Az Ujság, 1918. július (16. évfolyam, 151-176. szám)

1918-07-02 / 151. szám

o zatosan, mi lesz a mi versenyképességünkből, ha a vámok nem eléggé védik a mi produkciónkat. .. .... .. Nem tudjuk eléggé hangoztatni ennek a fölfogásnak a végzetesen káros voltát. Akármilyen vám meg nem véd bennünket, akármekkora vámközösség nem jelent kárt mindaddig, amíg a vámok hatékonyságát ellensúlyozza pénzünk értékének teljes függése a németérdekszférától. .Mert mi beállíthatunk egy magas vámtételt s Németországbeállít a koronának egy alacsony kurzust. Nem is kell hozzá rosszhiszeműség, nem kell hozzá megtorló szándék. Elég, ha valutánk romlását rábízza természetes folyamatára s erre ridegen véve joga van, hiszen a szerződéses viszony nem kötelezi az érdeke mellőzését, mikor ez az érdeke a joga, is. Hogy képzelnek a, salzburgi urak ,majd egy nekünk üdvös megállapodást?, mielőtt a Valutánk ügye nincsen rendezve? Vámmal vagy vám nélkül a kivitelünk mindenképpen kisebb lesz, mint a behozatalunk. Ez a helyzet már ma is, még inkább ez lesz, mikor háború után nyersanyagot kell beszerezni, nagyobbrészt Németország útján. A "behozatalnak és a kivitelnek ez a diszparitása egymagában véve is azt jelenti, hogy Németországnak kevesebbkoronára lesz szüksége,mint nekünk márkára. Vásároljuk tehát nagyban a márkát s fölverjük ezzel az árát. Németország ellenben az ő fölös készletéből mindig simán kifizethet bennünket koronával s igy a kivitelünkért nem kaphatunk német pénzt. Ezen az alapvető bajon nem segít semmiféle Vámpolitika, Németország a valutapolitikájával ellensúlyozhat mindennemű vámpolitikát, sőt ellensúlyozhatjá minden téren mindennemű érdekfentartásunkat. Ez annyira nyilvánvaló, hogy érthetetlen, mert nem hallana semmiféle politikai nyilatkozatról semmit, a, ami erre vonatkozik. Hiszen az Ausztriával való vámközösséges viszonyunknak is szerves korogóriuma a valutánk közössége. Egy eszterdéig sem tartottuk volna fönn, ha Ausztriának is márkavalutája lenne s a kivitelünk passzivitása mellett. S Németországnál ez a momentum nem szeámítana?- Mikor az állandó passzivitás mellett sok milliárdra menő márkatartozásunk is van, melynek egyoldalú esedékessé tételével Németország szintén olyan nívóra sülyesztheti a korona értékét, amilyekre éppen szüksége van ! Lesz-e szó erről Salzburgban? Fölismerik és elismerik-e a mi tárgyaló kormányférfiaink, dák, lágy vonásai szinte eltorzultak. Egyszerre felnézett Mártára. — Signora, szereti ön Érmete Bernonit ? Élesen, süvítve, tört ki belőle a szó, mint egy kilőtt golyó. Mártát úgy is érte, megtántorodott . Pillanatokig, tartott, míg hangjába beleerőszakolta azt az elutasító hidegséget, mely korlátot emel a betolakodó elé. ----Egy kissé különös a kérdése. De a másik kétségbeesetten gázolt át a korláton. — Kérem, könyörgök, feleljen. Minden ettől függ. Nekem tudnom kell, tudnom kell. •— De mi köze önnek ehhez?— kiáltott Márta, most már indulatosan. A másik a keze után kapott, szorongatta, rimánkodott . — A boldogságos Madonnára kérem, feleljen : igen vagy nem? Hiszen lehet hogy nem, hogy csak érdekli, vagy játszik vele. Hiszen alig egy hete csak, hogy ismerik egymást. Talán nem is fontos önnek, csak jobb hijján áll Szóba vele. Kicsoda ő? Vidéki biró, hivatalnok, senki. Egy szép fiú, egy szép fiú — zokogta. Márta nagynehezenkiszabadította, a kezét, felháborodása lelohadt e fékevesztett kétségbeesés láttára. •—‘ Kérem, könyörgök, feleljen, mondja, hogy nem szereti, nem is kell magának, visszaadja nekem, visszaadja. Maga sem akarta kegyetlenséggel, vontatva, szólt most Márta . És ha azt felelném, hogy:igen, szeretem? . .. Önkénytelenütl leste a hatást, valami még vadabb,jajosabb kitörését a fájdalomnak. Váratlanul érte, ami ezután történt. A nő arcza fakó lett, tágranyitta szemet, megmerevedtek, vállai hirtelen legörnyedtek, egymásra hogy a tervezett közösségnek elvit; lapkérdése az, mint gondolkodik Németország a pénzünk értékének rendezéséről ? Belemegy-e abba, hogy adósságunkat hosszúlejáratúvá tegye, márkaszükségletünkfedezésére pedig lehetőleg fix relácziót engedélyez? Ha ezt megteszi, illetve ha a mi embereink ennek a megtételét élőtéstételül tűzik ki, akkor minden megállapodás lehet jó. Ha ezt a kérdést mellőzik, akkor minden megállapodás rossz. Senki sem beszél róla s kérdés : nem is gondol erre senki? Nem felel rá a Norddeutsche és nem is felelhet, míg a mi részünkről nem kérdezik. Pedig ettől a kérdéstől függ, hogy a salzburgi tanácskozás élén reménykedve, vagy végső csüggedéssel nézzünk. AZ ÚJSÁG Kedd, 1918. julius 5. „Németország nem a Star Külön e£onyiiKet.‘‘ (Tisza és Payer. — A salzburgi tárgyalás.) Payer német kanczellárhelyettesnek a német szövetség erősítéséről a minapában tett közismert nyilatkozatával kapcsolatban . Tisza István gróf legutóbb több megjegyzést tett e sokat emlegetett kérdés fő vonatkozásairól. Kijelentéseit a német sajtóban úgy értékelik és magyarázzák, mint a kanczellárhelyettes álláspontjához való közeledést. ANorddeutsele Allgemeine Zeitungé, a német kanczellár félhivatalosa, a gazdasági szövetségről, egyebek közt ezeket írja: Tiszár azt hangoztatja, hogy a dunaimonarchiának a német birodalomhoz való szorosabb csatlakozását kívánja. A czél tekintetében tehát mindkét államférfia megegyezik, a különbség csakam' utakban van, amelyeket követni 'isell. Úgy Németországban, mint Ausztria-Magyarországon tisztában vannak azzal, hogy a rontondpoltikai ' szövetség,' a meg Középeurópát felöleli, egészen más sértőket nyer, ha a politikai megállapodásokat gazdaságicsatálkozással erősítik, mert régi tapasztalat, hogy az általános állampolitikát a kereskedelmi p politikától tartósan elválasztani nem lehet. Egy állam szorosabb politikai kapcsolatát nem lehet előmozdítani,, ha gazdaságilag vámokkal és hasonlókkal, válaszfalakat építünk. A kérdés csak az, hogy mily messzire menjünk a gazdasági közeledésnél. Tisza a vámunió szót emeli ki, noha sem a német helyettes kanczellár, sem más német hivatalos hely ezt a szót nem ejtette ki. Német részről csak azt hangoztatták, hogy a jelenlegi elkülönültséget gazdasági tekintetben ki kell küszöbölni. Hogy most ■vámunió-formát vagy valami mást választanak-e, ez másodrendű dolog. A lényeges az, hogy valamennyi érdekelt állam elvileg késznek -nyilatkozzék a közeledésre. Akkor kell azután megvizsgálni, hogy mily módon vihető keresztül e közeledés. Magától értetődő, hogy a határokon fennálló vámokat máról holnapra mindkét részen eltüntetni nem lehet. Németországban azonban senkinek sem érdeke az osztrák-magyar ipari, életéta valóban szükséges vámvédelem megszüntetésével veszélyeztetni, Ausztria-Magyarország és Németország ..kell hogy a gazdasági közeledésnél egyenlő előnyöket érjen fel és nincs kétség az iránt, hogy az a haszon, amelyet Magyarország a gazdasági közeledésből a Németországban való fokozott elhelyezési lehetőség útján húzni fog, legalább olyan nogy, mint Németország haszna a Magyar piacon. Hogy az átmeneti időre különös védőintézkedéseket, akár kartelleket, közbeeső vámokat hoznak-e be, oly probléma, melyet csak tárgyalás útján lehet megoldani a Salzburgban a két ország, képviselői tanácskozásra ülnek össze, amelyen ‘minden kiváltságot, amelyet az érdekeltek nyilvánítanak, megbeszélnek. ".Elsősorban megegyezést hoznak létre a legfontosabb alapkérdésekben és csak akkor kezdik meg a részletes tárgyalást. A technikai és gazdasági nehézségek, amelyek a végrehajtás terve elé " 'hárulnak, semmiesetre sem, csekélyek, de remélhető, hogy sikerülni fog oly formát találni, mely az érdekelt nemzetek kívánságaival számot vet. Ez az eset akkor áll be, ha úgy Ausztria, mint Magyarország meggyőződik arról, hogy Németország nem akar külön előnyöket a maga részébe. A kormány tagjai Bécsben, Bécsből táviratoztak Wekerle Sándor miniszterelnök Vasárnap délelőtt 9 órakor a Magyar Házból ő felsége tartózkodási helyére ment, ahol délelőtt kihallgatáson jelent meg a felség előtt. A miniszterelnök délután fél 3 órakor érkezett vissza Bécsbe. Sszerényi József kereskedelemügyi miniszter a délelőtt folyamán Wieser osztrák kereskedelemügyi miniszterrel, Popovics Sándor pénzügyminiszter pedig Wimmer lovag osztrák pénzügyminiszterrel tárgyalt resszortügyekben. * A magyar kormány tagjai együtt ebédeltek a Sacherben és fél 4 órakor együttesen utaztak vissza Budapestre. Ez képviselőház munkarendje. A képviselőház holnap, kedden folytatja a választójogi javaslat tárgyalását. Holnap már nyolczórás üléseket tartanak és így valószínű, hogy a javaslat tárgyalását két hét alatt befejezik. A választójogi javaslat letárgyalása után a kormány néhány adójavaslatot, a katonák ellátásáról szóló javaslatot s a rendőrségek államosításáról szóló törvényjavaslatot óhajtja szoruló jogai közül valami elnyújtott, vonuló nyöszörgés szakadt ki. Holtra sebzett állatok nyöghetnek így az erdő mélyén. Márta megijedt. — Az Istenért, kisasszony, hallgasson el. Hiszen, nem mondom, nem is igaz. A nyöszörgés elakadt, a merev pupillák megelevenedtek, pillantásuk megkapaszkodott Márta szemében. Rekedten suttogta :— Hát nem szereti? Szemei követeltek, Márta félig akaratlan lehajtotta a fejét. A másik a lábai elé borult, zokogott, de ez más volt, ez az égő házból menekültkek csukló sírása volt, melyben megoldódik fojtogató rémülete. Nagysokára megnyugodott egy kicsit, beszélt : — Bocsásson meg nekem, kérem, bocsásson meg. De lássa, ha azt feleli, hogy szereti, akkor én már nem is kérhetem, hogy adja vissza nekem. Nem is adhatja, hisz akkor maga sem élhet nélküle. 1 . — Maga nem élhet ? — kérdezte halkan Márta. A másik megrázta a fejét: — Nem ! .. Erős, megingathatatlan bizonyosság volt ebben a nemben, úgy hatott, mint a kalapácsütés.— Mije magának Ermete Bernoni ? — kérdezte most Márta, s pillantása kíméletlen tudniakarással fúródott ellenfele pupilláiba. A fekete szemek nem tértek ki. — Hat esztendeje a szeretőm, és egy hónap múlva a férjem, ha ön nem lép közbe. — A férje? •— Igen. Hiszen neki is kellek, hat esztendeje vagyok az asszonya. Mikor az apám megvakult és agyonlőtte magát, — hallott róla bizonynyal, Turati, a híres szobrász — beteg anyám idejött velem, a szülővárosába. Ermete apámnak kereszt fia volt, kimondhatatlanul jó volt irántunk, az állásomat is ő szerezte, velem ápolta az anyámat haláláig. Első pillanattól fogva szerettem. De szegények voltunk mind a ketten és Ermete utálja a nyomorúságot. Elvett volna az első lázban. Én nem akartam. Az övé lettem. Azóta így éltünk. Tavaszszal meghalt az apja, örökölt, úgy volt, hogy júliusban szabadságot kap, megesküszünk, szépen titokban. Akkor meglátta önt. — A hangja elcsuklott, zokogva folytatta: — Még alig egy héttel, mielőtt idejött, pünkösdkor Tréviben voltunk. Az a három nap, utolsó szép napom ! Hogy szeretett ! Kis búbos galan bom — Így szokott nevezni. Hogy ölelt! Úgy csókolta a nyakamat, hogy fájt. Még most is látszik a jele. Márta pillantása a nyakára tévedt, fehér bőrén két parányi folt kéklett. Képzeletben látta a fia szikár karjait, a mint körülfonják a puha ’kis testét, látta, a mint e kipárnázott nyakra tapadnak az ajkai, melyeknek csókjáról az imént álmodott. Undorfélét érzett. Ebből heves vágy kell, hogy valamiképpen szabaduljon e helyzetből, mely egyszerre elviselhetetlenül kínossá lett.. Fel akart állni. Az asszony belekapaszkodott. — Ne, ne menjen el. Az Isten szent nevében kérem, segítsen rajtam. — Szívesen, de hát mit tehetek önért! •— Adja vissza nekem. — De kedves kisasszony, Bernoni nekem senkim és semmim.