Az Ujság, 1914. április (12. évfolyam, 90-102. szám)
1914-04-16 / 90. szám
2 helyébe a meglévő, vagy hiányzó bírói bölcs belátásnak úgyszólván korlát nélkül való érvényesülését helyezte, az ítélő bírót arra való készültség nélkül messzemenő rendőri hatáskörrel felruházott gyámi székbe ültette, a rendszernek tökéletlen alkalmazása, főleg végrehajtása esetében pedig nemcsak a bűnre hajlamos, de egyelőre pusztán csak megcsusszott fiatalkorúakat valósággal a társadalomra és a jogbiztonságra reá szabadítani fogja. A min hozzáértők és mások irodalomban és tudományos gyülekezeteken évtizedek óta megállapodás nélkül tanakodnak, hogy miként lehetne a »közveszélyesség« fogalmát a figyelembe veendő igények összeegyeztetésével büntető és közigazgatási jogi vonatkozásában szabatosan meghatározni: a magyar igazságügyi kormány a nehéz problémát egyetlen fölényes kézlegyintéssel megoldotta. Amikor tőle megszokott fürgeséggel el is készítette, le is tárgyaltatta »a közveszélyes munkakerülőkről« rendelkező új törvényt. Igaz ugyan, hogy benne a közveszélyes munkakerülés azonképpen lett meghatározva, hogy a törvény alkalmazásának czimén a legjellegzetesebb rendőrállam a maga kíméletlen kémkedési rendszerével úgy meghonosítható, hogy kiváltképpen ezérszerűnek mutatkozó alkalmakkor, például választás idején, valóságos közveszedelem állapota állhat elő ; az is való, hogy ez a törvény is befejezett végrehajtottságában oly mélyen belenyúlik a személyes szabadság kerületeibe, hogy pusztán csak »munkakerülő életmód« okán a dologházban örökre való letartóztatás foglalhat helyet; bizonyos, hogy amikor a magyar büntető törvénykönyv büntetésvégrehajtási rendszerét az elmúlt harmincöt esztendő lefolyása alatt sem váltották valóra, úgy az új törvénynyel megszervezett dologház-rendszer is gyakorlatilag éppen úgy fog csak a papíron ékeskedni, mint ezideig a közvetítő intézetek és a magánzárkák, de ezek mind eltörpülő szempontok azon vezető kodifikatórius gondolat és ezei mellett, hogy az igazságügy miniszter működését legalább is a Corpus Juris-nak terjedelemben való megdagasztásával megörökíteni illik. Lévén 1848-nak nagy hagyományai szerint az esküdtszék és a sajtószabadság kivált a kettőnek egymással való vonatkozásában a magyar alkotmányos élet kiegészítő része : mi sem természetesebb, mint hogy a csalhatatlanság meggyőződésében a sic volo, sic jubeo eszközeivel erős igazságügyi kormány az esküdtszéknek is, a sajtójognak is »megreformálására« legalkalmasabbnak azt az időt értékelte, amikor az igaz hivatásának megfelelő normális alkotmányos élet szünetel. Ismét lelkiismeretes, körültekintő előkészület, a közvéleménynek előzetes tájékoztatása nélkül, sőt utólagos alapos hozzászólási alkalmának kizárásával is a szó teljes értelme szerint keresztülhajtotta mind a két végzetes »reformot«. Vele az esküdtbíráskodást minden gyakorlati jelentőségéből kivetkőztetve, merőben kísérleti anyag szerepére utalták, a sajtót lényegében államosították és oly sulykokkal rakták meg, melyek alatt legtiszteletreméltóbb képviselői is egykönynyen összeroskadhatnak. Mindkét törvény az eddigi joghelyzetet alapjaiban felforgatja , de azért anélkül, hogy a hozzájuk alkalmazkodásra és rendelkezéseik átérzésére kellő időt engedtek volna, ugyanoly futólépésben életbe léptették, amilyennel megszerkesztették. Az új esküdtbírósági eljáráshoz függelékként néhány nappal gyakorlati alkalmazásba vételük előtt már közreadták az esküdtekhez intézendő kérdések mintáját is, amelyekből most már azok is meg fognak győződni az új kérdésfeltevési rendszer lehetetlenségéről, mert hihetetlen bonyolultságáról, akik az eleddig való esküdtbíráskodásnak tagadhatatlanul sok hiányát a kérdések kuszáltságának és sokféleségének tulajdonították. És éppen csak kapunyitás előtt közzétették a sajtótörvény végrehajtását illető rendeletet is, amelyből egyebek közül az a fülbemászó dallam is kicsendül, hogy a biztosítékot az államkincsáár csak a lap megszűrését követő fél esztendő múltán szolgáltatja vissza. Nincs azon csodálkozni, ha ennyi munka, ily lázas tevékenység közben nem futja az időből, vagy a kormányhatósági jóindulatból annak a kötelességnek beváltására, melyet az igazságügyminiszter még az ugyanazon év végén életbe lépett 1912: LXIII. törvényczikk 31. §-ában vállalt. Tudvalevő, mily idegfeszítő időben és körülmények között kellett utolsó órákban »a háború esetére szóló kivételes intézkedések« tárgyában rendelkező törvényt letárgyalni. Amikor a külháború veszedelme zörgetett, sem alkalom, sem hangulat a kormányjavaslat beható tárgyalására, vagy éppen bírálatára nem kínálkozott. A törvénynyel a minisztérium nemcsak háború idején, hanem a háború fenyegető veszélyének okából elrendelt katonai előkészületek esetére is úgyszólván az igazságszolgáltatás egész rendes menetének felfüggesztésére vonatkozó felhatalmazást is nyert. Amelyik alkotmányos szempontból eléggé aggályosan arra is kiterjed, hogy a polgári büntetőbíróságoknál is életbeléptethető »gyorsított bűnvádi eljárásnak« és rögtönbíráskodásnak szabályait az igazságügyminiszter rendeleti útán megállapíthassa. Ennek a megbízásnak az igazságügyminiszter mindmáig nem felelt meg. Legalább is a rendelet ezideig nem publikáltatok. Aki tisztában van a szabályozandó joganyag jelentőségével, azzal, hogy a gyorsított bűnvádi eljárásnak és a rögtönbíráskodásnak életbeléptetése gyakorlatilag mit jelent, az kellőképpen tudja megítélni az egyébként olyannyira gyorskezű igazságügyi kormány eljárását. Az alkotmányos elveknek szigorú tiszteletben tarmódon hosszú életre való hajlandóságot színlelt felesége előtt, aki nem átallotta még meglepetéssel is biztatni félrevezetett és megtréfált nejét, ez a Vecsési délben már jóvátehetetlenül halottam hevert irodájában. Bár czéllövészettel sohasem foglalkozott, eléggé ügyes volt ahhoz, hogy pontosan eltalálja a legjobb helyet és azonnal elállítsa utóbbi időben már igen idegessé gyorsult szívverését. Búcsúsorait egy női szabó ki nem fizetett és nyugtázatlan számlájának a hátára írta, talán nem minden czélzatosság nélkül: — Tönkrementem, édes Saroltám. Tönkrement ember minek alkalmatlankodjék ezen a világon. Bocsáss meg ezért a meglepetésért. Adja Isten, hogy nemsokára oly férjre akadj, aki még több, még szebb, még drágább ruhát vásárol neked, mint én tehettem. Vecsésiné egészen nem tudta megbocsátani elhunyt férjének ezt a meglepetést, annál is kevésbé, mert a bucsúsorok, amelyeket holmi szemrehányások látszata eléktelenített, több estilapban is napvilágot láttak. De bár a neheztelés érzése pislákolt szívében, mégis némi hálát is érzett elhunyt férje iránt : öreg szülei még éltek, gyászt még sohasem viselt senkiért, így legalább élvezheti azt az örömöt, hogy eddig ismeretlen fajta ruhát vehet magára és a gyászruha hatását próbálhatja ki magán és másokon. De ez az öröm nem tartott sokáig. A gyászruha rosszul illett hajának és arczának a színéhez. Ettől aztán oly szomorú lett, hogy maga is, más is szinte azt hitte, hogy talán a férje után szomorkodik. Valahányszor az ebédlőben, ahol a részvétlátogatásokat fogadta, a nagy tükörben megpillantotta feketébe gubódzott alakját : csöppet sem tetszett magának, elsírta magát és szívből zokogott. A temetés napjának délelőttjén oly vendég érkezett, akire Vecsésiné igazán nem gondolt. Unokahuga volt, Malvin, egy előkelő orvosnak a felesége. Az unokatestvérek évek óta nem találkoztak. Már gyermekkorukban is utálták egymást, később pedig egy parányi összeveszés is túlontúl elég volt ahhoz, hogy végképpen elszakadjanak egymástól. Vecsési váratlan halála azonban meglágyította a költészetet kedvelő Malvint, aki poétikusnak vélte, hogy — mint Ibsen Borkmanjában — az egymást gyűlölő két nő kibékülve fogjon kezet egy holttest fölött. A kibékülés ünnepiességét azzal juttatta kifejezésre, hogy egy szabószalon remekével borította be az ilyen műtermékek kiemelésére nagyon is alkalmas termetét. Amikor Vecsésiné megpillantotta Malvint, fájdalom nyilallott át a szívén : ilyen pompás toalettet rég nem látott. De aztán leküzdötte keserűségét és nyakába borult unokanővérének. A hosszantartó forró ölelkezés leviharzásával Malvin leült egy karosszékbe : igen szépen tudott ülni és ülve sem rontotta el a ruha hatását, amint Vecsésiné irigykedve megállapította. A beszélgetés előbb gyéren csordogált, majd szélesebben hömpölygött. Elsiratták az elhunytat, bár megbocsáthatatlan tettét nem hagyhatták korholés nélkül, visszaemlékeztek a gyermekéveikre, amelyeknek során tudvalévően oly nagy szeretet fűzte őket együvé. Meghányták-vetették az özvegyasszonynak, különösen a tönkrement férjek özvegyeinek a sorsát. Mennél tovább beszéltek, annál többet sírtak is, amiben természetesen a kevésbé érdekelt Malvin kissé elmaradt az özvegy mögött. Da Veesesiné, akár beszélt, akár zokogott, egy pillanatig sem vette le Malvinról a szemét, amely állhatatosan újra meg újra bekalandozta a fiatal asszony alakját. Malvin már kissé kényelmetlenül is kezdte érezni magát : az a hol száraz, hol könyező szem szakadatlanul simogatta az ő pompás toalettjét. Fölkelt és az ablakhoz ment, de mintha az a kutató, fürkésző, méricskélő és tapogató szem oda is követte volna. Végre nem bírta ki tovább és elbúcsúzott. Az ajtóban ismét nagy ölelkezés és csókolódzás esett. Vecsésiné hálálkodva köszönte meg a rokoni látogatást. A mikor már vágy'’ tizedszer kezet fogott Malvinnal, hangosan fölzokogott : — Te most hazamész, Malvinkám, a te drága jó uradhoz, de nekem, jaj nekem, egyedül kell itt maradnom. Óh istenem . . . Malvin, a ki ismét nagylelkűen ellágyult, annál is inkább, mert ezúttal nagyon is fölényben érezte magát unokanővérével szemben, vigasztalgatta zokogó rokonát. Vecsésiné lassanként megnyugodott. Zokogása mindjobban halkult, könye mind kevésbé patakzott. És már csak minden második-harmadik szó után sirdogált, amikor leggyöngédebb hangján kérdezte : —■ Malvinkám édes, ugye teszel nekem egy . . . nagyon nagy szívességet ?•.... Ugye, drágám . .. megmondod nekem ... de igazán . . . hol . . . készült és mibe került . . . ez a pompás ... ez a gyönyörű toalett ? . . . AS UIS3ACS Csütörtök, 1914. április 16.