Az Ujság, 1912. július/2 (10. évfolyam, 167-180. szám)

1912-07-16 / 167. szám

Kedd, 1912. július 16. AZ ÚJSÁG of Sociology, I. k., VI. r., XIX. fej., 758. 1.) A­ki tehát részesülni akar az úgynevezett politikai jogokban, a­melyeknek, ugyancsak Spencer szerint, elsődleges tényezőjük a sza­badság és nem az egyenlőség , annak telje­sítenie kell mindazokat a kötelességeket, a­­melyek az államot képessé teszik arra, hogy polgárainak szabadságát, jólétét és gyarapo­dását mennél jobban biztosítsa. Nem lehet tehát részese ezeknek a jogoknak az, a­ki a kötelességek teljesítése alól kivonja magát, annál kevésbé, mert ezek a jogok adnák meg neki a lehetőséget olyan kötelességek­nek is törvényes parancs erejével felruházá­sára, a melyeket ő állandóan megszegett. »Das ist der Weisheit letzter Schluss : Nur der verdient sich Freiheit wie das Leben, der täglich sie erobern muss.« Faust utolsó jelenésének (II. r. 5. felv.) e mélységes gon­dolatát mind a magánélet, mind a közélet jelszavává kell tenni, — már a zsenge gyer­mek tanulja meg,­­hogy semmiféle előnyt, semmiféle jogot nem szerezhet magának min­den kötelességének lelkiismeretes teljesítése nélkül, és hogy bármely kötelességének szán­dékos, vagy gondatlan megszegése, az állam­mal és embertársaival szemben is, reá nézve erkölcsi, vagy jogi hátránynyal jár. Ez a fölfogás okolja meg a választójog gyakorlásának további előfeltétele gyanánt azt a követelést, hogy a választó a maga gazdasági tevékenységével közvetetlenül járul­jon az állam szükségleteinek fedezéséhez. Más szóval, választójoga legyen annak a férfinak, vagy nőnek, a­ki bármilyen összegű egyenes adót (föld-, ház-, tőkekamat-, kereseti, jöve­delemadót) fizet­­és azzal nincsen hátralék­ban. Ez a követelés a maga nagy erkölcsi horderején felül összhangban áll a közteher­viselésről már idéztem 1848. évi törvény­nyel, a­mely a közterhek egyenlő és arány­­lagos viselését rendelte el. Ez alatt pedig lehetetlen egyebet érteni az egyenes adózás­nál, mert hiszen ama törvény kilátásba he­lyezte az ideiglenes adózási kulcs kidolgozá­sát és az ezen kulcs szerint való adókivetést 1848 november első napjától kezdve, s el­rendelte a már kivetett közterhek behajtását is. De a kötelesség teljesítésével jár együtt az a követelés is, hogy a kivetett adót mindenki, a­ki annak alapján gyakorolhat politikai jogokat, pontosan meg is fizesse. Ennek pedig hazánkban fokozott jelentősége van, mert nálunk az adó-, illeték-, jövedéktörvények szándékos megszegését, sőt kijátszását éppen­séggel nem tartják tisztességtelen eljárásnak, hanem inkább irigyelt, utánzásra méltó ügyes­ségnek és virtuskodásnak. A mellett azonban sehol sem követelnek annyit és annyifélét az államtól, mint nálunk, a­hol mindenki húzó­dozik az államnak megadni a törvényszabta eszközöket az ezerféle különös kívánság fol­y­tonos és fokozott kielégítésére. Mivel pedig a törvénytől nevelő hatást is követelhetni, éppen úgy,, mint emberies belátást és méltányossá­got, visszautasítva a törvénynél szokásos, kegyetlen »rideg« jelzőt, mivel javaslatom­ban az állammal szemben is a fokozott köte­­lességtudásra szoktatásnak egyik eszközét lá­tom , ezért tartom fontosnak az olyan rendel­kezést, a­mely szerint a választók névjegyzé­kébe nem vehetők föl a bármely összegű adózásuk alapján jogosultak, ha megelőző évi egyenes adójukat, vagy legalább az ennek megfelelő adóhátralékot augusztus végéig meg nem fizették. Tudom, hogy ezzel az 1874. évi választótörvénynek (ill. az 1875 : VI. t.-czikk­­nek) oly intézkedése állana vissza, a­melyet az 1899: XV. t.-cz. 141. §-a hatályon kívül helyezett, de az előadott okokból én nem látok visszaesést, vagy ha jobban tetszik, nálunk a hazaárulással együtt olyan könnye­dén ellenvetett reakc­iót annak visszaállítá­sában. A­mi már most a követelt adóczenzust illeti, az a lehető legkisebb, mert hiszen akár­milyen csekély összegű egyenes adónak fize­tésével együtt járna a választójog. Viszont ez a czenzus, a­mely semmiféle kiszámítással nem jár, hanem csakis az adókötelezettség és adófizetés tényének könnyű igazolásával, rendkívüli módon egyszerűsítené a választók névjegyzékének egy beállítását és teljesen fölös­legessé tenné a bizonyos idejű egy helyen lakó, vagy foglalkoztatás kimutatásának fö­lötte nehézkes, boszantó, bonyolult és igazság­talan követelését, mert az egyenes adóval megrovás bizonyos állandóságnak termé­szetes bizonyítéka, ellenben a lakóhelynek gyakori változtatása sokszor olyan kényszerű­ségnek lehet az eredménye, a­melyből bár­milyen jogfosztó hatású magatartásra követ­keztetni éppen olyan önkényes, mint igazság­talan eljárás. (Arról, hogy az efféle meg­szorítás beleütközik a költözködés szabadsá­gának elemi alkotmányos jogába, most nem is akarok szólani.) Ifj. Hogy az állam szükségleteinek fedezésé­hez azok is hozzájárulnak, a­kik csak köz­vetett adót fizetnek, főképpen fogyasztási és forgalmi adókat (vámok, illetékek), az nyilvánvaló, sőt az is bizonyos, hogy arány­lag a legszegényebb osztály fizeti, áthárítás révén, a legterhesebb közvetett adókat, a­melyekből a magyar államnak (a jövedék beleszámításával) a kétszeresnél nagyobb az évi bevétele, mint az egyenes adókból. Ebben az esztendőben 287 millió korona egyenes adó­­bevétellel szemben áll 653 millióval előirány­zott bevétel a közvetett adókból­. Ámde a közvetett adóknak igazságtalan és gyökeres javításra szoruló megszabása és megoszlásai még nem jelenti a közvetlen teljesítést az állammal szemben, a közteherviselés fogal­mának pedig, a­mint láttuk, csakis ez felel meg. , A hadkötelezettségnek személyes és való­ságos teljesítése, a­melyet tehát a hadmentes­ségi díjnak megfizetése sem pótol, olyan súlyos kötelesség teljesítésének számába megy, a­melylyel az illető akkor is kiérdemli a választó­jogot, ha semmiféle adót nem fizet. De ter­mészetesen ettől is meg kell követelni, mint közkötelező általános feltételt, a huszonnégy éves életkort, a feddhetlenséget és az irnt­­olvasni tudást, a­mely utóbbit különben a katonai szolgálat idejében mindenkinek el kellene sajátítania. Ezzel a csoporttal a vá­lasztók száma igen nagy mértékben nőne, mert hiszen ide mindenki tartozik, a­ki 1869 óta védkötelezettségének a közös hadsereg­ben, vagy a honvédségnél eleget tett. Mivel pedig a korábbi véderőtörvény alapján meg­szabott évi újonczkontingens összesen 56.270 ember volt, az ezek közül tényleges szolgálat­ban volt életben levőket kell megszorozni 42-vel, hogy nagyjában megkapjuk az ilyen jogalapon választók eddigi számát. A jövő­ben pedig ez a szám automatikusan az eddigi­nél nagyobb arányban fog nőni, mert az 1912. évre Magyarország részéről kiállítandó újon­­czokból, a véderőről szóló új törvény 37. §-ában megnevezett póttartalékosok nélkül, a közös hadseregre 57.997, a honvédségre 17.500, ösz­­szesen tehát legalább 75.497 fő jut, úgy hogy a természetes csökkenés levonása u­tán ezentúl­­évenként közel 70.000-rel nőne a választók száma. Ennek a csoportnak a nyilvántartása is fölötte könnyű lévén : a választók névjegyzé­kének elkészítése ezen az alapon is nagyon egyszerű lenne. Hasonlóképpen minden nehézség nélkül lennének nyilvántarthatók azok, a­kik ki­záróan magasabb értelmi czenzusok alapján kapnának választójogot, akár fizetnek adót, akár nem. Mert ha az írni-olvasni tudás, helyesebben az elemi iskolai ismeretek elsajá­títása olyan polgári kötelesség, a­melynek nem-teljesítése méltatlanná teszi az illetőt politikai jognak gyakorlására , úgy viszont a kötelesnél magasabb kulturális foknak meg­szerzése, bármely okból történt is, jutalmazást érdemel, nemcsak azért, mert ez az állam .­ Sok ám az, a­mire a kutya megtanít­hatná az embert, ha a kutya beszélni tudna. Elnézem úgy az állatokat, s látom, hogy akár­hány közülök különb doktor, mint a­ki az egyetemen szerzett diplomát. Pláne a kutya. Kész doctor medecinae. Tudja, hogy melyik fa hánytató, melyek hashajtó. És sebeket hogy tud gyógyítani. Vad megtépi, ember rúgja, kocsi elgázolja, egymást marják, macs­kák megtépázzák, vad madarak marczangol­­ják. Akárhányszor láttam kutyát, a­melyik­ről czafatokban lógott a hús, a sebeiből dőlt a vér. És a kutya meghúzódik egy­ vaczokban, nyalogatja a sebeit, s hamarább meggyógyul, mintha tudós sebésztanár kezelné. S az embe­rek nevetnek rajta, s azt mondják, hogy »ebcsont beforr«. Pedig e helyett inkább ku­tatni kellene, hogy miféle gyógyító erő van a kutya nyálkájában. Mert hogy van, az bizo­nyos. — Nagyon valószínű, apám. — Bizonyos, fiam. Meg a gyomrában és a beleiben is van valami gyógyító és csiraölő anyag. Mert ha az ember megeszi a romlott húst, akkor húsmérgezésben meghal. A kutya is megeszi, s nem hal meg húsmérgezésben. Mert ne lehessen az ember gyomrába és beleibe is bele­vinni azt a baczillusmérget, a­mi a kutyában megvan. — Ez is igaz lehet, apus. Ezzel is érdemes lesz valamikor foglalkozni. De most. . . — Tudom. Te neked most az egész gon­dolkodásod a tüdővész körül forog. Arról is akarok beszélni. A tuberkulózisról. Hát ezt leginkább a­ kutyának kellene megkapnia. — Miért ? — Mert a kutya alacsonyan jár, szinte a porban. A­hol szerintetek a legtöbb baczillus tanyázik. Aztán folyton szalad, liheg, a nyelve lóg, a szája nyitva, van. És mindent megnyal, az embereket, a betegeket épp úgy, mint az egészségeseket, az ételmaradékot, a hulladéko­kat, még a tüdőbajosok nyálát is. A kutya úgy­szólván falja a tuberkulózis csiráit. És nem lesz beteg. —­ Mert nem inklinál a bajra. — Nem inklinál rá. Értem. Nem inklinál. Persze. De azért az mégis bolond beszéd, hogy inklinál-e valaki a betegségre, vagy nem inkli­nál. Ha valaki inklinál valami bajra, az annyit jelent, hogy rossz doktora van. Mert nem taní­totta ki kellőképp, hogyan kell élnie, mit kell tennie, hogy az inklináczió megszűnjék. Az az igazság, hogy van tuberkulózis és van kutya. A tuberkulózis belekerül a kutyába, több ba­czillus kerül bele, mint akárhány emberbe. És nem árt neki. Hanem a kutya árt a tuberkuló­zisnak. Megeszi, megöli, elpusztítja a csiráit. — És mi a véleménye, kedves apám ? Mi lehet a kutyában ? — Tudja a kánya. Valami, a­mi bennünk nincsen meg, s a­mi nekünk is jó volna. Valami anyag, valami gyógyszer, valami ellenbaezillus. Keresd. Találd meg. Vizsgáld a kutya szerveze­tét. A csirákat, a­mik benne élnek. A mirigyeit, a nyálkáját, a beleit, a tüdő váladékát. Mit tu­dom én mi mindent. És a tengeri malaczaidat és a házinyulaidat szórd ki. Ne azokat oltsd be, mert azokról úgyis tudod, hogy megdöglenek. A kutyát oltsd be, a mely életben marad s még csak beteg se lesz. És vizsgáld, hogy mi lesz benne abból a baczillusból. Bartos Endre kezet szorított az apjával. S megkérdezte : — Nem jönnél el velem apus a jegy­zőékhez ? — De eljövök. Útra keltek. Klára ragyogó arczczal fo­gadta a fiatal doktort. Mint két szentjános­bogár, úgy világított a két szeme. A kertben ült, fonott karosszékben. Az arczán két tűz­­rózsa égett. Szép volt és vidám. A két doktor nagyon megelégedetten nyi­latkozott az állapotáról. — Lássa, kedves Klárika, igy szeretem magát. A leány lesütötte a szemét és súgva kér­dezte a fiatal doktort. — Maga is Endre doktor ? — Én is. Bartos Endre most az apához fordult, a jegyzőhöz : — Egy nagy kérésem volna, bátyámuram. — Mi az kedves öcsém ? — Doboltassa ki a községben, hogy a­ki­nek fölösleges fiatal kutyája van, hozza hoz­zánk, öt koronát adok darabonként. Veres uram bámulva nézett a fiatal em­berre : — De tudod-e, öcsém, hány kutyát hoznak neked három-négy nap alatt ? — Nem én. — Legalább kétszázat. Mit csinálsz te kétszáz rongyos kuvaszszal. Bartos doktor a beteg leányra nézett. — Megveszem mind a kétszázat. Csak az öreg Bartosek bácsi értette meg, hogy ez a furcsa beszéd voltaképpen lángoló szerelmi vallomás. 3

Next