Az Ujság, 1907. október (5. évfolyam, 245-258. szám)

1907-10-16 / 245. szám

h­atatossá, elméjét pedig bölcsősé edzet­ték , segítség nélkül is átlátja, hogy a legbecsesebb és legpéldaszerűbb emberi életek egyike az, a­melyet most a beteg­ség szomorú eshetőségeinek hullámaira dobott a Gondviselés. Ha akármelyik hozzá hasonló aggastyán élete volna így kitéve a kínzó bizonytalanságnak, bizo­nyosan mélyen meghatna az is minden­kit. Mennyivel inkább az, a­mikor ő róla van szó, a­ki nemcsak hatalmas fejedelem volt, de szinte jó ismerőse, jelképe, s oly­kor bálványa is az élő millióknak. E­mberi sors, hogy egykor ennek a nagy egyéni tulajdonságokban gazdag, a sors minden csapásai által kipróbált és erősnek talált életnek a belső tanulságai is előttünk feküdjenek. De emberi kíván­ság— és nem minden önzés nélkül való — az is, hogy ez az idő minél későbben következzék el országunkra. Remélni kell és remélni akarjuk, hogy a királyunkat kínzó betegség aggastyán korában is gyöngébb lesz az ő szigorúan megedzett testénél és engedni fog annak a hatalmas energiának, mely még a betegségben sem tágít a munkaasztaltól, s még megtörve is gondja van arra, hogy az általa óhaj­tott béke műve, a két állam kiegyezése, se akadjon meg ő miatta. A többi a Gond­viselés műve, mely Magyarország iránt sok megpróbáltatásában mutatta magát kedvezőnek. E­ölébresztett azonban a koronás ag­gastyán betegsége más érzelmeket is, a­melyek már a nemzet" sorsával függenek össze. És ez csupa aggodalom. Az alkot­m­ányos hűség királyi példaképének el­­halványodása mellett egyre élesebben válnak ki a jövendő eshetőségeinek oly­kor ijesztő körvonalai. És ebben már nemcsak a beállható veszteség nagysága az, a­mi nyomasztólag hat a közszellemre, hanem a nemzeti életnek az a ziláltsága is, a­melyben az egész országot fenyegeti ez­ az újabb végzetes fordulat. H­a Magyarország alkotmányos élete, bár pártkrízissel is, de abban a mederben maradt volna, a­melyet Deák és Andrássy hatalmas elméje csövekelt ki a távoli jövendőkig : e hűséges és mindenekfölött szótartó király eltűnése vajmi keveset változtatott volna a mi sorsunkon. Bár­mely utód jön vala utána, mást nem tehetett volna, mint azt, hogy nagy elődje békeművét továbbfolytassa. És akkor Magyarország lehetett volna a monarchia egész hatalmának legállandóbb funda­mentuma, a­melyre a fejedelmi ház aggo­dalom nélkül építhetett volna és a melyre a tízféle nemzetiség csak tisztelettel vagy félelemmel tekinthetett volna föl. Az utolsó évek története azonban — ki ta­gadhatná ezt — az 1867-ben megnyitott óriási történeti perspektívát nagyon meg­szüntette. Azok, a­kik már most, a király betegségének napjaiban is baljóslatú sej­telmekkel vannak eltelve, alighanem elő­ször érzik a nagy alkotmánydúlásért való felelősség nyugtalanságait, fájdalom, na­gyon elkésve és olyankor, a­mikor ez már a nemzetnek többé nem ér semmit. A koronás bölcs halála minden körül­mények közt nagy csapás lett volna or­szágunkra, de végzetessé — ha az lesz — egyedül csak a koalíc­ió nagy történeti falluma teheti. E­gyébiránt a dolgokban több logika van, mint az emberekben. Az uralmon levő politikai rendszer még nem jelenti Magyarországot, Szent István­ koronájá­ban pedig valóban történeti erő rejtezik. Ha a Gondviselés — minél később ! — lezárja szemét a hit aggastyánnak, a trón örököse magát az alkotmány kereteit, hála a királyi őrállónak, sértetlenül ta­lálja. Hogy új alkotmányos élettel töltse meg és az országot a maga ősi módja szerint kormányozza tovább , ezt már az átvett tradíc­ió is így követeli. Azután következik csak az a döntő kérdés, a leg­nagyobb, hogy Magyarország mai zilált á­llapota mellett lehet-e és mennyire lehet a nagy egyesítés művét létrehozni ? O­lykor elénk vetődik egy elkésett magyar lojalitási gondolat is. Látunk az aggodalmaktól összeránczolva olyan hom­lokokat is, a­melyeket nemrég a düh torzított el. És olvasunk lojalitást olyan papirosokon, a­hol nemrég a bántalom és a gúnyolódás démonai öltögették a nyelvüket. Az idők imhol gyorsan vál­toznak. De bárhogyan legyen is, a ma­gyar történeti király hűség erejét mind­ezek a tapasztalatok azért el nem törlik. A nemzetnek Ferencz József király sze­retett és alkotmányos királya maradt mindvégig és ez túléli a hatalom birto­káért vívott küzdelmek méltatlanságait. Hiszen ez történeti eleme a mi éle­tünknek. M­aga a nemzet a szeretet és szána­lom tiszta érzéseivel kíséri beteg királyá­nak szenvedéseit. Sőt e nehéz órákban talán jobban érzi, mint akármikor, hogy milyen hálával tartozik a nagylelkű ki­rálynak, a­ki messzevilágító elméjével a legnehezebb időkben is méltónak bizo­nyult arra, hogy István király egybe­foglaló, szent koronáját viselje. 2 forint évi jövedelemnek felel meg. Kutya terem­tette ! Micsoda urak lesznek akkor ő meg Lauka ? ! Mert Gusztival szőtték-fonták ennek a dolognak a szálait, mikor balul végződött ferbli-partik után ballagtak a Császárfürdő, Lauka Guszti örökös ingyen­ hazája felé. Mér­nök létére megrajzolta a kocsi-terveket, Lauká­­val együtt pedig kijárták Andrássy Gyula grófnál, a­ki végtelenül szerette az írókat, s ideális gavallér létére, ha segélyért fordultak hozzá, lelkének egész nemességével segített a szűkölködőn. Az Andrássy-szobor a parlament előtt nemcsak a nagy államférfiú, hanem az első, a legragyogóbb karakterű magyar gaval­lér emlékszobra ! A két szegény magyar írót is szívesen, barátságosan fogadta s megígérte nekik, ha létre jön­­a találmány s a város részéről nem lesz akadály, a hidvámmentességet, a­mi magában elég volt a vállalat prosperálására. No most! Rajta! Zsebünkben a száz­ezer forint! Rohantak le a lánczhíd-térre. Kilépkedték a kocsik álláshelyét. A frakkerosok nézték őket, bambán, hogy mit akar ez a két hórihorgas bolond, a­ki már nyolc­adszor lép­kedi végig a Nákó-ház elejét és gesztikulál mind a kettő, mint a cséphadaró. Rohantak aztán föl a polgármesterhez. No persze, hogy ott is paroláztak velük. Károly bátyánk letegezte őket és szivarral is megkínálta. A tervnek pedig semmi sem áll útjába. Ellenkezőleg. A város majd ad egy kis szubvencziót. Kényes szemekkel néztek egymásra. — Te Guszti, azt a szubvencziót majd odaadjuk valami szegény, beteg magyar író­nak vagy színésznek. Nekünk már úgyis van elég ! Még egy fejjel magasabbnak látszott a két hatalmas alak, a­mint lejöttek a város­házáról. No most aztán munkára, Guszti, komolyan. H­ová menjek ? — Te, angyalom, Guszti, eredj a lóvá­sárra, éppen csütörtök van, nézz ki nyolc- pár jó erős lovat. Én azalatt valami előkelő kocsigyártót keresek föl. Guszti kievezett a lóvásártérre, s spanyol grand méltósággal trappoltatta, járatta maga előtt a lóvásár minden paripáját, gebéjét, ki is választott vagy húsz párt, azt »tegyék félre«, majd a nagyságos igazgató úr választ közülük. Addig csak legyenek türelemmel. Azalatt Balázs fölkereste egyik előkelő kocsigyárosunkat. A jó úr nézegeti a rajzolt plánumot, forgatja, számítgatja az eshetőleges árakat, végül feltolja a pápa szemét, a szeme közé pislog Balázsnak és azt mondja :­­— Lehetni, lehet. Én megcsinálok min­den. Hogy kicsik ? Nem tud. De kerék forog, ló húz — ’s geht schon. — És mibe kerülne, úgy körülbelül ? — A nolez kocsik megcsinálik tisszen­­kettezer florin. Előre fisszet netezer, hátul fisszet nolezezer. Sándorral nagyot fordult a szoba, a város, a világ. Szótlanul vette a kalapját és ment. A lépcsőn is utána hangzott még az »elül netezer, hátul notezezer« s üldözte egész a régi Szikszay-ig, a mely fölött volt az írók és mű­vészek társaságának a helyisége. Ott ült Lauka Gusztáv. Hosszuszáru csi­­bukból eregette a füstöt és olvasta a »Iion«-t. — Mit nézel abban az újságban, Guszti ? — A börzeárfolyamokat — mond hidalgós büszkeséggel Lauka. — Te Sándor, nekünk mielőbb jegyeztetni kell a papirosainkat a börzén. Most hausse van. — Úgy ? Hát a mendergős menkü üssön belé hosszában és széltében. Tudod, mit kér a kocsigyáros ? Azzal elmondta az ő siránkozó, édeskés hangján a kocsigyártóval való jelenetét. Guszti meg volt dermedve.­­ — No és mondd csak, édes Sándorom, mennyit szántál te azokra a kocsikra ? Balázs tágra nyílt szemekkel bámult Laukára. Szántam ? Mit szántam ? Semmit se szántam! „ — Hát? ” Sándor kinyögte a nagy szót: — Hát... a­hogy szoktuk . .. Hitelbe gondoltam. Lauka félretette a csibukot. ki kell ván­dorolni ebből az országból. Nincs hitel. Ezalatt nagy kavarodás, lárma keletkezik az előszobában, a­hol négy pincsér és szolga tülekedik egy tuc­at napbarnította képű ló­­kupeczczel. Végre bejön az egyik szolga s riadt ábrá­­zattal kéri az urakat, jöjjenek segítségére, mert nem bir ezekkel a haramiákkal. — Kik azok ? — dörög Guszti. — Tán valami hitelezők ? Az utolsó búvóhelyéről is kiverik a szegény magyar irót. Miska, hozzon egy feketét. Akkorra már benyomták az ajtót a ló­­kupeczek s számszerint tizenketten benyomul­tak az olvasóba.­­ Négyen voltunk a körben : Balázs, Lauka, Székely József, a megyei főlevéltáros, meg én. Megdöbbenve néztük az inváziót. AZ ÚJSÁG* Szerda, október 16. JELFÜLE.­ ­ A képviselőház ülése. A képviselőház hol­nap, szerdán, délelőtt tíz órakor ülést tart. Wekerle miniszterelnök a képviselőh­áz holnapi ülésén ter­jeszti elő a király által jóváhagyott kiegyezési javas­latokat, hosszabb beszédben ismerteti a kiegyezés tartalmát és az adóreformról is nyilatkozik. Wekerle után, a mai megállapodások szerint, Kossuth Ferencz kereskedelemügyi miniszter fog felszólalni a kiegyezés dolgában. A miniszterelnök ma délelőtt a pénzügyminisztériumban hosszabb ideig tárgyalt Popovics Sándor államtitkárral a kiegyezéssel összefüggő ügyekről és a jövő évi költségvetésről. Andrássy Gyula gróf belügy­miniszter is a képviselőház holnapi ülésén ter­jeszti be a közigazgatási bíróság hatáskörének

Next