Az Ujság, 1912. július/2 (10. évfolyam, 167-180. szám)
1912-07-16 / 167. szám
Kedd, 1912. július 16. AZ ÚJSÁG of Sociology, I. k., VI. r., XIX. fej., 758. 1.) Aki tehát részesülni akar az úgynevezett politikai jogokban, amelyeknek, ugyancsak Spencer szerint, elsődleges tényezőjük a szabadság és nem az egyenlőség , annak teljesítenie kell mindazokat a kötelességeket, amelyek az államot képessé teszik arra, hogy polgárainak szabadságát, jólétét és gyarapodását mennél jobban biztosítsa. Nem lehet tehát részese ezeknek a jogoknak az, aki a kötelességek teljesítése alól kivonja magát, annál kevésbé, mert ezek a jogok adnák meg neki a lehetőséget olyan kötelességeknek is törvényes parancs erejével felruházására, a melyeket ő állandóan megszegett. »Das ist der Weisheit letzter Schluss : Nur der verdient sich Freiheit wie das Leben, der täglich sie erobern muss.« Faust utolsó jelenésének (II. r. 5. felv.) e mélységes gondolatát mind a magánélet, mind a közélet jelszavává kell tenni, — már a zsenge gyermek tanulja meg,hogy semmiféle előnyt, semmiféle jogot nem szerezhet magának minden kötelességének lelkiismeretes teljesítése nélkül, és hogy bármely kötelességének szándékos, vagy gondatlan megszegése, az állammal és embertársaival szemben is, reá nézve erkölcsi, vagy jogi hátránynyal jár. Ez a fölfogás okolja meg a választójog gyakorlásának további előfeltétele gyanánt azt a követelést, hogy a választó a maga gazdasági tevékenységével közvetetlenül járuljon az állam szükségleteinek fedezéséhez. Más szóval, választójoga legyen annak a férfinak, vagy nőnek, aki bármilyen összegű egyenes adót (föld-, ház-, tőkekamat-, kereseti, jövedelemadót) fizetés azzal nincsen hátralékban. Ez a követelés a maga nagy erkölcsi horderején felül összhangban áll a közteherviselésről már idéztem 1848. évi törvénynyel, amely a közterhek egyenlő és aránylagos viselését rendelte el. Ez alatt pedig lehetetlen egyebet érteni az egyenes adózásnál, mert hiszen ama törvény kilátásba helyezte az ideiglenes adózási kulcs kidolgozását és az ezen kulcs szerint való adókivetést 1848 november első napjától kezdve, s elrendelte a már kivetett közterhek behajtását is. De a kötelesség teljesítésével jár együtt az a követelés is, hogy a kivetett adót mindenki, aki annak alapján gyakorolhat politikai jogokat, pontosan meg is fizesse. Ennek pedig hazánkban fokozott jelentősége van, mert nálunk az adó-, illeték-, jövedéktörvények szándékos megszegését, sőt kijátszását éppenséggel nem tartják tisztességtelen eljárásnak, hanem inkább irigyelt, utánzásra méltó ügyességnek és virtuskodásnak. A mellett azonban sehol sem követelnek annyit és annyifélét az államtól, mint nálunk, ahol mindenki húzódozik az államnak megadni a törvényszabta eszközöket az ezerféle különös kívánság folytonos és fokozott kielégítésére. Mivel pedig a törvénytől nevelő hatást is követelhetni, éppen úgy,, mint emberies belátást és méltányosságot, visszautasítva a törvénynél szokásos, kegyetlen »rideg« jelzőt, mivel javaslatomban az állammal szemben is a fokozott kötelességtudásra szoktatásnak egyik eszközét látom , ezért tartom fontosnak az olyan rendelkezést, amely szerint a választók névjegyzékébe nem vehetők föl a bármely összegű adózásuk alapján jogosultak, ha megelőző évi egyenes adójukat, vagy legalább az ennek megfelelő adóhátralékot augusztus végéig meg nem fizették. Tudom, hogy ezzel az 1874. évi választótörvénynek (ill. az 1875 : VI. t.-czikknek) oly intézkedése állana vissza, amelyet az 1899: XV. t.-cz. 141. §-a hatályon kívül helyezett, de az előadott okokból én nem látok visszaesést, vagy ha jobban tetszik, nálunk a hazaárulással együtt olyan könnyedén ellenvetett reakciót annak visszaállításában. Ami már most a követelt adóczenzust illeti, az a lehető legkisebb, mert hiszen akármilyen csekély összegű egyenes adónak fizetésével együtt járna a választójog. Viszont ez a czenzus, amely semmiféle kiszámítással nem jár, hanem csakis az adókötelezettség és adófizetés tényének könnyű igazolásával, rendkívüli módon egyszerűsítené a választók névjegyzékének egy beállítását és teljesen fölöslegessé tenné a bizonyos idejű egy helyen lakó, vagy foglalkoztatás kimutatásának fölötte nehézkes, boszantó, bonyolult és igazságtalan követelését, mert az egyenes adóval megrovás bizonyos állandóságnak természetes bizonyítéka, ellenben a lakóhelynek gyakori változtatása sokszor olyan kényszerűségnek lehet az eredménye, amelyből bármilyen jogfosztó hatású magatartásra következtetni éppen olyan önkényes, mint igazságtalan eljárás. (Arról, hogy az efféle megszorítás beleütközik a költözködés szabadságának elemi alkotmányos jogába, most nem is akarok szólani.) Ifj. Hogy az állam szükségleteinek fedezéséhez azok is hozzájárulnak, akik csak közvetett adót fizetnek, főképpen fogyasztási és forgalmi adókat (vámok, illetékek), az nyilvánvaló, sőt az is bizonyos, hogy aránylag a legszegényebb osztály fizeti, áthárítás révén, a legterhesebb közvetett adókat, amelyekből a magyar államnak (a jövedék beleszámításával) a kétszeresnél nagyobb az évi bevétele, mint az egyenes adókból. Ebben az esztendőben 287 millió korona egyenes adóbevétellel szemben áll 653 millióval előirányzott bevétel a közvetett adókból. Ámde a közvetett adóknak igazságtalan és gyökeres javításra szoruló megszabása és megoszlásai még nem jelenti a közvetlen teljesítést az állammal szemben, a közteherviselés fogalmának pedig, amint láttuk, csakis ez felel meg. , A hadkötelezettségnek személyes és valóságos teljesítése, amelyet tehát a hadmentességi díjnak megfizetése sem pótol, olyan súlyos kötelesség teljesítésének számába megy, amelylyel az illető akkor is kiérdemli a választójogot, ha semmiféle adót nem fizet. De természetesen ettől is meg kell követelni, mint közkötelező általános feltételt, a huszonnégy éves életkort, a feddhetlenséget és az irntolvasni tudást, amely utóbbit különben a katonai szolgálat idejében mindenkinek el kellene sajátítania. Ezzel a csoporttal a választók száma igen nagy mértékben nőne, mert hiszen ide mindenki tartozik, aki 1869 óta védkötelezettségének a közös hadseregben, vagy a honvédségnél eleget tett. Mivel pedig a korábbi véderőtörvény alapján megszabott évi újonczkontingens összesen 56.270 ember volt, az ezek közül tényleges szolgálatban volt életben levőket kell megszorozni 42-vel, hogy nagyjában megkapjuk az ilyen jogalapon választók eddigi számát. A jövőben pedig ez a szám automatikusan az eddiginél nagyobb arányban fog nőni, mert az 1912. évre Magyarország részéről kiállítandó újonczokból, a véderőről szóló új törvény 37. §-ában megnevezett póttartalékosok nélkül, a közös hadseregre 57.997, a honvédségre 17.500, öszszesen tehát legalább 75.497 fő jut, úgy hogy a természetes csökkenés levonása után ezentúlévenként közel 70.000-rel nőne a választók száma. Ennek a csoportnak a nyilvántartása is fölötte könnyű lévén : a választók névjegyzékének elkészítése ezen az alapon is nagyon egyszerű lenne. Hasonlóképpen minden nehézség nélkül lennének nyilvántarthatók azok, akik kizáróan magasabb értelmi czenzusok alapján kapnának választójogot, akár fizetnek adót, akár nem. Mert ha az írni-olvasni tudás, helyesebben az elemi iskolai ismeretek elsajátítása olyan polgári kötelesség, amelynek nem-teljesítése méltatlanná teszi az illetőt politikai jognak gyakorlására , úgy viszont a kötelesnél magasabb kulturális foknak megszerzése, bármely okból történt is, jutalmazást érdemel, nemcsak azért, mert ez az állam . Sok ám az, amire a kutya megtaníthatná az embert, ha a kutya beszélni tudna. Elnézem úgy az állatokat, s látom, hogy akárhány közülök különb doktor, mint aki az egyetemen szerzett diplomát. Pláne a kutya. Kész doctor medecinae. Tudja, hogy melyik fa hánytató, melyek hashajtó. És sebeket hogy tud gyógyítani. Vad megtépi, ember rúgja, kocsi elgázolja, egymást marják, macskák megtépázzák, vad madarak marczangolják. Akárhányszor láttam kutyát, amelyikről czafatokban lógott a hús, a sebeiből dőlt a vér. És a kutya meghúzódik egy vaczokban, nyalogatja a sebeit, s hamarább meggyógyul, mintha tudós sebésztanár kezelné. S az emberek nevetnek rajta, s azt mondják, hogy »ebcsont beforr«. Pedig e helyett inkább kutatni kellene, hogy miféle gyógyító erő van a kutya nyálkájában. Mert hogy van, az bizonyos. — Nagyon valószínű, apám. — Bizonyos, fiam. Meg a gyomrában és a beleiben is van valami gyógyító és csiraölő anyag. Mert ha az ember megeszi a romlott húst, akkor húsmérgezésben meghal. A kutya is megeszi, s nem hal meg húsmérgezésben. Mert ne lehessen az ember gyomrába és beleibe is belevinni azt a baczillusmérget, ami a kutyában megvan. — Ez is igaz lehet, apus. Ezzel is érdemes lesz valamikor foglalkozni. De most. . . — Tudom. Te neked most az egész gondolkodásod a tüdővész körül forog. Arról is akarok beszélni. A tuberkulózisról. Hát ezt leginkább a kutyának kellene megkapnia. — Miért ? — Mert a kutya alacsonyan jár, szinte a porban. Ahol szerintetek a legtöbb baczillus tanyázik. Aztán folyton szalad, liheg, a nyelve lóg, a szája nyitva, van. És mindent megnyal, az embereket, a betegeket épp úgy, mint az egészségeseket, az ételmaradékot, a hulladékokat, még a tüdőbajosok nyálát is. A kutya úgyszólván falja a tuberkulózis csiráit. És nem lesz beteg. — Mert nem inklinál a bajra. — Nem inklinál rá. Értem. Nem inklinál. Persze. De azért az mégis bolond beszéd, hogy inklinál-e valaki a betegségre, vagy nem inklinál. Ha valaki inklinál valami bajra, az annyit jelent, hogy rossz doktora van. Mert nem tanította ki kellőképp, hogyan kell élnie, mit kell tennie, hogy az inklináczió megszűnjék. Az az igazság, hogy van tuberkulózis és van kutya. A tuberkulózis belekerül a kutyába, több baczillus kerül bele, mint akárhány emberbe. És nem árt neki. Hanem a kutya árt a tuberkulózisnak. Megeszi, megöli, elpusztítja a csiráit. — És mi a véleménye, kedves apám ? Mi lehet a kutyában ? — Tudja a kánya. Valami, ami bennünk nincsen meg, s ami nekünk is jó volna. Valami anyag, valami gyógyszer, valami ellenbaezillus. Keresd. Találd meg. Vizsgáld a kutya szervezetét. A csirákat, amik benne élnek. A mirigyeit, a nyálkáját, a beleit, a tüdő váladékát. Mit tudom én mi mindent. És a tengeri malaczaidat és a házinyulaidat szórd ki. Ne azokat oltsd be, mert azokról úgyis tudod, hogy megdöglenek. A kutyát oltsd be, a mely életben marad s még csak beteg se lesz. És vizsgáld, hogy mi lesz benne abból a baczillusból. Bartos Endre kezet szorított az apjával. S megkérdezte : — Nem jönnél el velem apus a jegyzőékhez ? — De eljövök. Útra keltek. Klára ragyogó arczczal fogadta a fiatal doktort. Mint két szentjánosbogár, úgy világított a két szeme. A kertben ült, fonott karosszékben. Az arczán két tűzrózsa égett. Szép volt és vidám. A két doktor nagyon megelégedetten nyilatkozott az állapotáról. — Lássa, kedves Klárika, igy szeretem magát. A leány lesütötte a szemét és súgva kérdezte a fiatal doktort. — Maga is Endre doktor ? — Én is. Bartos Endre most az apához fordult, a jegyzőhöz : — Egy nagy kérésem volna, bátyámuram. — Mi az kedves öcsém ? — Doboltassa ki a községben, hogy akinek fölösleges fiatal kutyája van, hozza hozzánk, öt koronát adok darabonként. Veres uram bámulva nézett a fiatal emberre : — De tudod-e, öcsém, hány kutyát hoznak neked három-négy nap alatt ? — Nem én. — Legalább kétszázat. Mit csinálsz te kétszáz rongyos kuvaszszal. Bartos doktor a beteg leányra nézett. — Megveszem mind a kétszázat. Csak az öreg Bartosek bácsi értette meg, hogy ez a furcsa beszéd voltaképpen lángoló szerelmi vallomás. 3