Az Ujság, 1920. január (18. évfolyam, 1-27. szám)

1920-01-01 / 1. szám

2 * KOVÁSI Boldog újévet, / Bandholtz tábornok úr. Egy nemzet fordít önhöz legjobb kívánságával, mely nem tarhatja a hasonló kívánságok teljesültét. Ön egy szabad, büszke és nagy nemzet fia, a ki visszatér hazájába, a független, nagy Amerikába. Jó volt hozzánk s főképpen azt köszönjük önnek, hogy megmért és megismert bennünket. Méga sorsunkat is megbékítőbben viselhetjük, mihelyt elismerik rólunk, hogy nem érdemeltük meg. Ezt öntől hallottuk, aki megtudta a saját tapasztalataiból. S öntől hallottuk, amit hiszünk magunkról, mert e nélkül czéltalan volna az életünk, hivatva vagyunk új nagyságra, a porból kiemelkedésre. Csak összetartás, szervezettség és tehetség kell hozzá. Megvan, tábornok úr, noha nem látta érvényesülni ezeket az erényeket. Megvannak mégis és érvényesülni fognak. Bíznunk kell magunkban s az ön bizalma ezt lehetővé teszi. Egyelőre csak csüggedtek és elbizakodottak vagyunk, de nem tart soká és elmúlik a betegség, mely azzá tesz. Isten vele, tábornok úr, azt hiszszük, katonaembernek is nagy győzelmi tudat, hogy egy szabad és értékes nemzetet meghódított a szívével! Egy derék magyar hazafi előtt hajtunk zászlót, vajha ne válnék követendő példájává másoknak. Ivánka István nem birta el magyar földön a cseh levegőt és megölte magát. Nem tudott lapulni, nem tudott hamis esküt tenni s nem akart hallgatni. Igenis, harczot vivott azokkal, akik urává váltak a, boldogtalan tót földnek, mely még mindig Magyarország és mindig az is lesz. S a magyar ember ott azon a megátkozott földön nem hagyja a jussát. Lássák és tanulják meg sorsunk idegen urai ebből a megrázó hazafi tragédiából a tragédiát, melylyel egynemzetet sújtanak. Az Ivánka István daczostragédiája belesajog minden magyar lélekbe i s mártiromsága megnemesit benőnket. De s azért maradjon elszigetelten az ő nagy fér Ifiassága, — az élőkre van szükségünk. ■ * k A kisgazdák nem válnak ketté és a ke■•esztej^ biok megegyezik a kisgazdákkal... ■Ujfl^pves ünnepi hírek s nem akarjuk az„ Brílatot elrontani. Éppen csak azt kell ’.! ■koczkáztatnunk az igazságért, hogy egy igyekvőn az egységre nem az ország ‘ Bevontjából fakad, hanem választási ár- Az elvekben meg tudtak egyezni, l'támadt volna soha vita közöttük. :n;!;1111:u ju.-'-on önnek, vagy an- '• '■ t E‚ :•••»: a maja közöttük S a meg és a szolgája* ő demokratasága? — Irta ^ . ennek a lelki dokuóriáját husz évvel egy sajátságos véletlen folyuthete akkor nyilvánosságra, a dolog, hogy lelkes érzéssel leirt V Istenben boldogult szerkész II Hajári Ödönnek, a ki leült íróasztala czikket nyomban elolvasta. Ebben lépett be a Ferencziek terén volt imit^^Bőségünkbe Tisza István és leült a Gajári e szavakkal fogadta : István, éppen most olvastam czikket, a mely te rólad szól. . elolvashatod, ha érdekel, kezébe vette a czikket. El^^H) aztán így szólt : Ez szentimentalizmus. Nem szeretem már zsebre is vágta a kéziratot. Porig ^Hva ..11.■'• iin ott a szomszéd szobában, a ^Hvaló fáradság magának az ügynek ^Vaesése lehangolt. Igaz, hogy a páratlanul ■ni Gafári azzal vigasztalt, hogy Tisza Bán emlékül tette el a kéziratot. De én még adig azt hiszem, hogy azért vágta zsebre, sőt nem akarta, hogy egy megható és a név■enség által még szebbé nemesülő emberi jog keretében őt közszemlére kitegyék, így tehát meg kellett nyugodnunk abban, hogy akkor az eset »köztünk maradjon«. De most már nem kegyeletsértés, ha újra megírom ezt az adatot egy nagy férfiú magánéletéből és ma, amikor az egész ország szíve, lelke áradozik a Tisza István gróf emberi kvalitásainak magasztalásától, nincs ok arra, hogy ennek a jellemző részletnek ismeretét megvonjuk a közönségtől, Tisza István tisztelőitől. És most leírom az esetet, úgy amint az történt . Egy szép tavaszi napon elindultam Budapestről Borsod vármegyébe, Andoránkra, az öreg Mocsáry Lajos látogatására. A függetlenségi és 48-as párt nagyemlékű egykori elnöke már ekkor évek óta teljesen visszavonult a közélettől és országszerte híres gyönyörű andornaki kertjében az aggság derűs filozófiájával élt emlékeinek, közömbösen fogadva volt barátainak régóta megbánt ama patetikus enuncziáczióját, amelylyel őt engesztelékeny nemzetiségi politikája miatt a párt élén, sőt magában a pártban is lehetetlenné tették. A füzesabonyi állomáson találkoztam Eötvös Károlylyal és Hermann Ottóval, akik szintén átszálltak az egri vonatra, ők is Mocsáryékhoz igyekeztek. Pontosan beérkeztünk ebéd előtt az ősi kúriába és az öreg kurucz, a magyar maiak és házigazdának mintaképe, igen sok melegséggel, szeretettel"-fogadott bennünket. Természetesen a társalgás központja Eötvös Károly volt. A nagy vajda mindenből a javát adta, ami históriai visszaemlékezés, szellem, tudás, elmésség és ártatlan emberszólás volt. Mikor aztán a politikára került a sor, a három 48-as vezérférfiú igen élesen szapulta a Tiszákat . Főleg Eötvös Károly mennydörgött ellenük. Koczczintás közben azt a megjegyzést kockáztattam meg : — Kedves Károly bátyám, sohasem tudtam volna elképzelni, hogy ön annyira tud haragudni a Tiszákra. Én mindig azt hallottam önről, hogy annyira elfogult kálvinista, hogy minden kálvinistáért a tűzbe menne. Most látom csak, hogy ez a beállítás hamis. Eötvös Károly előbb a csibukjából reám eregette füstjét, aztán az ő ismert fesztelenségével reám szólt : — Nem értesz te ahhoz, öcsém. Ahhoz, hogy én valakiért tűzbe menjek, két előfeltétel kell. Az, hogy az illető kálvinista és hogy dunántúli is legyen. A Tiszák pedig nem dunántúliak, hanem tiszántúliak. Az egész társaság vidám nevetésben tört ki a vajda mókája miatt. Aztán az öreg Mocsáry vette át a szót, egyenesen engem aposztrofálva : — Nézze csak, tisztelt barátom, mikor én képviselő voltam, Tuza István akkor még nem szerepelt. Tehát maga bizonyára jobban ismeri őt, mint én. Mondja, kérem, jó ember az a Tisza István ? *— Hát kérem, lehet egyáltalában felőle egyebet feltételezni ? — volt a válaszom. Az öreg Mocsáry Lajos elgondolkodott . AZ ÚJSÁG Csütörtök, 1920 január 1. egyezés a paritás alapján történik : fele ország az enyém, fele a tied, mint a mesebeli királyfiaknál szokás. Csakhogy abban a meseidőben nem volt általános,a titkos és az osztály nem történt meg sub auspiciis szabad választás. Közel s távol magyarokért. Újév napja nekünk, boldogtalan nemzetnek, csak az emlékezésen és a várakozáson keresztül lehet ünnepünk. Mindenható isten, mi volt ez a lefolyt esztendő? Mindentudó isten, mit hoz a ránkszakadó? Száz évet vénültünk s az élet forrása apadozik. A gyermekek nem birják ezt a világot s pusztulnak, menekülnek a lét túlsó partjára. Köny omlik utánuk s egy zsibbadt végszó : jobb szegényeknek igy, ki tudja, mi várt volna rájuk? Minden rendet tartó ember ilymódon számadástcsinál a lefolyt esztendőről. A magyar nemzet fél hozzányúlni e számadásokhoz. Jobb nem tudni, mennyit vesztettünk. A kétségbeesés és reménytelenség könnyelműségével abbahagyjuk a számonkodást. Nem kell mindent tudni, elég korán fogunk mindent tudni! Csak az agy borul vérbe és segít pusztítani a pusztulásnak. Ne beszéljünk most róla, hiszen folyton erről kell beszélnünk. Csak aszív facsarodik össze ennyi rom láttára, enynyi nemes magyar vér vesztén. Körülnézzük a határainkat, mint a repedt jégmezőn, köröskörül vannak tőlünk elszakadva a hozzánk tartozók. Érti ezt valaki, hogy valahol Páris környékén aláírnak egy darab papirost s egyszerre négyfajta magyarság támad abból a fajból, mely öt esztendő alatt annyira megfogyatkozott, hogy mindenestül is alig elég már önmagának. Ezekre az elszakadt táblákra gondolunk, ahol most már cseh-magyarok, román-magyarok, jugoszláv, magyarok, német-osztrák-magyarok sehogyan sem érik föl észszel, mi miért történt velük. Fogságba estek, mint rég letűnt vad korok idején, amikor a csatavesztett szabad népet rabszolgaságba hurczolták. Most, a technika vívmányai idején, a rabságba ejtés tökéletesebb: nem a népet hurczolják el, hanem földestől viszik el. Egy vonalat húznak és millió kilométer árka nem mélyebb, nem szélesebb, nem elválasztóbb, mint az a vékonyka vonal, melyet finom diplomatakezek színes czeru-zákkal rajzolgatnak kifogástalanul sima papirosra. Fogságba száműztek sok millió magyart, akik a szomszédunkban élnek. Gondoljunk rájuk, amikor a magunk siralmaival telünk meg. Nyomorban, szegénységben vagyunk, tele vagyunk elvakultsággal, tépjük, marjuk, nyomjuk egymást, de mégis a magunk nyomorán és a magunk bűnein sorvadunk. Testvéreink a demarkáczión túl a mások nyomorát nyögik, a mások elvakultságától, gyűlöletétől szenvednek. Megváltás volna nekik az a balsors, melyben mi megnyugodni nem tudunk. Boldogok vagyunk mi, sorsunknak gondatlanságból rossz urai, hozzájuk képest. E gondolat fekete fonala elvisz bennünket hozzájuk, — az egészen eltűntekhez, akik még fegyvert szorongattak ősi szent határaink védelmére. Katonák, akiket elért a katona legsivárabb sorsa, — a hadifogság. Olvassák el, mit tudtunk meg felőlük. Hányan vannak az élve eltemetettek százezrei, elárvult népességünknek mindent érő sorvadó tartaléka. Életük virágjában levő férfiak, akik ha itt vannak, többet érnek nekünk a milliárdoknál. Hogy benépesülnének a puszta falvak, hogy fölpezsegne a petyhüdt élet városainkban, hogy fölzsongana a magyar érzés és az igazi jóság erkölcse azoktól, akik elvesztették és visszakapják szabadságukat és hazájukat. Akik tudják, mi a szenvedés és tudják, mi az enyhítő jó szó, a szerető segítés. Gondoljunk rájuk! Gondoljunk rájuk és tegyük meg kötelességünket irányukban. Ők az első gondunk, mert mérhetetlen jólét a mi nyomorunk az övékhez képest. Nem szabad, nem lehet nyugodtan aludnunk, míg ki nem szabadultak. Nem szabad tervet csinálnunk a jövőről, mely nem számol velük. Ott nyugaton, ahová Apponyi készül, van börtönük kulcsa. Meg kell nyitni a kapujukat, béke, béke, béke kell nekünk, mert a béke hazahozza őket, akik mindenben ártatlanok, a kik semmi bűnben, semmi hibában nem leledzenek, mint mi itthonlevők valamennyien. A nuli a hazát látták, mikor a puskájukat megtöltötték s talán nem is tudják, mi történt itt nélkülök, évelők is. A szélekre és a messze vad világba gondolunk e szomorú küszöbén egy szomorú jövőnek. Milyen kicsinyek lettünk, milyen kevesen vagyunk. Nem tudnók betölteni a a magunk országát és a világ minden táján megtöltjük a fogolytáborokat magyar szenvedéssel. Segítsünk rajtuk, hogy Isten megkönyörüljön mirajtunk is. • Négyszázezren voltak még tavaly, alig százhatvanezer ma a számuk. Hová lett a többi, ne?