Az Ujság, 1913. július/2 (11. évfolyam, 168-181. szám)
1913-07-16 / 168. szám
2 bútorai úsznak az árral. Itt-ott állati, sőt emberi holttestek. A marosmelléki községek és városok árvizveszedelemben. Sok község máris viz alatt. Déva körül tenger, Maros-Torda vízben, Gyulafehérvár katasztrófa előtt, Mármarosszigeten éjjeli vízkatasztrófa. A Kőrös-folyók áradás alatt. És vonul lefelé a szörnyű ár, keresztül a magyarság legvirágzóbb vidékein is. Ott, ahol a nemzet születik évről-évre újjá, s ahol a délibáb játszik a verejtékező aratókkal, most igazi víztenger terül széjjel, és hol itt, hol amott csendül meg a végső veszedelmet hirdető harangszó. Nincs kétség benne többé, hogy itt nem egyes vidékek, vagy folyamvölgyek szerencsétlenségéről van szó, hanem országos csapásról, mely jajszóval tölti el egész Magyarországot. Miért, hogyan kellett ennek éppen júliusban, a magyar klíma legszárazabb hónapjában így elkövetkezni : felsőbb hatalmak titka. Ami emberi mű szükséges az ilyen csapások megelőzésére, az annak idején el is készült. Töltések óriási rendszere, árterek, zsilipek, átvágások, csatornák, árvédelmi szervezet, mind a maga helyén. Az ég csatornái azonban hatalmasabbak voltak és a leszakadt vízmennyiség játszva szaggatta szét az emberi műveket, még a vasúti töltéseket is. Az éggel pedig pörbe szállani nem lehet. Nagy szerencse lesz, ha az esőzés végleg eláll és a déli határok felé törtető borzasztó áradás az alsó vármegyéket is koldussá nem teszi. íme, az emberi számítások végessége ! Esztendők, talán évtizedek óta nem volt ilyen gyönyörű Magyarország nyári kalásztengere. Mindenki örült a duzzadó bőségnek. Az országra is ráfért volna. A szomszédban dühöngő háború gazdasági válságokkal sújtott bennünket, amelyek nem akarnak tágítani. A nyakunkra ülnek és vérünket szívják. íme, a haza földje jött segítségünkre ! Minden, a minek »élet« a neve nyelvünkön, bőséggel biztatott és kezdett beválni az ősi hit most is, hogy Magyarországnak külön gondviselése van, mely nagy szerencsétlenségében mindig eljön és megsegíti. És e helyett megjött a háromhetes eső, a köd, a szél, az áradás , az országos katasztrófa. Most pedig ezen segíteni kell, mivel az ország egyik fele nem engedheti éhínségre jutni a másikat. És éppen a szegényebbet, mivel az bizonyos, hogy a szörnyű csapás egész erejével Magyarországnak éppen gazdaságilag gyöngébb részét sújtotta. Kivált az erdélyi részeket, amelyeknek mostoha gazdasági viszonyai, fogyatékos erőforrásai bőven ismeretesek. Az országnak kell tehát segítenie az egész országnak. Legelsősorban annak, aki a sors rendelése szerint minden állampolgárnak édesanyja: az államnak. Neki van módjában meglevő készleteiből azonnal segíteni a szerencsétlenek ezrein. A belügyminiszter imént, az első hírre, 30.000 korona »elsősegélyt« tett folyóvá. Ma már bizonyos, hogy ez az összeg első segélynek is csekélység, szinte semmi. A kár milliókra rúg és a koldussá, sőt hajléktalanná lett emberek sokasága máris sok-sok ezerre. Ezeknek a száma pedig, fájdalom, mindennap növekszik. Itt azonnal meg kell feszíteni az ország egész pénzügyi erejét és minden köteleső hatóságot mozgósítani kell, hogy az önvédelem hathatós legyen, és ahol a katasztrófa mégis beállott, a segítő állam kezét boldogtalan testvéreink — akármilyen nyelven is beszéljenek — azonnal megérezzék. Amivel természetesen csak az éhhalál lesz elűzve. A tönkretett vidékek fölsegítése még csak azután következik. "v" Vármegyék, városok, községek, társulatok, pénzintézetek, nagy vállalatok, egyházak és dúsgazdag emberek adózzanak illendő módon késedelem nélkül. Kövessék a magyar király példáját, aki már az első rossz hírre is nagyobb adományt küldött. Most, tudjuk, a pénz drága, de a pénz hever is, mivel a nagy bizalmatlanság miatt nem jut vállalathoz. Íme, egy váratlanul jött, keserves, de nemes vállalat: a földre sújtott szerencsétlenek lábraállítása. Szól ez az egész magyar társadalomnak is. A szerencsétlenség nagysága az ország minden polgárához esdeket kérő, könyörgő nyelven. Nálunk a jótékonyság eléggé van szervezve. Jótékony egyletek, társaságok hálózata szövi be az országot. Régi, hagyományos érzéke van a magyar társadalomnak az országos szerencsétlenségek iránt, amelyek közül nem egyet gyógyított meg az ő jótékony keze. Mondják, hogy ez a mi időnk sokféle nyugtalanságai közt egyben mégis nagyobb a megelőző korszakoknál. Abban, hogy szolidaritási érzéke, társadalmiassága is sokkal nagyobb ! Most ennek bizonyítékát is akarjuk látni. Az országos fölbuzdulást. Az ország gazdagabbik felének, nagy, biztos városainak és jómódú népének föltámadását a nyomor ellen. És a szép, fölemelő, egygyé forrasztó küzdelmet a sors csapása ellen, mely éppen a gyöngébbeket ütötte le közülünk lábukról. Lássuk tehát, mit tud tenni a magyar állam és a magyar társadalom — Első és egyetlen szerelmemé. Gyönyörű fiú. Nézd csak. Ugye, szép? — Nagyon ismerős. Ki ez? — A Keller Guszti. — A milliomosnak a fia? — Igen, őrülten szerelmes volt belém. Eleinte észre sem vettem. Nem is törődtem vele, hiába udvarolt. Két hónapig minden éjszaka itt volt, csakhogy láthasson. Virágokat küldött a színpadra, czukrot az öltözőbe, de én rá sem néztem. — Bizonyosan másba voltál akkor szerelmes. A leány megbotránkozva tiltakozott. — Hová gondolsz ! — tetszett már nekem akkor is ! — Akkor hát miért nem foglalkoztál vele ? — Mert a férfiaknak csak az a nő kell, aki után ők szaladhatnak. Mihelyt a nő fut a férfi után, vége mindennek. — Embere válogatja — jegyezte meg Pali. — Én sem futnék olyan kocsi után, amelyik nem vesz fel — tette hozzá a barátja. — Azt csak gondoljátok — mondta a leány. — Alapjában véve azonban nekem van igazam. És igazam volt akkor is, mert Guszti teljesen belém bolondult. Addig ostromolt, míg végre én sem bírtam ellentállni és viszonoztam a szerelmét. Boldogok voltunk. Naprólnapra jobban szerettük egymást. Guszti feleségül is akart venni, mikor egyszerre vége szakadt mindennek. — Talán másba bolondult bele? — Nem. De közbelépett az atyja. A fiú minden idejét nálam töltötte. Alig volt otthon. Az atyja megijedt. Azt hitte, hogy rossz társaságba keveredett. Nyomozni kezdett utána, s megtudta, hogy Guszti hozzám jár. Nagyon megijedtek, hogy elvesz feleségül és elszakították tőlem. Szanatóriumba csukták. Az atyja pedig eljött hozzám és kért, hogy mondjak le a fiáról. Kínált ezer koronát. Nekem azonban nem kellett a pénz. Az öreg elé álltam és azt mondtam : »Uram ! Vegye vissza a pénzét. Nincs szükségem rá. Én a fiát szeretem. Nekem az kell !« Ugye, jól tettem? — Nagyon jól. Megtakarítottál az öreg Kellernek ezer koronát — mondta Pali. — Képzelem, mennyire meg volt hatva !— De még mennyire ! Ha láttad volna ! Majdnem sírva fakadt és azt mondta, hogy ilyen feleség kellene a fiának és ha nem volnék tánczosnő, ő maga kérné meg számára a kezemet. Pali barátja felállt. — Nagyon szép történet volt, de már későre jár az idő. Mennünk kell. Kedves kaméliás hölgy . . . Miczi csodálkozva kérdezte : — Kaméliás hölgy? Mi az? — Egy színdarab, amit az előbb hallottam másodszor. — Ez valami viccz, amit nem értek — mondta Miczi kissé sértődötten. — Ne is törődj vele — békítette Pali. — Nem is viccz, csak rosszul alkalmazott szellemeskedés. Arra célzott, hogy a te történeted, meg az a színdarab némileg hasonlítanak egymáshoz. — És miért ne hasonlíthatnának? Hiszen a legtöbb ember élete egyforma. — No látod, — fordult Pali a barátjához — a czinizmusoddal megint felsültél. — Lehet — válaszolt emet. — Szégyenlem is magam, s hazamegyek. Gyere. — Ne menj ! Olyan jól elmulatunk itt — kérlelte Miczi. Pali tétován nézett maga elé. Szeretett volna még maradni, de valami bizonytalan érzés távozásra nógatta. A leány megfogta a kezét : — Ugye, maradsz? Egyedül is hazatalál a barátod ! A fiú még ingadozott. Barátja kérdőleg nézte, mire a leány kissé türelmetlenül szólt oda neki: — Ha menni akar, csak menjen. Pali szívesebben marad velem. Pali tiltakozni szeretett volna, de nem mert. Félt, hogy megsérti a leányt. Némán nyújtotta a kezét barátjának, ki távozóban kissé neheztelő hangon figyelmeztette : — Aztán valami bolondságot ne csinálj ! — Van eszemben ! Csak menj ! . . . A leány most Pali másik kezét is megfogta, s kissé közelebb húzta székét az övéhez. — Olyan jó, hogy egyedül hagyott bennünket. Utálatos fiú. — Régebbről ismered ? — Hogyne ! Gyakran jár ide, de legfeljebb csak beszélget. És hozzá milyen unalmasan ! — No, azt nem mondhatnám ! — Ha én mondom, elhiheted. Te minden porczikádban különb fiú vagy ! Pali elpirult és zavartan hümmögött valami tiltakozásfélét, a lány azonban rendíthetetlenül folytatta : — Tudod miért tetszettél nekem mindjárt az első találkozáskor ? Mert annyira hasonlítasz Gusztihoz. Annak is ilyen finom lengyel orrocskája volt. Úgy szerettem ! Elhallgatott, mintha a hatást lesné. A fiú még nagyobb zavarba jött. A váratlan fordulat egészen kihozta a sodrából. Pár pillanatig hangtalanul kapdosott szavak után, majd megemberelve magát, kissé akadozva mondta : — Igaz ! . . . A Guszti ! .. . De hát az előbb el is felejtetted a történet végét elmondani. — Majd elmondom mindjárt, csak nagyon szomjas vagyok. Ugye, hozathatok valamit ? — Hogyne. Csak parancsolj ! A leány pezsgőt rendelt és még közelebb húzódott a fiúhoz : — Hát azután .. . Hol is hagytam el ? . Igaz !.... Hát azután az öreg Kellernek is annyira megtetszettem, hogy elkezdett nekem AZ ÚJSÁG Szerda, 1913. július 16."