Az Ujság, 1910. március/1 (8. évfolyam, 50-62. szám)
1910-03-01 / 50. szám
A valósággal is számos elsőrangú államférfiút adott az országnak mindenütt, ha ugyan ebben magának a »karnak« lehetnek érdemei. Az a panasz pedig, hogy a képviselő-ügyvédek mintegy elsőrangú, szabadalmazott ügyvédi kasztot formálnak magában az ügyvédi karban is és így a karbeli jogegyenlőséget a többiek, a sokak kárára sértik, ez épp oly erősen vitatható, mint amilyen helytelen az a fölfogás, hogy a képviselőházban ülő ügyvédeknek talán kollégiális kötelessége volna ott az ügyvédi kar érdekeit eminenter portálni. A magyar képviselőház nem érdekképviselet, ne is legyen az. Mélyen járó és gondosan elpalástolgatott országos érdeket érint azonban a fölvetett kérdésnek az a része, mely a képviselő állás kizsákmányolásáról és olyan tiltott magánbefolyások érvényesítéséről szól, amelyekben a közérdeknek csak kára lehet. Mert hogy igen sokan vannak olyanok, — ügyvédek és nem ügyvédek — akik a mandátumszerzés költségeit hasznos tőkebefektetésnek tekintik és azt óriási kamatokkal iparkodnak értékesíteni, azt csak olyanvalaki tagadhatja le, aki nem látott még képviselőket s kivált ügyvéd-képviselőket a miniszterek előszobáiban kilincselni s fekete táskával vagy a nélkül botorogni a miniszteri hivatalokban, a már akár a koalíczió előtt, akár az alatt, akár annak utána. Mert ég és föld elmúlhat, de a »kijáró« képviselők el nem múlnak. Való azonban, hogy az összeférhetetlenségi törvényben (1901. évi XXIV.) messzemenő korlátok vannak fölállítva a befolyások, kijárások, képviseletek és mindenféle közbenjárások ellen. E tilalmak részint föltétlenek, részint csak arra szolgálnak, hogy a képviselő ne használhassa ki állását a maga hasznára, sértetlenül maradván a közérdekben való eljárás szabadsága. Az ügyvéd-képviselők ellen külön gát is van építve a 14. szakaszkocsma nélkül. De a családom nélkül se tudnék meglenni. Hát hogy egyeztessem ezt másképp össze, mint hogy kocsmát nyitok. Eddig, ha a kocsmába akartam menni, nem mehettem el haza. Ha haza akartam menni, nem mehettem a kocsmába. Most a kocsmába is megyek, haza is megyek egyszerre. — Nagyszerű. — Ez még semmi, gyerekek. A nagyszerű csak eztán jön. Eddig, ha a kocsmába jártam, mindig az volt a bajom, hogy elfogyott a pénzem. Most minél többet kocsmázom, annál több lesz a jövedelmem. Amit elköltök, mint színész, megkeresem mint kocsmáros. ■— Mesés. — Ez még semmi, gyerekek. A mesés csak ezután következik. A mesés az, hogy mindig nagyon szerettem a vendéget, de sohase tudtam eleget hívni. Mert a vendégség tönkretett. Most minél több lesz a vendégem, annál nagyobb úr leszek. ■— Pompás. — Dehogy pompás. A pompás az, gyerekek, hogy ha akarom, magam is vendég vagyok. Ur, aki parancsol és fizet. Pompás dolog az, ha az ember ur tud lenni a maga házában. Már pedig ur nem lehet más a házában, csak a kocsmáros. — Fenomenális. — Ördögöt fenomenális. Ez semmi, gyerekek. A fenomenális az, hogy a hazai szinmüvészetnek azilamot teremtek. Hány ragyogó csillaga van a hazai szinmüvészetnek, amely csillag akárhányszor nem ebédel, vagy nem vacsorázik. Mert a csalagoknak nincs mindig pénzök, különösen a hónap vége felé nincsen pénzök. Én a kocsmában tartok majd egy felhenét. Minden jóravaló kocsmában van, igaz, hogy csak amolyan nyulgát. De ha most az ügyvédi karból emelkedik panasz, hogy ezt a törvényt egyáltalán nem alkalmazzák (és bizony a szenterkölcsű koalíciónak a legkisebb gondja is nagyobb volt ennél), akkor ez az ügyvédi kar részéről nem felel meg az osztó igazságnak. Bizony nem alkalmazták ezt a törvényt sem az ügyvédek ellen, sem senki fia ellen, akinek mandátum volt az oldalzsebében. Most, a törvény életének tizedik esztendejében halottabb ez a törvény, mint akármelyik azok közül, amelyek puszta dekórum kedvéért jutottak a törvénytárba és ott csöndesen szundikálnak. Ez azonban már nem ügyvédi kérdés többé és nem is osztálykérdés egyáltalán, hanem a törvények erejének és az alkotmány funkcióképességének a kérdése. És éppen belevág a mostani átalakulásba (ne használjuk a pocsékká tett újjászületés kifejezését), amelynek a czélja bevallottan, de frázis nélkül az, hogy az alkotmányos élet folytonosságát helyreállítsa és helyes nemzeti munka árán erőt szerezzen az elájult, kompromittált vagy sutba dobott közjogi törvényeknek, de mindenféle más elájult törvénynek is. Amelyek között bizony az összeférhetetlenségi törvény esett legmélyebb ájulásba. Segíteni vélünk e nemes törekvésnek azzal, ha szerényen észreveszszük az önjelöltek ama szertelenül nagy számát, mely a nemzeti munkapártot már első föllépésében elárasztotta. Nem mondunk senkinek titkot. A Nemzeti Társaskört, mely közel négy esztendőn át az országnak szinte legcsöndesebb kaszinója volt, most csaknem szétveti az időm, potentium végeérhetetlen sora. Ott, ahol azelőtt nyolc-tíz csöndes politikai száműzött melegedett naponként a barátságos házi tűzhelynél, — olykor még annyi sem — most óriási tömegek vonulnak föl. Új arczok és új ambícziók csodás sokasága, van egy felhené. De máshol az az ostoba szokás uralkodik, hogy a feliróné azt írja fel, amit meg kell fizetni. Hát minek azt felírni, amit úgyis megfizetnek ? Ez ostobaság. Nálam a feliróné azt fogja felírni, amit nem fizetnek meg. Legalább lesz dolga annak a fehércselédnek. Szóval a tata korcsmát nyitott. Én, sajnos, nem sokat értek a vendéglős iparhoz, de azt tudom, hogy a tatáénál jobb kocsma még nem volt a világon. Virágzott is. Magam is odajártam, valahányszor nem volt pénzem, s más is odajárt, amikor nem volt pénze. Mindenki odajárt, akinek nem volt pénze. Ergo, a tata kocsmája többnyire zsúfolva volt. És hogy éltünk ott. Az ember rendelt egy kis gulyást. — Mit kis gulyást ? — zsörtölődött a tata. — Majd adok én neked kis gulyást ! Nálam a kutya se eszik kis gulyást. Vesepecsenyét fogsz enni, gazember, és töltött káposztát. Meg túróscsuszát. Olyan, hogy az angol király is megnyalná utána az ujját. — Ugyan ne okoskodjál, tata. Nincs nekem annyi pénzem. — Nincs pénzed ? Hát akkor mit spórolsz, te mamlasz ? Olyankor spórolj, amikor van pénzed. És hordatta föl a finom ételeket és hozatta a drága italokat és csináltatott finom extravurstokat, sőt ha sokan voltak a busuló czigányok, még muzsikust is teremtett, egy vak gitárost, hogy igazi legyen a vigalom. Ő duhajkodott legjobban. — Kocsmárosné aranyvirág, ide a legjobbik barát!. . . És jaj volt annak, aki fizetni akart. S mintha csak valami varázsvesszővel suhintott volna végig egy tündér ezeken a csöndes helyiségeken. Különböztessünk. Ez a nagy csoda maga-magában véve az országra nézve nagyon biztató és örvendetes jelenség. Jelképe annak, mennyire elutálta az ország a koalíczió romboló játékait s hogy mennyien vannak (Paulusok és Saulusok), akik a változást a munkapárt által megjelölt irányban óhajtják. De ennek a nagy fénynek árnyéka az önjelöltek óriási sokasága. Azoké, akik a parlamenti közpályát nem a választópolgárság bizalmán át, hanem felülről, a kormány oszlopos embereinek kegyosztása révén keresik. És hitük van abban, hogy az uj »vezérek« is úgy fognak eljárni, mint 1906-ban Kossuth Ferencz, a ki Andrássy Gyula gróf ellenjegyzésével osztogatta a képviselői türelmi tárczokat és államilag lebélyegzett jelöltekkel töltötte meg a képviselőházat. Akiknek értékéről különben nekik ma bizonyosan éppen olyan fogalmuk van, mint nekünk volt, már a lebélyegzés pillanatában. Hát csak annyi az egész, hogy mink ennek a koalíciós rítusnak ellenségei vagyunk ebben a megjelenésében is. Az új választás ne a stréberkedés és a mandátum kiélésének auspiciuma alatt menjen végbe, hanem a közszolgálat érdekei szerint. A nemzeti közéletnek tett hasznos szolgálat, vagy legalább annak a jellemben és tudásban való előleges biztos garancziája legyen az és csakis az, amivel itt az ország dolgát jobbá lehet tenni, de semmiképpen sem a régi rítus kényelmes kiszolgálása. Ha a nemzeti munkapárt önjelöltjeinek kilencztized része el is tűnik egyszerre a túlnépes helyiségből, az csak használni fog a fölvállalt jó ügynek a nemzet szemében. AZ ÚJSÁG Kedd, 1910. márczius 1. — Én rendeltem, gyerekek. Ugye, aszszony, én rendeltem. Mert mivelhogy egy perezre felfüggesztettem a kocsmárosi mivoltomat és vendégi minőségemben szerepeltem. De jaj volt annak is, a ki ilyenkor vidéki ember betévedt a kocsmába. — Hát mit gondol az úr, hol jár itt ? Ide idegeneknek tilos a belépés. — Bocsánat, de szomjas voltam és ... — Úgy ? Szomjas ? Hát mért nem szól ? A ki szomjas, az nálunk nem idegen. A ki szomjas, az igyék. Bort ide, a legjavából. Egy esztendő múlva a tata vendéglőjét becsukták. Nem a tata csukta be, Oh nem. A hitelezők csukták be. Azóta a tatának kissé megcsappant a jókedve. Néha bizony szomorkodik, mintha valami hiányossága volna az életének. De a művészete nőtt és a szeretetreméltósága is. — Tele vagyok ambíczióval, fiuk. Egész lelkemmel nekifekszem megint a művészetnek. — Miért te ? Elég nagy vagy így is. — Dehogy, dehogy. Az ember a művészetben sohase elég nagy, óriásit szeretnék alkotni, világrengetőt. Olyan művész szeretnék lenni, akit az egész világ ismer és az egész világ bámul. — Ugyan mire jó ez a beteges ambíczió ? — Pénzt akarok keresni. Sok pénzt, mérhetetlen sok pénzt. Többet mint Zacconi, többet mint Guitry. Milliókat szeretnék keresni. — Öreg csacsi te ! Minek neked az a temérdek pénz ? — Mert ha olyan igen nagy művész lennék, kocsmáros lehetnék újra.