Az Ujság, 1914. április (12. évfolyam, 90-102. szám)

1914-04-30 / 102. szám

Budapest, 199­4. ______________ XII. árfolyam, 102. szám*______________________Csütörtök, április 30. ^ ElöflreVari áraki ^ .MV^ 1 ^ ROVÁS. Ak­kor így együtt vagyunk, osztrákok és magyarok, szinte szimbolikusan dokumentáló­­dik a kettő mivolta.. A henczegés hangján regisztrálhatjuk, hogy az osztrákok unalmas frakkjukban csak úgy eltűnnek a mi színes, ragyogó, aranytól, drágakőtől csilingelő dísz­­magyarjaink mellett. Bizony, nincs paritás: ha mi megyünk Bécsbe, a bécsieknek van látnivalójuk. Ha ők jönnek Budapestre, ne­künk nem jut más, mint a­mit Bécsbe viszünk. S büszkék vagyunk a díszmagyarjainkra, a csillogásunkra, a ruhabeli gazdagságunkra, s tán ez a ruha teszi kötelezővé, hogy mindenre teljék, a­mit az unalmasan fekete osztrákok a maguk tehetősségükhöz mérnek. Jól teszszük, ha büszkék vagyunk a ragyogásunkra, mert mi az ördögök lennénk, ha büszkék sem vol­nánk ? S mire lehetnénk büszkék, mint a politikusaink díszmagyarjaira ? A trónörökös pesti tartózkodása továbbra nyúlt, mint tervezte : három perczc­el. Ennyi­vel késett a vonatindulástól. Oly drága nekünk az ő ittléte, hogy ezt a három percznyi pluszt is hálásan fogadjuk. S ne zavarja örömünket, s ne csökkentse hálánkat fenséges vendégünk­nek az az excuse-je, hogy a delegácziós elfoglalt­ság tovább­ tartott, mint gondolta. Tíztől tizenegy óra tíz perczig tartott, megfelelő köz­benső szünettel. A trón­beszéd is rövid volt, a hódoló beszéd sem volt hosszú. Az előbbi nem lehetett rövidebb,­­ tehát az utóbbi meghallgatására nem szánt annyi időt a fen­séges úr, így már értjük: a háromperczes túltengést megszenvedte a menetrend. # Ha neki van, nekem is lehet, fejtegeti Károlyi Mihály az amerikai pénzgyűjtés kap­csán a pártkasszáról. Ezzel az abszolút erkölcs rátért az okos és hasznos opportunitás útjára, s az első lépés után bízvást reméljük : még messzire fog rajta jutni. Többséget akar sze­rezni, s ehhez pénz kell. A pénzt pedig ki-ki onnan veszi, a­hol kaphatja. Lukács a banktól, Károlyi a szegény embertől. De nem ez a fon­tos. Hanem eddig a tétel ez volt : a párt­kassza korrupcziót jelent, mert nekünk nincs. Most igy szól a nóta : a pártkassza megtisz­títja az országot, mert nekünk kell. A várkastély kápolnája. — A régi Buda történetei­ből — írta Váradi Antal Ott, a­hol most a királyi palota nyugati homloka néz a hegyek felé, állott valamikor a Szent Zsigmond egyháza. Mátyás a könyvtár­terem nagy ablakából szokta volt nézni a Zsigmond-templom egyházi körmeneteit, mert az ablak éppen odanyilt. Aztán elpusztult a Mátyás palotája, elpusztult a templom, el­pusztult minden. A csodaszép Corvinák el­vándoroltak, a drágaságok rablókézre kerül­tek, a pompás bronz­szobrok, a hatalmas Herkules, a szép Hunyady László-szobor, meg a Mátyás művészi képe-mása, melyek a bejárat oldalait díszítették, török ágyuöntők műhe­lyébe kerültek s később mint bömbölő és halált okádó szörnyek kerültek szembe a magyarral. A Szent Zsigmond egyháza a földdel tétetett egyenlővé. Holott annak apátja nagy ur volt és gazdag. Hiába. Megpróbálták romjaiból ujraemelni, é■ nem ment. A helyére épített kis kápolnában az utód csak elvben őrizte meg jogait és emlékeit. Maga a régi fény kialudt. Mikor Mária Terézia 1749-ben újraépít­­tette a palotát, a templom újjáépítése is tervbe vétetett. De csak kisebb kápolna lett belőle, a várkastély kápolnája. 1769-ben szentelte föl, Mária Terézia születésenapján, Migazzi bí­boros számos országnagy jelenlétében. A Szent Zsigmond egyházának emléke ebben a vár­kápolnában él tovább. Második József plébániává emelte, mely­nek területe a vártól a későbbi főőrségig terjedt. Egy prépost látja el a teendőket benne két káplánnal még száz évvel ezelőtt, a­mikor is ez a prépost a veres-csillagos kereszteslovagok rendjéből vétetett, a­mely rend VI. Károly császár alatt jött először Magyarországba, magával hozván útlevél és hatalmas pártfogás gyanánt a szász herczeg-bíboros érsek aján­latát. A lakatlan várkastély is benépesedett. Küldött belé lakókat Terézia anyunk. Bele­­szállásolta az angolkisasszonyokat. Mária Terézia Sanct-Pöltenből hozta Ma­gyarországra ezt a női szerzetesrendet, még pedig hat alapítványi helylyel nemes kisasszo­nyok részére. 1770-ben nyolcz angolszüzet küldtek az anyazárdából ide Budára s ezek­nek kellett a hat alapítványi kisasszonyt teljesen kinevelni, a mely nevelési kurzus tar­tott hat esztendeig. Ennek elteltével ij hat nemes kisasszony foglalta el helyüket. A vá­lasztást maga a­ királyasszony tartotta fenn magának. Mikor azonban az egyetemet Nagyszom­batból Budára helyezték át, az angolkis­asszonyoknak is menni kellett, hogy helyet adjanak az egyetemnek. A palota tetejére csillagvizsgáló tornyot emeltek, a­mely azon­ban nem felelt meg a kívánalmaknak, úgy hogy nemsokára a Gellérthegyen kellett újat emelni, melyet a körülfekvő épületek, falak, füst és robogó kocsik, szekerek rezgése nem zavar. Az angolkisasszonyokat pedig áttették először 1777-ben Váczra, de Mária Terézia halálával onnét ismét kiszorultak, s II. József, anyja iránt való kegyeletből, a régi domini­kánus­ klastromba helyezte őket, a mai Váczi­­utczában, a­melyből a szerzeteseket kiköltöz­tették. A hat alapítványi hölgyön kívül évi négy­száz forint fizetés ellenében mások is lehettek benlakói az intézetnek. Bejárók pedig igen szá­mosan voltak, a helybeli családok leányai, a­kik négy évi kiművelési kurzusra jártak, ta­nultak hittant, rajzolást, szép- és helyesírást, természetrajzot, földrajzot, történelmet és stí­lust. Azonkívül nagy gondot fordítottak a női kézimunkákra is. Vasárnapon és ünnepeken a leányiskola összes növendékei párosan mentek a várkas­tély kápolnájába, hogy ott leboruljanak a szent jobbkéz őriző helyén, az oltár előtt, a melyen Szent István hetében a drága klenó­­dium ki volt téve. De ennek a históriájáról később. A várkastélybeli­­ leányiskolába száz év előtt ötven benlakót írtak be, s háromszáz volt a bejáró növendékek száma. Ezeket az angolkisasszonyok ingyen­­tanították, a­minek ellenében a város évi hatszáz forint segélyt adott; a klastromnál nemkülönben tiz öl fát. A zenetanítás sem volt kizárva a régi várkastély nőiskolájából. Egy gitármester adott órákat hetenként háromszor, két forte­­p­ano-mester is járt föl, valamint télen tánct­­béli ügyességet is sajátítottak el. Még házi­bált is adtak a farsang végén, de férfiak rész­vétele nélkül, kivéve a prépost urat és a n ő káplánjait. Az első prépostnak a nevét is tudom. Schreiner Jánosnak hívták, de már 1780-ban az egyetem papságának kellett átengednie az egyházi funkcziókat. Azonban 1789-ben megint a vöröskeresztesek foglalták el régi helyüket. Ekkor Kiinger a prépost, a­ki nyolczszáz forint javadalmazást kapott, kooperátorai pedig négy­­négyszázat. A templom föntartására külön Likvidálás. A nemzetközi viszonyokban beállott nyugalmi korszak arra szolgál, hogy a világpolitikai események, a­melyek a Balkánon végbementek, lépésről-lépésre likvidálhassanak. Ezzel a mondással kezdi Berchtold gróf külügyminiszter a mai expozét. A delegácziók elé terjesztett költségvetés pedig kommentár gyanánt szolgál arra, hogy mibe kerül nekünk ez a fokozatos likvidálás. Háromnegyed milliárdot, több mint hétszázötven millió koronát követel tőlünk erre az eszten­dőre csupán a hadügyminiszter. A hadi­flotta kiépítésére pe­dig négyszázhuszon­hat milliós prograramot tár elénk, a­miből azt látjuk, hogy a legközelebbi pár esztendőre a közös kiadások egyre növe­kedni fognak, mert a hadsereg körében is újabb és újabb fegyverkezés folyik, s előrelátható, hogy a legközelebbi ötéves fegyverkezési cziklus alatt a közös költsé­gek el fogják érni, sőt alkalmasint meg fogják haladni a milliárdot. Mire ez év­tized végére érünk, bátran számíthatunk arra, hogy a közös költségek reánk eső kvótája a négyszáz millió koronát el fogja érni. S mit kapunk vigaszul, biztatásul e horribilis terhekért ? Olvassuk a leg­szűkebbre szövegezett trónbeszédet, mely nagy általánosságok keretébe szorítja össze a békereménységet, s egyetlen pozi­tívuma, hogy Albánia trónja be van töltve. A balkán alakulatok ez egyetlen momentuma jelenti számunkra — úgy látszik — a nagy likvidálást, de már arról, hogy a többi balkáni szomszéd­jaink miképp likvidálnak, s különösen mit várhatunk mi az új alakulatoktól, erről a trónbeszéd mélyen hallgat. S Berchtold gróf külügyminiszter sem igen erőlteti meg magát bővebb kommentárokkal. Csupán a mi érzel­meinkről beszél, a­midőn a Balkánfél­sziget egyes államait önálló és szabad fejlődésükben teljes jóakaratunkról biz­tosítja; de hogy egy kis baráti, vagy szomszédi viszonzásra számíthatunk-e jó­akaratunkkal szemben, arról alig esik szó az expozéban. Szerbiát illetőleg még csak nyomát sem látjuk a szomszédi jobb viszony alakulásának; a külügyminisz­ter maga is bizonyos pesszimizmussal emlegeti, hogy a szerbek még mindig nem tanusítanak kellő érzéket és mes- Lapuul mai száma 32 oldal.

Next