Az Ujság, 1922. október (20. évfolyam, 223-248. szám)

1922-10-01 / 223. szám

r Copyright 1922 6y ttje Tflacfure Jlewspaper Synbicate. Buöfication and Zransfation kigQts Tleserocb, Jncíubing Scanbinaoian. ftepro­­öuction in WQofe or in 'Bárt TPitOout Tertnission Brcljiőíteb. Németországra végzetes volt, — ezt itt általá-' nosságban kell közbeszűrni, — hogy külügyi hi­vatalunk képtelen volt Anglia nagyvonalú be­kerítő politikájával és Oroszország és Francia­­ország alattomosságával egyenrangú diplomáciai művészetet szembeállítani. Ez részben következ­ménye volt annak, hogy Bismarck herceg idején hiányzott a kellő iskolázás, és ezért ez a hivatal, mikor a herceg és Berbert gróf távozása után a mindeneken uralkodó akarat és szellem hiány­­zott, nem volt eléggé rátermett arra a feladatra, hogy most m­ár önállóan csináljon külügyi politi­kát. Ámde Németországban egyáltalán nehéz jó diplomáciai új nemzedékről gondoskodni. Mert a mi népünkből hiányzik az erre való hajlam és te­hetség, amely csak egyes kiváló elméknél mutat­kozott ragyogóan, mint Nagy Frigyesnél és Bis­marcknál. Ártalmára volt a külügyi hivatalnak az államtitkároknak évek során történt túl gyakori cserélgetése is. A sorra következő birodalmi kan­cellárok, Bismarck mintájára, fentartották maguk­nak a külügyi hivatal befolyásolását és ők ter­­jesztették fel a vezetőkül kiszemelt államtitkáro­kat. Én a birodalmi kancellár ilyetén előterjesz­téseit mindig helybenhagytam, mert elismertem azt a jogukat, hogy első munkatársukat a külügyi politika terén maguk válasszák ki. Hogy az ily­­képp gyakorta bekövetkező változás a politika fo­lyamatosságára nem lehetett kedvező, olyan baj volt, amelybe bele kellett nyugodni. A külügyi hivatalban leginkább az az alapelv uralkodott, ha csak semmi kellemetlen zavar más hatalmakkal!«, »surtout pas d’histoires»*), mint egy francia tábornok egy századnak mondta, amelyről azt jelentették, hogy lázongani készül. Egyik államtitkár mondotta nekem, mikor egy előadása során figyelmeztettem bizonyos külügyi kérdésben a látszólag komoly helyzetre: »Ennek megint rendbe kell jönnie, mert a külügyi hiva­talban az az alapelv a fő: »Csak nyugalom!» Ez a felfogás teszi érthetővé azt a feleletet is, melyet egy délamerikai köztársaság német képviselője egy német kereskedőnek adott, aki segítséget és védelmet kért tőle, mert üzletét kifosztották és egész vagyonát elrabolták. »Ali hagyjon békén efféle dolgokkal. Éppen most alapoztuk meg a le­hető legjobb viszonyt a köztársasággal, csak nem s zavarjuk meg most egy önért indított akcióval?* Talán nem is szükséges említeni, hogy — bárhol jutott tudomásomra efféle felfogás, — az illetőt nyomban eltávolítottam hivatalából. A külügyi hivatal úgy a nép, mint a hadsereg körében általános népszerűtlenségnek örvendett. Több kancellárnál több alkalommal alapos refor­mokat pendítettem meg. Minden új kancellárnak, főképp ha nem volt maga is külügyi szolgálatban, szüksége volt a külügyi hivatalra, hogy beledol­gozza magát a külpolitikába. Ehhez elsősorban idő kellett. És ha már beleélte magát, akkor hálára volt kötelezve a külügyi hivatalnak és egyéb mun­kával lévén elhalmozva és alapos személyi isme­retek hiányában félt lényeges változtatásokba belemenni, főképp mert még mindig szüksége lehetett a­­tájékozottak” tanácsára. De térjünk még egyszer vissza a csingtaui kérdésre, itt minden a kereskedelem és ipar fel­lendítésére volt kiszabva s minden a kínaiakkal egyetértésben jött létre, mint ahogy a csingtaui vámhatóság fölött is a kínai birodalom zászlaja lobogott. A fejlődés olyan volt, hogy a helység a háború előtt való utolsó években a nagy kínai kereskedők és üzérek jegyzékében mindjárt Tien­­csin után következett, hatodik helyen az összes kinai kereskedelmi városok közt. Csingtau virágzó német kereskedelmi kolónia lett, melyet a kínaiak is becsültek és bámultak és számos kinai is mun­kálkodott benne. Úgyszólván a német tudós és né­met alkotások nagy mintaraktára volt, váloga­tásra és­ buzdításul a kínaiak számára, akik Né­metországot, teljesítőképességét és termékeit ko­rábban nem ismerték; teljes ellentéte Oroszor­szág és Anglia tisztán katonai, uralkodásra és hódításra szánt flottabázisainak, Csingtaunak, a kereskedővárosnak gyors fel­virágzása felkeltette a japánok és angolok irigy­ségét, bár az utóbbiak nem mulasztották el, hogy seregesen, családostul keressék fel a nagyszerű tengerpartot, a hűvös levegőt, a szép parti szállót, ahol pólót és tenniszt játszottak, miután Hong­kong, Kanton és Shanghai forrósága elől elmene­kültek. Irigységből kívánta Anglia 1914-ben, hogy Japán szállja meg a sírig tant, — noha ez de facto kínai volt. Japán örömmel vállalkozott, azzal az ígérettel, hogy visszaadja Kínának. De ez a visz­­szaadás csak hosszú sürgetés után 1922 elején tör­tént meg, dacára hogy Japán megállapodott Ame­rikával, hogy Washingtonnal való előzetes ta­nácskozás nélkül semmi területi változtatást nem hajt végre Kínában. Ezzel az angol kereskedői­­ történeteket neve­z, utánnyomás még kivonatosan is tilos­­ (7. közlemény) irigység folytán megsemmisült a külföldön egy nagy német kulturmunka, amely mintaképe lehe­tett annak a módnak és eljárásnak, miképp mu­tathatja és kedveltetheti meg egy kulturország egy más nemzettel kultúrája előnyeit. Anglia majd valamikor, ha már Hongkong megtette ugyanazt az utat, meg fogja bánni és keserű szemrehányásokkal illeti magát, hogy felhagyta régi elvét, melyhez sokáig haszonnal ragaszko­dott: »White man together against coloured man!«*) Ha majd Japán megvalósítja jelszavát:­­'Ázsia az ázsiaiakét és Kínát és Indiát a maga alávetettjeivé tette, akkor majd Anglia keresni fogja Németországot és hajóhadát. A „sárga veszedelemről­’ később, az orosz­­japán háború után, a cárral való egyik találko­zásunk után a következő beszélgetés folyt le ket­tőnk között. A cár akkor láthatóan a növekedő japán hatalom és Oroszország és Európa ebből kiinduló megfenyegetésének hatása alatt állott és véleményemet kérte erről a kérdésről. Én így válaszoltam: Ha az oroszok Európa kultivált népei közé számítják magukat, akkor készeknek kell lenniök Európát a » sárga veszedelem k­ellen megvédeni és érte és vele harcolni a fennállásért és kultúráért. Ha ellenben az oroszok ázsiaiaknak érzik magukat, akkor hozzáfűzik magukat a »sárga veszedelem«-hez és vele együtt esnek neki Európának. Eszerint kell a cárnak honvédelmét és hadü­gyét berendeznie. A cár ama kérdésére, vájjon szerintem melyik módot fogják az oroszok válaszolni, igy feleltem: »A másodikat”. A cár felháborodott és azonnal tudni óhajtotta, milyen tényekre alapítom én ez ítéletemet. Válaszom igy hangzott: A vasútépítések tényére és az orosz hadseregnek a porosz-osztrák határon való fel­vonulására. A cár most már tiltakozott: ő és a haza európai és az országa és az ő oroszai bizo­nyosan Európa mellett tartanak és becsületbeli kötelességük lesz, hogy Európát a »sárgák«-kal szemben megvédjék. Én megjegyeztem erre, hogy ebben az esetben haladéktalanul meg kell tennie a megfelelő katonai előkészületeket. Erre a cár hallgatott. II. Sándor cárnak a növekvő japán hatalom­tól való félelmét mindenesetre értékesíteni ipar­kodtam Németország és az egész európai kultúra javára. Oroszország, dacára, hogy egy után haladt Japánnal, elsőnek tört le a háborúban résztvevő államok közül. Japán okos államférfiak pedig ilyen akárhány van, közben bizonyára kétségben lesznek aziránt, vájjon országukat a világháborúban a helyes ol­dalra állították-e. Sőt, azt fogják önmaguktól kér­dezni, vájjon nem lett-e volna Japán számára hasznosabb, ha megakadályozta volna a világhá­borút. Erre meglett volna a hatalma, ha erősen és egyértelműen a középhatalmak oldalára áll, me­lyektől a múltban oly szívesen és oly sokat tanult Ha Japán külpolitikájában idejében ilyenforma irányváltozást hajt végre és Németországhoz hason­lóan békés eszközökkel akarja helyét a világ keres­kedelmi életében biztosítani, akkor örömmel szélnek ereszthettem volna a »sárga veszedelmet* és az előretörő népet, »a Kelet poroszait* üdvözöltem volna a békeszerető népek sorában. Senki se saj­nálja jobban, mint én, hogy a „sárga veszedelem” nem vesztette el értelmét, mikor az 1914-iki vál­ság kitört. A világháború tapasztalatai még meg­hozhatják ezt a változást. Hogy Németország a Shimonoseki-ügyben együtt tartott Franciaországgal és Oroszország­gal, annak az európai politikai helyzetben volt meg az oka. A felvonuló és Poroszország határait fenyegető Oroszország és a határait erődökkel és várcsoportozatokkal újonnan megerősítő Francia­­ország közé beékelve, kiket még szerződésszerű ba­rátság is összefűzött Németország ellen. Berlinben aggodalommal tekintettek a jövő elé. A két hata­lom a fegyverkezésben messzire előttünk járt, flottáik is modernebbek és erősebbek voltak, mint a néhány ócska, alig harcképes hajóból álló német hajóhad, így az okosság parancsát jelentette szá­munkra ez erős csoport javaslatát elfogadni, ne­hogy — ha viszautasítanák, — azonnal Angliához forduljon és annak csatlakozását elérje. Ily mó­don már akkor létrejött volna az 1914-iki csopor­tosulás, amellyel szemben Németország súlyos helyzetbe került volna. Japán ellenben már ekkor is azon volt, hogy rokonszenvével átkanyarodjon Anglia felé. Ezenfelül Németországnak a francia­orosz csoporttal való haladása mégis csak meg­adta a lehetőséget, hogy a távol Keleten követett közös politikát apránként Európába is áthozzuk, hogy bizalmasabb és kevéssé feszült viszonyt és összeférést" teremtsünk a két szomszéddal. E sze­rint itt követett politikánk is elsősorban és követ­kezetesen a világbéke fentartására irányult. Az egész kiau-csui kérdés körül Hohenlohe herceg, dacára magas korának, olyan céltudatos­­ságot és elhatározó erőt tanúsított, amelyet na­­gyon számon kell tartani. Sajnos, a Kru­ger-táv­­irat ügyében cserbenhagyta körültekintése és egyébként oly tiszta látása, másképp nem lehet konok ragaszkodását a távirat elküldéséhez meg­érteni. Nyilván az oly erélyes, a szócsatában oly hatalmas egyéniség, amilyen Marschall ur, az egykori államügyész volt, olyan túlsúlyú hatással volt rá és Holstein úr csábító hangjai olyan meg­győzően csengtek a fülében, hogy a herceg meg­adta magát nekik. Mindenesetre rossz szolgálatot tett az országnak, engem pedig úgy Angliában, mint a belföldön súlyosan megkárosított. Mivel az úgynevezett Krüger-távirat nagy feltűnést keltett és erős politikai utóhatásokat okozott, kissé részletesebben fogom történetét el­mondani.­­ A Jameson-féle betörés Németországban nagy, egyre fokozódó izgalmat váltott ki. A német nép felháborodott egy kis nemzet ellen megkísé­relt erőszakon, amelynek eredete németalföldi, te­hát egyszersmind szász-német volt és néprokon­sági okokból nálunk rokonszenvet keltett. Nekem ez a heves izgalom, mely a magasabb társadalmi köröket is magával ragadta, nagy gondokat oko­zott, mert Angliával való esetleges zavaroktól tartottam. Az volt a véleményem, hogy Angliát, ha meg akarja hódítani a búr államot, nem lehet ebben megakadályozni, bár ez a hódítás az én hitem szerint is jogtalanságot jelentett. De kép­telen voltam a közhangulatot megváltoztatni és állásfoglalásomat még legközelebbi ismerőseim körében is meglehetősen elutasító módon ítélték meg. Mikor egy napon megbeszélések céljából bá­csimnál, a birodalmi kancellárnál voltam, ahol a birodalmi tengerészeti hivatal államtitkárja Holl­­mann tengernagy is jelen volt, egyszerre izgatott hangulatban megjelent Marschall báró államtitkár egy papírlappal a kezében. Ki­jelentette, hogy a nép­ben, de a birodalmi gyűlésen is olyan izgatott a hangulat, hogy feltétlenül szükséges ennek kifelé is kifejezést adni. Ezt legjobban egy Krügerhez intézendő távirattal lehet elintézni, melynek fo­galmazványa a kezében van. Erre én felszólaltam­ ez ellen, s Hollmann tengernagy is támogatott eb­ben. A birodalmi kancellár a vita közben egyelőre passzív maradt. Mivel tudtam, hogy az angol nép­­lélek a külügyi hivatalban és Marshhall báró előtti ismeretlen valami, megkíséreltem megmagya­­­rázni, hogy az angol népből az ilyen lépés milyen­ érzéseket váltana ki; ebben is segédkezett nekem­ Hollmann tengernagy. De Marschallt nem tudtuk­ meggyőzni. Most végre megszólalt a birodalmi kancellár, és kijelentette, hogy én, mint alkotmányos ural­kodó nem állhatok szembe a népakarattal és al­kotmányos tanácsadóimmal. Különben az a ve­szély fenyegeti, hogy az igazság érzésében — és a Németalföld iránt érzett részvétében — erősen megbántott német nép izgatott hangulata átcsap a gátjain és egyenesen ellenem fog fordulni. Máris hallatszanak hangok a nép köréből: a császár fé­lig úgy is angol és titkos angolszer­etettel van te­­remítve; teljesen a nagymamája, Viktória királynő befolyása alatt áll; az angol »bácsiskodás«-nak le­gyen egyszer vége; a császárt fel kell oldani az angol gondnokság alól stb. Ezekből az okokból neki, a birodalmi kancellárnak, ha nem is ismeri­ félre ellenvetésem jogosultságát, általános politi­kai érdekből és mindenekfölött a­ császár és a nép egymáshoz való viszonya érdekében ragaszkodnia­ kell ahhoz, hogy a táviratot írjam alá. Ő, valamint Marschall úr, mint alkotmányos tanácsadóim, vál­lalják a teljes felelősséget a táviratért és követ­kezményeiért. Hollmann tengernagy, mikor a birodalmi kan­cellár felszólította, hogy ő is csatlakozzék ehhez az állásponthoz és támogassa azt velem szemben, nemet mondott és hozzátette, hogy az angolszász világ feltétlenül a császár rovására írja a távira­tot, mert ő felsége idősebb tanácsadóiról soha se tennének föl ilyen kihívást, hanem­­ inkább az »ifjonc« császár »impulzív« cselekedetének minő­sítenék. Még egyszer megkíséreltem, hogy az urakat tervükről lebeszéljem. De a birodalmi kancellár és Marschall ragaszkodtak hozzá, hogy írjam­ alá, ismét hangsúlyozva, hogy a következményekért a felelősség az övék. Erre úgy éreztem, hogy nem szabad tovább ellenkeznem. Aláírtam. Hollmann tengernagy, nem sokkal halála előtt még egyszer apróra, minden részletével együtt emlékembe idézte az esetet, úgy, ahogy itt leírtam. A Times akkori képviselője sir Valentine Chirol az 1920 szeptember 31-iki Times egy közle­ményében elmeséli, hogy Marschall úr közvetle­nül a távirat elküldése után kijelentette előtte, hogy a távirat nem a császár személyes felfogá­sát tükrözi vissza, hanem »államaktus«, amelyért a kanellár és ő viselik a teljes felelősséget. A Krüger-távirat nyilvánosságra hozása után Angliában kitört a vihar, melyet előre megjósol­tam. Anglia minden tájékáról, főképp főúri kö­rökből, sőt előttem teljesen ismeretlen társaság­beli hölgyektől is özönével kaptam a leveleket, melyek minden elképzelhető szemrehányásokkal, sőt személyes gyalázkodásokkal és becsületsérté­sekkel is illettek. Támadások és rágalmak indul­tak a sajtó részéről is, és a távirat keletkezésének legendája csakhamar olyan bizonyossá lett, mint az ámen a templomban. Ha Marshhall a Chirol előtt ismertetett igazi tényállást a birodalmi izl­­ eszményzfe és emberek az 1878—1918. évekből art­a: II. Vilmos császár 10 császárné emlékének, kinek biztatására ezek a feljegyzések keletkeztek *) »A fehér népek mindig együtt a színesek ellen!« AZ ÚJSÁG „Vasárnap, 1922 október 1»

Next