az élet mélységeiben. A korhadás vegybomlása ez. Az örökös, számító rettegésben és takarékosságban kimerült asszony pedig, amikor fogyatékosan táplált kisgyermekét elaltatta, AZ" ÚJSÁG Vasárnap, szeptember 11