Az Ujság, 1914. február (12. évfolyam, 28-40. szám)
1914-02-01 / 28. szám
Vasárnap, 1914. február 1. AS ÚJSÁG ! Zágrábból jelentik . Az országgyűlés mai ülésén jelent meg először Radics képviselő, a parasztpárt vezére, akit az országgyűlés megalakulásakor tizenöt ülésről kizártak. A Frank-párt élénk tapsokkal üdvözölte. A többség gúnyos kaczagással kiáltozott : — Éljen a szent szövetség ! Rodies az ülés kezdetén felszólalt a házszabályok szirnén s panaszkodott, hogy vele szemben a házszabályok kezelésében egészen különös gyakorlatot léptettek életbe. A többség nagy derültséggel hallgatta. A költségvetési év áthelyezéséről szóló törvényjavaslatot ezután harmadik olvasásban is elfogadták s folytatták a tanítónők házassági tilalmának megszüntetésére vonatkozó törvényjavaslat tárgyalását. Tropsch közoktatási osztályfőnök, Zagorácz és Novák képviselő szólalt fel, az utóbbi jelezte, hogy pártja a részletes vita során azoknak a szakaszoknak a kihagyása mellett foglal állást, amelyek bizonyos esetekben a kormány beleegyezésétől teszik függővé, váljon a tanítónő férjhez mehet-e. Bodics parasztpárti a nőemanczipáczió mozgalmairól beszél. — Önök, uraim — szól ezután — bizonyára maguk is szerelmesek voltak már és bizonyára még ma is azok. (Élénk derültség.) A javaslatot elfogadja. A ház befejezi az általános vitát és Surmin, majd Tropsch osztályfőnök felszólalása után második olvasásban is elfogadja a javaslatot. Szünet után Horvát frankpárti az uzsora ellen törvényjavaslatot nyújt be. Brosán igazságügyi osztályfőnök egyetért a javaslattal, amelyet a Ház hozzájárulásával az igazságügyi bizottság elé utasítanak. Radics kérdést intéz az elnökhöz napidíjai ügyében, amelyeket arra a tizenöt napra kellett volna kapnia, melyre ki volt tiltva. Magdics elnök kérdi az országgyűlést, megengedi-e Radics képviselőnek az indítvány indokolását. A többség ezt nem engedi meg. Az elnök kijelenti, hogy a diéták elvesztése természetes következménye a kizárásnak. A legközelebbi ülést február 19-ére tűzték ki. A kormány a mai ülésen a bíróság előtti eskütétel reformjára vonatkozó javaslatot terjesztett elő, amely a horvátországi zsidóság kívánalmainak tesz eleget. nyolcvanhat kérvény. A képviselőház kérvényi bizottsága ma délelőtt Kálmán Gusztáv képviselő elnöklésével ülést tartott, amelyen a minisztériumok részéről résztvettek Perényi Zsigmond báró, Karátsony Lajos, Ilosvay Lajos, Madarassy Gábor, Lors Vilmos és Ottlik Iván államtitkárok és Klauzál Gábor közoktatásügyi miniszteri tanácsos. A bizottság Gziffra Kálmán és Neugeboren Emil előadása alapján 86 kérvényt intézett el. asszony mindig azt gondolhatta, hogy most érkezett el az ideje annak, a mikor Lomnicz tökéletesen megváltozott. Egy napon azonban igy szólott a bélai asszony : — Kedves barátom, tökéletesen kiábrándultam magából. A Lomnicz piros bajusza megmozdult, mintha szél érte volna. — Kár ?— mormogta szemhunyorítás nélkül. Az asszonyt megharagította ez a színlelt közöny, mintha igen megsértődött volna a dolgok felett. — Maga egy részeges lump, dagadt arczú, szürke hajú, elzüllött ember. Nem bizhatom magára tovább a női becsületemet. — Várjon mit tettem, Rebeka ? — kérdezte Lomnicz, de mindjárt megbánta, hogy arról kérdezősködik, miért ábrándulnak ki a nők, hisz többnyire maguk sem tudják. A bunda gallérját felhajtotta és hátra sem nézett, midőn a lovak közé csapott. Pedig máskor meg szokta érni az ablakból egy pillantás, mint egy kis piros mécses, amely hazáig világít a Lomnicz szivében a sötét hegyi uton. Talán ugyanezért történt, hogy Lomnicz belsejében úgy áradt a bánat, mint a Poprád sötét vize tavaszszal. A vágtató szánon hol elsodort háztetőnek, hol gyökerestől kitépett fácskának látta magát, a hideg habok viszik felfelé, a hegyek közé, és odacsapják a podolini jégtörőkhöz. Az útszéli feszület behavazott tetőcskéjével szinte féloldalra dőlt és a néma, sötét mezők, hallgatag hegyoldalak, a hegyhátak néma, fenyegető erdőségei nem nyugtatták most Lomniczot, mint máskor, pedig jóformán semmit sem ivott. Az is megfordult a fejében, hogy jó volna most odafent feküdni a hegyoldalban, egy vízmosás szélén, amelyből piros csermely szivárogna, de a fájdalmas élet már lomhán elszállott testéből egy vén varjú szárnyán, messze, túl a sötét határszéli hegyeken, egy lengyel városkába, ahol fiatal korában forralt pálinkát ivott, tüzes tánczot járt és a piros bajuszát csak úgy mulatságból kínálta csókra a lengyel asszonyoknak ... Nem érdemes már élni, mikor szürke lesz az ember feje, mint novemberben a fűzfa a folyóparton, amely mintha mindig azt nézegetné a habok között, mikor jön egy jeges hullám, amely sarkantyújával kivágja a partszélből. Ezentúl járhat az őszi erdőben, a szél süvöltésében többé nem hallja kedvese hívó hangját, csak a kopár fákon elhagyottan zörgő varjúfészkeket veszi észre. A néma kocsis kivette Lomnicz kezéből a szárat, mert néhányszor a Poprádba akarta kormányozni a lovakat. A podolini határban nagy öröm érte a bánatos férfiút. Vándormuzsikusokat fogott az utón. A kocsist hazaküldte a szánnal, maga beült a határcsárdába, az asztalra hajtotta a fejét és két napig muzsikáltatott a hegedűsökkel. Olyan beteg volt már az elfogyasztott italoktól, hogy a halál kerülgette, mikor a kocsis elhozta a felesége levelét : »Te, farkasfajzat te, megint megbolondultál ?« Este volt ekkor és Lomnicz a kertek alatt lopódzott haza. Napokig feküdt az ágyban, hogy az asszonyt kibékítse , végrendelkezést diktált, a melyben szerelmes szavakkal búcsúzik drága jó hitvesétől. Negyedik nap felkelt, de úgy érezte, hogy valamit az ágyban hagyott. Tán a térdét, vagy a hátgerinczét. Vagy az agy velejéből maradt valami a párnák között. Olykor ijedten hátranézett, mintha álldogálna mögötte valaki. A kedves vadászkutyája oly szomorúan nézett rá, mintha már a koporsóban feküdne gazdája. Estefelé befogatott. A lublói asszonyt kereste fel. Az özvegy összeránczolt homlokkal nézett rá és eszébe sem volt perdülni, mint szokta. — Mi történt magával ? — kérdezte rosszkedvűen. — Mesélj nekem valamit a lengyel vásárokról, ahol megismerkedtünk — szólott Lomnicz. — Az ördög tudná már, hogy volt. Az egyik szeme mintha kancsalizana. Lomnicz lehajtotta a fejét: ■— A sok sírástól. Elhagyott a Rebeka. — A czudar ! — mormogta özvegy Macsinszkyné és az ujját ajkára tette. Hideg pillantással méregette a férfit és alattomosan kérdezte : — Tehát azt szeretted ? — Őt is. Lásd, asszonyom, érted is így búsulnék, ha elhagytál volna. Szerezd nekem vissza a Rebekát. Az özvegy kiemelte az öléből a Lomnicz fejét : — Azelőtt úgy kunkorodott a hajad, mint a kacsa farka. Most már nem göndörödik. Pedig én azt szerettem rajtad. Most menj tovább, mert vendégeket várok estére. Lomnicz a lőcsei leányzónál se kapott különb választ. Az is elküldte magától, mikor arra kérte fel, hogy a Rebekát visszakönyörögje. — Istenem, milyen egyedül vagyok — gondolta magában Lomnicz, a határszéli erdőmester, mikor babonásan csörgő szánján végighajtott a határszéli országutakon. Meg-megállott az utszéli csárdáknál és a jégszürke fogadósok hosszú történeteit hallgatta, miközben szórakozottságból néha feldöntötte a poharat. Minisztertanács. (Román küldöttség a miniszterelnöknél. — A tizes bizottság.) A román komité kiküldöttei, Mihályi Tivadar, Maniu Gyula és Braniste Valéria délután megjelentek Tisza István gróf miniszterelnöknél s mintegy két óra hosszáig beszélgettek azokról a kérdésekről, melyekre vonatkozólag a komité legutóbbi ülése alkalmával felvilágosítások szerzése mutatkozott szükségesnek. A komité tizes bizottsága tagjainak holnapra tervezett tanácskozása hétfőre maradt, mert Pap György, a komité elnöke csak hétfőn érkezhetik a fővárosba. A magyar kormány tagjai ma este hat órakor a miniszterelnökség palotájában Tisza István gróf miniszterelnök elnöklésével minisztertanácsra gyűltek össze, amely — mint a félhivatalos jelenti — folyó kormányzati ügyekkel foglalkozott. A miniszterek tanácskozása nyolcz óra tájban ért véget. A jegyzőkönyvet Drasche-Lázár Alfréd miniszterelnökségi miniszteri tanácsos vezette. Tisza István czikke. »Az obstrukczió és a koaliczió« czim alatt ir e héten Tisza István gróf miniszterelnök czikket a munkapárt néplapjába. Folytatja az obstrukczió történetét és ennek során a koaliczió házszabályalkalmazásáról és házszabálymódosításáról egyebek közt ezeket írja : Alig volt ellenzék. Hozzájuk tartozott majdnem az egész képviselőház, a 40 horvátot, 15—20 nemzetiségi képviselőt és 10—15 balpártit leszámítva. Nemcsak számra volt csekély az ellenzék, a horvátok és a nemzetiségek népszerűtlen ügyét képviselte és mégis alig-alig tudtak obstrukciójukkal szemben boldogulni. Példátlan mértékben működött az elnöki erőszak ; IS—20 ellenzéki szónoktól vonták meg egy-egy ülésben a szót. Ha halkan beszélt, ha gondolkozásra egy kis szünetet tartott a szónok, ez elegendő ok volt a szómegvonásra, s azért mégis csak különböző csínyekkel, hosszú törvényjavaslatoknak egy-egy szakaszba szorításával, vagy a részletes vita összevonásával tudtak egy-két javaslatot elintézni. Ahhoz az eszközhöz kellett folyamodniuk, amelyet késhegyig menő küzdelemmel elleneztek: szigorítaniok kellett a házszabályokat. Olyan ja- | vaslatot terjesztettek elő, amelyik éppen úgy, mint a munkapárt mostani házszabálya, lehe- | tetlenné tette a technikai obstrukciót. Javasla- tuk ellen a balpárt tagjai ugyanazokkal az érvek- ■ kel léptek sorompóba, amelyekkel ők buktatták meg a szabadelvű pártnak törekvéseit. Nevezetes vita fejlődött ki. Az obstrukczió elleni küzdelem-ben Andrássy Gyula és Apponyi Albert vitte a vezérszerepet. Örökké emlékezetesek lesznek beszédeik. Ékesszólásuk egész erejével, napnál világosabban fejtették ki azt az igazságot, amit annyi éven át hasztalan hirdettem éppen ővelük szemben. Elmondták, hogy minden parlament lényege a többség uralmában rejlik; a Háznak kellő vita után határoznia kell s kell, hogy e határozat a többség akaratát juttassa kifejezésre , elveszti hatalmát, gúny és megvetés czéltáblája lesz az a parlament, amelyik nem hozhat határozatot, nem juttathatja érvényre a többség akaratát. És elmondták csaknem szó szerint úgy, ahogy én velük szemben annyiszor elmondottam, hogy a parlamentnek ez a tehetetlensége éppen Ausztriával fennálló kapcsolatunknál fogva nagyobb veszedelem mireánk, mint bárki másra a világon. Keresztülvitték a reformot, de — és ez egész dicstelen kormányzatuknak egyik legsötétebb foltja — maguknak és nem a nemzetnek csinálták meg azt, úgy határoztak, hogy ez az új házszabály csak abban az országgyűlésben bír érvénynyel, ha feloszlatják az országgyűlést, helyreáll ismét a régi obstrukciós házszabály. Azt akarták tehát, hogy ők élhessenek a többség hatalmával, amíg többségben vannak, de ha fordul a koczka, ha kiábrándult a nemzet és megvonja tőlük érdemetlenül reájuk pazarolt bizalmát, ismét lehetetlen legyen a többség ővelük szemben, ismét kényük szerint szegezhessék a nemzet útjába a kisebbség erőszakát A román béke. A Dunántúli Közművelődési Egyesült igazgatósága ma délután ülést tartott. Jelen voltak az egyesület megalapítója és díszelnöke Széll Kálmán, Rákosi Jenő főrendiházi tag elnök, Kovács Sebestyén Endre főispán, Antal Géza, Óváry Ferencz dr., Simonsits Elemér, Cserny Károly, Mándy Sámuel, Sztankovánszky János országgyűlési képviselők, Lőrinczy György királyi tanácsos tanfelügyelő, Schaller Flóris tanfelügyelő, Darányi Jezsner dr., Mutsenbacher Viktor dr. jogakadémiai igazgató, Szabó Károly, Visoi Ákos, Alapi Gyula dr. múzeumigazgató, Csajthay Fe r