Az Ujság, 1925. május (22. évfolyam, 98-121. szám)
1925-05-01 / 98. szám
PÉNTEK, 1925 MÁJUS 1 ♦AZ ÚJSÁG* Szép város Kolozsvár és egyhangú, szomorú életet él a Szamosnál. Az erdélyi magyarok megbékélve, türelemmel élnek a románok között. „Kincsesől Kolozsváron nagy a gazdasági válság, de hallatlanul olcsó az élet. Magyar szó, magyar név, magyar cigány és magyar muzsika. Kolozsvár, 1925 április végén. (Az Újság kiküldött tudósítójától.) Egy tavaszias, sötétkék esti égbolt alatt, melynek tengerében már kigyulladt a Fiastyuk és a Göncöl-szekerének hét ragyogó kis lámpása, száguldó automobilról tűnt fel előttünk az árvaságra jutott ,város: Kolozsvár. Az édes anyaföldről jött látogatók szíve megdobban. Emlékek és emlékezések ébrednek bennünk és a fájó gondolatok szüntelenül kergetik, hajszolják egymást. A lelkeken a várakozás és a vágyakozás izgalma lesz úrrá. Olyasfajta érzés ez, mint amikor a rég nem látott kedveshez vezérel el a sors, hacsak egy röpke pillanatra is, hogy lássuk őt és megvizsgáljuk: változott-e, más lett-e, mióta nem láttuk s hogy meghallgassuk a szavát, vájjon boldog-e vagy boldogtalan, szomoru-e vagy vidám, nincsenek-e panaszai s van-e mivel eldicsekednie? Nem lehet máshoz hasonlítani a várost, mint a szép menyasszonyhoz, aki busán gyászolja vőlegényét. A külváros rosszul megvilágított utcái nem lepnek meg, majd beljebb (gondoljuk magunkban), az emeletes házsorok és a szépséges paloták között, ott tűnik elő Kolozsvár a maga átalakult, új köntösében, nagyvárosias pompájával, mint egy antik ékszer ragyogása. Ez az első csalódás: a büszke Fő-tér felé vezető utcák s maga a Fő-tér is alig van világítva. Egy-egy szerény lámpa pislog, egymástól nagy távolságokban, mint kisvárosokban és vidéki városokban. Az esti korzó azért meglehetősen népes. Mátyás király szobra körül román katonák sétálnak, tarka kendős és színesen hímzett, rövid, bársony-köténykés szobalányokkal. Mozi világítóreklámja csábítja, csalogatja a közönséget. A programmot román és magyar nyelven hirdetik. Olyan filmet játszanak, amit Pesten két évvel ezelőtt mutattak be. A kávéházakban, cukrászdákban csak úgy nyüzsög a sok vendég.A hotelben magyar szóval fogadnak. Magyarul beszél a portás, a háziszolga és a szobalány. — Pestről tetszik jönni? Jaj, mi újság van Pesten? Igaz-e, hogy olyan rettenetes a drágaság? ... Ez az első kérdésük. A második, hogy van-e nálunk magyar újság? Sajnos nincs, mert a határon semmit nem kerestek és kutattak olyan szigorúan a román fináncok, mint a magyar könyvet és a magyar lapokat. A szobalány, aki a kézitáskából kipakolja a holmit, csillogó szemmel fejti le a cipőkről az ócska újságpapirost. És a gyűrött lapokat kiteregeti a térdén és a tenyerével kisimítja, kivasalja. Aztán összehajtogatja és boldogan viszi magával, mintvalami értékes és ritka zsákmányt. — Ma jó estém lesz! — mondja örvendve, ahogy kincsével távozik. «REPÜLJ FECSKÉM...* Este vacsora a JVernyork-étteremben. Ez a legelső kolozsvári vendéglő. Aki Erdélyben számottevő ember, s aki Kolozsváron valaha megfordult, mind ide járt és mind ide jön ma is. Mágnások, színészek, írók, újságírók, megyei és állami tisztviselők és más polgáremberek gyülekezőhelye volt a Newyork, mely régi hitét, dicsőségét máig is megőrizte. A pincérek magyarok. Az étlap első oldala magyarul van írva. Csak az árakat számolják les-ben, s ez az, ami szokatlan. Sőt nemcsak szokatlan, hanem már-már zavart, elképedést és bámulatot okoz. Nem értjük és nem akarunk hinni a saját szemeinknek. Előétel, húsétel, tészta, gyümölcs, sör és feketekávé 80 lejbe kerül. Huszonnégyezer magyar korona! ... Tiz lei borravaló (háromezer korona) — fejedelmi ajándék. Maga Barcsay Domokos, a „fejedelem", az egykori törzsvendég sem adhatna többet. Az étteremben most néhány román katonatiszt üldögél. Törzsasztaluk van itt a román katonatiszteknek. A szomszéd törzsasztalnál kolozsvári kereskedők, ügyvédek, újságírók szoktak összejönni. Jól megférnek itt a törzsasztalok, nagy békességben s az egymásnak kijáró köteles tisztelet és megbecsülés betartásával. Ez az étterem s a hangulat, mely itt uralkodik, szinte szimbolizálja a város mai életét. Gazdag, bőséges ételek mellett, jó kedvben és jó hangulatban élnek itt magyarok és románok, gazdagok és kevésbé gazdagok, katolikusok, reformátusok és zsidók, nincs köztük különbség. Nem politizálnak, mindenki a maga dolga, ügye-baja után jár és az idő kereke szabályosan forog, napok jönnek, napok múlnak, anélkül, hogy a legcsekélyebb izgalom is zavarná ezt az összhangot. A cigány, a kedves, füstösképű, muzsikuscigány olyan szépen és olyan szívhezszólóan játssza a magyar dalokat, mint odahaza a Hungáriában, a Vadászkürtben vagy a Pannóniában ... Az ittenieknek nem is különös öröm és nem is különös meglepetés. Nekünk nagyon jól eső, megnyugtató és biztató érzés. Ezt hát meghagyták a magyaroknak, ezt a vigasztalást és ezt a keserű fájdalmakat elzsongitó édes-bús cigánymuzsikát. Csak most érezzük, hogy a „Repülj fecském ...“ és az „Ég a kunyhó, ropog a nád ...“ milyen megható és szivet-lelket elandalító orvosság, bús magyaroknak, keserű árvaságukban!... Divatos operetteket is játszik a cigány és nagy ritkán egy-egy román dalt, ritmusos, gyors ütemű román táncmuzsikát. Az egyik békében és megértésben megfér a másik mellett. S a kettő összeolvad egy közös harmóniában, mintha azt jelentené: nekünk meg kell érteni a mások gyöngéjét és tisztelnünk kell a másik érzéseit... EGY KIS POLITIKA. ... Reggel behozzák a szállodai szobába a lapokat. Kolozsváron hétfőn reggel is van újság. Két nagyvárosi, jól szerkesztett, érdekes és előkelő nívójú újságot láttam. Egyik azEllenzéke, másik a «Keleti Ujság”, főkép a helyi problémákkal foglalkoznak. Az „Ellenzék“ (még az alapító Bartha Miklós nevét viseli a homlokán) vezércikkében a kisebbségi kérdéssel foglalkozik. A vezércikk hangja bátor, követelőző. A belső politika legaktuálisabb kérdése e pillanatban a Csíkszeredai szenátorválasztás. Két jelölt küzd egymással két napon át: Gyárfás Elemér, a magyarság képviselője és Florea, a románoké. A választási visszaélésekről hasábos tudósítások számolnak be. A lapok nyíltan megírják, hogy a választási urnákat a románok feltörték és a Gyárfás-szavazatokat kicserélték Florea-szavazatokkal, melyeket hamisítottak. A „Keleti Újság“ a választás eredményéről szóló tudósításának ezt a címet adta: „Gyárfás győzött, Florea a szenátor ...“ Ami alatt azt kell érteni, hogy a székelység egyetemes akarata diadalmasan megnyilvánult a magyar jelölt mellett, de éjféltől-hajnalig meghamisították az eredményt s végül is dacára Gyárfás fölényének, Floreának 4000 szótöbbséget mutattak ki... Gyárfás Elemér a székelyekhez a következő bucsumanifesztumot intézte: Csik vármegye választópolgárai!... A szenátorválasztást eldöntötték olyan eszközökkel, amelyeket a közéletben sohasem volna szabad alkalmazásba venni. Másodszor távozom el leverve Csik megyéből. Nem indulhatok azonban anélkül útra, hogy őszinte szívvel hálás köszönetet ne mondjak székely testvéreimnek, akik a reám bízott szent ügyet oly könnyekig megható ragaszkodással, szeretettel és önfeláldozással támogatták. Az Úr Isten jutalmazza meg álhatatosságukat s adjon erőt mindnyájunknak a nagy megaláztatás elviselésére. A választás aktái még nincsenek lezárva, ítélni fog felettünk a közvélemény, a művelt világ és az Úristen. Én tudom, hogy a közbizalom megnyilatkozása tényleg nekem adta a szenátor mandátumát. Kötelességemnek érzem tehát, hogy lankadatlan buzgalommal folytassam közéleti működésemet és székely testvéreim érdekeit szolgáljam. A csapás a gyengét megtöri, az erőset megacélozza. Minket nem tör össze a reánk mért csapás, hanem összekovácsol. Székely testvéreim, fel a fejjel, fel a szívvel! ... Gyárfás Elemér. És ez a manifesztum megjelent a plakátokon, röpcédulákként osztogatták és ott áll a napilapok hasábjain!... Milyen jellemző az egész a románok politikájára! A Bukarestből irányított választási sérelmekre adnak egy jókora flastromot. Nem azért, hogy a sebet begyógyítsák, hanem szépségtapasznak! Nem kell külön kommentár és nem kell külön magyarázat, hogy megértsük ebből az egyetlen s ebből a legaktuálisabb esetből — az erdélyi magyarság politikai helyzetét és állapotát! ... Jártamban-heti embert. Gróf Teleki Sándorné. Sevilla, április havában. Egy régi közmondás szerint: „Akit az Isten szeret, annak házat juttat Sevillában." Mi azonban, akiknek nem juttatott házat Sevillában (sajnos, sokan panaszkodhatunk ilyes mellőzéstetésről), mit tehetünk egyebet, minthogy irigyeljük, irigyeljük, irigyeljük azokat a boldog kiváltságoltakat, akik a Giralda (mondd: Hiralda) árnyékában építhettek maguknak hajlékot. S milyen kedves hajlékot! Egyik szebb, barátságosabb, mint a másik. Ha reám bíznak, hogy spanyol városokat jelzővel lássak el, úgy azt mondanám: „Barcelona a derűs, Madrid az előkelő, Sevilla a behízelgő. Nem hiszem, hogy létezhessék olyan idegen, aki — már az első félórában — be ne hódolt volna neki — örök időkre. Ám ez a hódolat valamiképpen hasonló ahhoz az érzéshez, amit egy nagyon szép, nagyon üde, nagyon úri leánykának az öntudatlan szeretetreméltósága vált ki bennünk s a világért sem tévesztendő össze azzal a hódolattal, amire például Velence késztet. Itt nincsen semmi követelő, lenyűgöző, érzéki, ellenben, mikor ezek között a nem nagyon nagy, de kitörő arányokban tartott fehér, vagy halványzöld, vagy meleg, téglaszínű házak között járunk,s mintha föld pora, göröngye, rögje el lenne felejtve, mintha minden kis gond, nagy gond egyszerre csak leválnék a lelkünkről. Mi teszi, nem tudom, de tény, hogy Sevillában valamelyes jó szellem varázslata alá kerülünk és attól a sok derűtől, amely házakról, port nem ismerő utcákról, kék égből, napsugárból, lakosság ösztönszerű szívélyességéből, kertek illatából felénk áradozik, nem megittasodunk, de megdelejeződünk. Ami azt eredményezi, hogy minden iránt, ami körülöttünk szép, ami kedves, ami ment salaktól, súlytól, fogékonnyá válunk és így jobban átérezzük, értjük, mint bárhol másutt. Lehet, hogy Sevilla építészei voltak a varázslók, mert lám, ősidők óta tudták a titkát annak, hogyan kell egy egész várost úgy felépíteni, hogy abban minden ház, — ha még úgy utcahosszat van is egymáshoz sorakoztatva — mégis megőrizze az otthon fogalmát. — Ezeket az egy-, legfeljebb kétemeletes, kevés, de nagyon tágas, szélesablakú házakat budapesti ember annál nagyobb irigységgel szemlélgeti, mert tudja, hogy az egész budai vár — mondjuk I. kerület — hajdan (nem is olyan régen) szintén ebben a szellemben volt megépítve úgy, hogy a legeszményibb, egyúttal a legfestőibb, egységesebb, otthon város képét nyújtotta mindaddig, amíg nem álltak neki a „képrombolók" és a sok régi, kedves, békésen létező palota-házikók közé oda nem brutalizálták azokat az óriás szörnyűségeket, amilyen a Disz-tér ötemeletes bérháza, s az a két hamis gothika mastodon, amivel a Mátyásteret és a Bécsikapu-teret agyongázoltatták . . . Nem. Sevillában azt hiszem, az egész lakosság rögtönítélő bírósággá védjenék és hamarosan végezne az olyan építésszel és még inkább az olyan szépséggyilkoló bizottsággal, amely építészeti romance-okat és pherseuse-öket, építészeti jazz-cacophoniákkal akarna felcserélni. Sevillában semmi sem zavarja az összhangot; ellenkezőleg, a 800 évvel ezelőtt élt mór uralkodóktól a mai utcaseprőig mindenki őrzi, dédelgeti, tökéletesíti azt. Először is, a sevillai nem tűri a kopottságot. Mindenki folyton tatarozza a házát. Ragyog minden a friss zománcozástól, festéktől és mázolástól. Reggelenként nem csak azt látja az ember, hogy szorgos asszonyok, leányok térdepelnek az utcán, s kiki éles kefével súrolja a háza előtti járdát, de azt is, hogy hosszú rúdra alkalmazott rongyseprűvel simogatják, törülgetik a ház falát. Nem csoda tehát, ha a leggyérebb napsugármosolygásra Sevilla legott csillogással felelget. Ezt annál inkább, mert ahová csak tehetik, mindenüvé kék, fehér, zöld és sárga színekben tartott cserépzsindelyt, úgyszinte ilyen csempéket alkalmaznak. Hol az egész házon körülfutó keskeny frízekként, hol széles lábaikat képez. Aztán meg, a patiók! Azok a gyönyörűséges patiók! Nálunk egyszerűen udvarnak nevezik és lehetőleg a „viciné" gyermekei visogatnak benne. Itt, ha csak három négyszögméter területű is, márvánnyal van kirakva, egy kis vízmedence van a közepén és cserepes növények és virágok (pálmák, aspidistrák, cineramák stb. stb.) díszítik. Természetesen mentől gazdagabb a tulajdonos, annál szebb, annál nagyobb a patio, annál drágább a berendezése. Néhol 3—4, sőt öt is következik egymás után, és aszerint, hogy milyen mélysége van az épületnek, de mindig úgy hogy a kapubejárattól egész a legvégsőig lehessen látni. A paloták patióiban — körül — képek vannak a falon, gyakran nagy művészettel megalkotott képek, csempékből összeállítva, továbbá kényelmes nádbútorok és régi szekrények, ládák. A patio az andalúziaiaknak az, ami a „hall" egy angol otthonban, csakhogy ez szabad ég alatt van — a ház négy fala közé szorítva. S bár minden pallót csak egy szépművű rács és egy kis előtér választja el az utcától, a kapu egész nap zárva-nyitva áll. Ez azért szükséges, hogy a levegő járjon. Vagyis, hogy léghuzat álljon elő, mint egy kürtőben, mert különben senki se bírná ki a nyár melegét. Ebből nekünk olyan kevés jutott, hogy a húsvéti processziókat bundákba burkolózva néztük végig. De az is igaz, hogy némelykor késő estig ültünk bérelt helyeinken. Mert a sevillai körmenetek — egy pár délelőttöt kivéve — virágvasárnaptól nagypéntekig úgyszólván folyton-folyvást tartanak. Zöldcsütörtöktől nagypéntekig, szó szerint, nincs egy félóra, amikor valamely contraria ne tartaná felvonulását. Minden ilyen egyesületnek megvannak a maga színei és jelvényei, de a ruhák, köpenyek, kámzsák, övek szabása egy és ugyanaz. Főként áll ez a nagyon hegyes, cukorsüvegalakú fejrevalókra amelyek bármilyen színűek is, mindig teljesen fedik az arcot, úgy, hogy csak a szemek látszanak ki az idomtalan fekete, zöld, vörös, ibolyaszín, kék vagy fehér atlaszból. Az igy öltözött férfiak, fiuk, sőt néha pici — alig 4—5 éves — gyermekek is, kettős sort képezve s ügyelve, hogy nemcsak egymás között, de az egymás utaiban is legalább 5 méter távolság maradjon, — százával, ezrével lépkednek lassan-lassan a városon végig. Minden egyes egyesületnek megvan a maga fából faragott vagy papírmasszából készült életnagyságú (és legtöbbnyire neves művészek által megalkotott) szentek csoportja. Ezek (néha csak a Mária egyedül, vagy Krisztus a keresztfán egyedül, de leginkább kettes, hármas, sőt nyolcas csoportosításban) egy-egy 3—4 méter hosszú és 23—3 méter széles talapzatra vannak felszerelve. E talapzatok alá negyven ember is elfér és kell is hogy, elférjen, mert a szobrok, virágok, lámpák, amelyek egy ilyen talapzaton állnak, rengeteg súlyt jelentenek, de azért lelkesen viszik vállaikon sok kilométert kitévő után, csakhogy természetesen minden negyven vagy ötven méter után meg kell, hogy álljanak pihenni. Elképzelhető, hogy ez mennyire meglassítja az egész processziót! De azért senki sem zúgolódik, senki sem türelmetlenkedik. Igaz, hogy van mit nézni. Mindenekelőtt egy-egy ilyen szent csoport, melynek alakjain a testi és lelki kínszenvedésnek a netovábbját igyekeztek kifejezésre juttatni. Sőt, mondhatni, csakis azt. A Krisztus csupa vér, a Szűzanya csupa könny. Látszik rajtuk, hogy a művész milyen nagy örömét lelte bennünk, vagy hogy mennyire tudta, hogy akik számára dolgozik, azok mennyire ezt szeretik látni. Gondolom Theophil Gauthier írta azt, hogy „a spanyol a Krisztus kínszenvedéseiben való elmerülésben éli ki vallási életét". Mindenesetre, aki a nagyhetet Sevillában töltötte és látta azt a megszámlálhatatlan «pasó»-t és szentjeiket kíntól kificamodott végtagokkal, kíntól eltorzult arccal (egyben csodálkozva értesül arról, hogy a feltámadás egy teljesen mellőzött, senkit sem érdeklő aktus, amelyet mindenik parochia a maga módja szerint intéz el, a hívők részvétele nélkül), az megérti, hogy miért volt legkegyetlenebb az inkvizíció Spanyolországban és miért telik meg még ma is minden vasárnap délután, minden egyes város arénája vért és szenvedést látni kívánó tömegek ezreivel. Granada. Ma, egy előkelő spanyollal beszélgetve megtudtam, hogy szokásos itt az is, hogy néhány úr összeáll és megvesz — rendesen — két bikát (mindég a legszebb állatokat kikeresve), aztán, mint műkedvelő torreádorok, — a «tauromachia» pontos szabályai szerint — uszítják, vadítják, kínozzák s igyekeznek egyiket a másik után megölni. Nevetve jegyezte meg, hogy „bizony ez néha nagyon nehezen megy és csak sokszori próbálja- Amit Budapest is megirigyelhet Egyelőre azonban ne politizáljunk. Pár órája vagyunk csak Kolozsváron, s beleestünk az örök magyar hibába , a politizálásba Pedig itt senki se politizál vagy csak nagyon kevesen politizálnak. Mindenkit lekötnek és elfoglalnak az élet és a megélhetés, egyéb dolgai és gondjai. Az újságok is gazdasági, társadalmi, színházi és művészeti problémákkal foglalkoznak főképen. Mikor délelőtt a sigurancára megyünk jelentkezni, egy ismerőstől megtudjuk, hogy olyan irodalmi és művészeti élet van Kolozsváron , hogy Budapest is megirigyelhetné. — Ez azért van — mondják —, mert csak kulturális fölényünkkel tudjuk magunk alá gyűrni a románokat. Előbb-utóbb fejet kell hajtaniok előttünk ... Bele fognak törni az igába!... A sigurancán a román detektív magyarul beszélget velünk. Egy kollégája (talán a főnöke!) hallja ezt és haragosan rámordul —• románul. Amíg a másik jelen van, rossz fraftciássággal kérdezget. Mihelyt egyedül maradunk — újra magyar a hivatalos nyelv ... Ez is olyan jelentéktelennek látszó és semmitmondónak tetsző epizód, ami sokat mond, sokat ígér és sokat beszél. Vannak jó románok és vannak rosszak is. Vannak megértők és vannak konok, makacs, lokálpatrióták. (Ezek főkép a regát-beliek, ami alatt régi Románia, az anyaország értendő!) A rendőrségtől távozóban rövid sétát te