Az Ujság, 1908. március/1 (6. évfolyam, 54-66. szám)

1908-03-01 / 54. szám

2 a kelleténél tovább tartott. Nem is be­szélve már arról a nagy árulásról, melyet a koalíc­ió a nemzeti gondolkozáson és legnagyobb eszményeinken elkövetett, pusztán a pártok csafatokká való elmúlása is megmagyaráz mindent. A politikai pár­tok ily nagymérvű szétrongyolódása el­eddig ismeretlen volt a magyar alkot­mány történetében. Ennél sokkal kisebb mértékű belső disszolucziók is súlyos vál­ságok és nagy megaláztatások forrásai lettek reánk nézve : mitől kell tehát ret­tegnünk most, a­mikor mindennap új politikai csoport-csafatokat látunk, meg­­lebbenni a szélben ? És nem az ország­ban, — mert ehhez az országnak csak­ugyan semmi köze — de bent a parlament­ben. Sőt bent magában az úgynevezett többségben, a­melynek összefüggése szem­­mel láthatólag elveszett. Egységes ellenzékről, a­mire pedig az alkotmánynak soha nem volt olyan szüksége, mint most, még csak beszélni sem lehet. A koalíczió oktalan hölyfe kezdettől fogva elgázolt minden magyar ellenzéket. A szélsőbalról letöredezett ele­mek, az úgynevezett disszidensek, föltét­lenül képtelenek ellenzékké tömörülni. Minden egyes darabjuknak más színe, más érdeke és más sérelme van. Ezek csak személy szerint vannak az ellenzé­ken és ad hoc. És mindenki a maga kezére harcol. Mit mondjunk többet egy olyan ellenzékről, a­hol Lengyel Zoltán, Polónyi Géza, meg Eötvös Károly »együtt« ágálnak. Mert harcznak az ilyen nem harc, és nem is lehet soha. Az ország ennek hasznát nem láthatja. A­mi pedig kívülök van, szintén csupa foszlány: demokraták, szoczialista-forma képvise­lők, kullogok. Vagy nem foszlány, de akkor disszolút elem és veszedelmes: horvátok, tótok, románok, szerbek. Még nagyobb dolog a koalíczió belső rothadása. A függetlenségi pártban, ha régi meggyőződése és iránya tökéletesen el is züllött, a többség nyers energiája megmaradt. Hogy az országnak a veszély Sperlingné. Maga még csak nem is csizmatisztító. Maga csak egy öreg játékos, a­ki már csalni se tud. Csak akar csalni, de nem tud. Stefi gróf (leteszi a kártyát): Kérem, mama, én hölgyekkel szemben mindig udvarias vagyok, de ne tessék engem sértegetni, mert ha még egyszer ilyet mond, én örökre kiköltözöm ebből a házból. És maga jól tudja, hogy mi ennek a vége, mert ez már éppen ötödször fog meg­történni. Akkor persze a Tónika utánam rohan a vendéglőbe és sírva kér bocsánatot, maga pedig megint ki fog kapni. Sperlingné: Nekem még a Tónika se parancsol. Különben ne érzékenykedjék, ha­nem vegye fel a kártyáját és folytassuk. Mintha nem tudná, hogy tréfálok ! De magá­nak könnyebb a lelke, ha jeleneteket csinálhat és panaszra mehet a Tónikához. Stefi gróf : Tudom, hogy magánál ez tréfa, de az ilyen tréfák nem az én ízlésem szerint valók, és föltettem magamban, hogy le fogom erről szoktatni. Azért nem is kártyázom to­vább, a­míg bocsánatot nem kér tőlem. Már csak azért se kártyázom tovább, mert látom, hogy nagyon szeretne tovább játszani. Csak azért se ! Sperlingné Csak ne kiabáljon ! A Tónika a szomszéd szobában alszik, és tudja, hogy a Tónika nagyon haragszik, ha délután fél­négy előtt felköltik. Stefi gróf: Nekem senki se parancsol. A római pápa se. Sperlingné: Csak a Tónika. De attól ,aztán reszket.­­ Stefi gróf: No igen, a gyöngédség, ez napjaiban egymaga adjon többséget és kormányt, a­mint ez az alkotmányból következett volna, arra képtelen volt. Sőt gyáva. Ennél is több: kapzsi. Mivel a hatalom birtokába csak a hatvanhetes kisebbség által juthatott, koab­ált vele. Mondjuk , eladta magát neki. Hatalom­éhsége akkora volt, hogy a benne levő legliberálisabb elem­ek még a reakc­ió embereivel, a néppárttal is szövetkeztek. Ezzel azután nemcsak a nemzet független­ségi eszményeit verték agyon, de agyon­verték a haladás eszményeit is. Mindenki tudhatja, hogy az országban progresszív meggyőződést vallani ma annyi, mint »hazaárulónak« lenni. Most a függetlenségi párt belső vilá­gossága egyre jobban érzi rabszolga álla­potát. Nagy csoportok képződnek benne, hogy — a­mint ők mondják — az őket illető többségi jogokat birtokba vegyék. Egy csöppet sem vagyunk szentimentá­lisok, min­t ők sem azok. A régi nemzeti követelések programaiba állításáról nincs szó. Csak a birtokról. Tíz évre való ét­lapot követelnek, a­melyen a nekik tet­­szős ételek álljanak. Mert ha nem, akkor előveszik a külön nemzeti bank furkós­­botját. Ha megkapják a részesedést, az önálló bank többé nem fontos. A furkós­­bot a kuczkóba vándorol. Wekerle megegyezik velük. A csiriz fog. A meghamisított »hatvanhét« megy tovább. Megszavazzák a katonatisztek javadalmát, a revíziót és egyéb hasonló jókat. És a nemzet előtt valami nevet­séges módosítással elkenik azt, a­mi lé­nyeges. De egy hét múlva újra kezdődik megint minden. De hát alkotmányos állapot ez ? És lehet ebben az örökkévaló fuldoklásban valamit az ország javára is tenni ? Egy szikra hazafiasság kellene csak hozzá, hogy belássák, mennyire meghaltak már a­ nemzetre nézve. És hogy mennyire itt volna már fizikai haláluk ideje is, még mielőtt a hullaméreggel az egész országot elmérgezik,­ ­ olyan valami, a­mi a mama előtt örökre ért­hetetlen marad. Ha szeretek kedvében járni a Tónikának, a mama ebben csak hízelgést, félelmet, papucsot, haszonlesést s még nem tudom miféle aljasságot lát. De hát nem úgy bántam a Tónikával mindig, mint egy király­néval ? ! . . . Nem úgy bántam vele akkor is, a­mikor még csak kis senki volt, a­kit az tett valamivé, hogy én voltam a barátja ? ! . . . Mert én gyöngéd vagyok. Sperlingné : Ha gyöngéd, ne zavarja ki az álmából. Legyen csöndes és kártyázzunk tovább. A csalást visszavonom. Stefi­­gróf : Nem kártyázom tovább, mert felizgatott, pedig megvallom, hogy jobban szeretnék kártyázni, mint vitatkozni a mamá­val. Ha büszke akar lenni rá, csakugyan el­­dicsekedhetik vele, hogy az egyetlen ember a világon, a­ki engem ki tud zavarni a sodrom­ból. Én nyugodt ember vagyok, egy cseppet se ideges, a hidegvérem közmondásos . . . Sperlingné : Csak volt. Stefi gróf : Mondhatom magának, hogy fejedelmeket láttam sáppadozni és remegni abban a helyzetben, a­melyben én olyan szilárd és nyugodt maradtam, mint észak csillaga... Mintha csak érczből lett volna az arczom. És mindig példaképpen emlegettek, ha az önuralomról volt szó. De a mama, a szörnyű hidegségével és a kötekedő, gúnyos, csupa lenézést kifejező, hogy ne mondjam : a huszárhadnagyokra emlékeztető hanghordo­zásával olyanokat tud mondani, a­mik egy olimpusi istennek is az arczába kergetnék a vért. És ha éppen akarja, megvallhatom magának ... Sperlingné : Csak mondja ki ! Ne féltsen engem. Ne legyen olyan gyöngéd. Stefi gróf: Nos hát igen, ilyenkor néha megbánom, hogy annak idején nem lőttem fejbe magamat. Más nem tud nekem olyat mondani, a­mi ezt megbánatja velem. Csak a mama. Sperlingné : Ej, soha se lövi magát fejbe az, a­ki erről beszél. A­ki fejbelövi magát, az nem beszél. Stefi gróf : Ez a közmondás is csak olyan igaz, mint a többi. Nálam, igenis, csak egy asszonyi hajszálom múlt. Az egész világ szinte várta tőlem. Én magam soha se hittem volna, hogy ilyen helyzetbe jutva még az is meg­történhetnék, hogy nem lőném fejbe magam. És miért is ne ? Soha se féltem a haláltól, a pokoltól se, semmitől. Gyönyörű élet volt mögöttem, hosszú élet, s mi várt rám ? ! . . . Hatvanöt éves koromig úgy éltem, mint egy maharadzsa. Rengeteg vagyonom volt, s a­mi gyönyört a föld kínál, azt mind tálclán hozták elém. Szerályt tarthattam volna , egész udva­rom volt hízelgőkből, tányérnyalókból és rab­szolgákból ... ha örömet találtam volna benne, kedvemre utálhattam volna az embereket. Tetszésem szerint élhettem az izgalmaknak és a kedvteléseimnek. És a kedvteléseim mindig úri, néha igazán nemes kedvtelések voltak. A legjobban szerettem adni, segíteni, ajándé­kozni, örömet okozni, jót tenni; szórtam a pénzt, mert jól esett az a tudat, hogy hasznára tudok lenni sok embernek, hogy azt az átkot, mely minden nagy vagyonhoz hozzáfűződik, be tudom váltani áldásra. Fejedelmi módon támogattam minden olyan törekvést, a­melyi AZ Ú­JSAIl_ Vasárnap, márczius 1. BELFÖLD. — Szünet. A képviselőház a jövő hét első három napján szünetel és csütörtökön délelőtt tíz órakor tartja legközelebbi ülését. A házszabály­­módosítás tárgyalását folytatja. “ A tiszti­­zetések. A bécsi Reichspost érde­kes beszélgetést közöl, a­mely­­Wekerle miniszter­elnök és Schraffel osztrák delegátus közt folyt le. A tegnapi udvari ebéden Schraffel Okölicsányi magyar delegátus mellett ült, a­ki később a tiroli képviselőt bemutatta a magyar miniszterelnök­nek. Wekerle örömét fejezte ki azon, hogy meg­­ismerkedhetik a tiszti fizetések és a legénységi zsold emelésére vonatkozó indítvány szerzőjével. Majd sajnálkozott azon, hogy ki kell jelentenie,­ hogy ezt az indítványt a magyar delegáczióban ezúttal nem lehet előterjeszteni. Schraffer erre így válaszolt: — Most ezt a dolgot minálunk nem fogják erőltetni, de azt reméljük, hogy azt, a­mi most nem volt lehetséges, a legközelebbi delegáczióban megvalósíthatjuk. Ha az osztrák delegáczió a tiszti fizetések emelésére szükséges összeget beállította volna a hadügyi költségvetésbe, akkor az egyeztető hetes albizottságnak foglalkozni kellett volna vele és ebben az esetben kénytelen megállapítani, hogy a két delegáczió határozatai nem egyeznek meg egymással. Ekkor pedig az osztrákok esetleg ki­erőszakolhatták volna a közös szavazást. Mivel azonban az osztrák delegáczió más eljárást válasz­tott — talán szándékosan a bonyodalmak elkerü­lésére — és ez az eljárás a költségvetésen kívül álló új tételt jelent, a hetes albizottság ezt egy­szerűen mellőzheti. —Igazolt mandátum. A képviselőház igazoló bizottsága ma délelőtt fél tíz órakor Bernáth Béla elnöklésével ülést tartott, a­melyen Barcsán Tamás dési képviselő mandátumával foglalkozott . A bizott­ság a mandátumot rendben találta és a képviselőt harmincz napi föntartással igazolta. — Küldöttség a honvédelmi miniszternél. Zala­egerszeg rendezett tanácsú város küldöttsége tisz­telgett ma délelőtt a képviselőházban Jekelfalussy Lajos honvédelmi minszternél. A küldöttség nevé­ben Korday Károly dr. polgármester arra kérte

Next