Az Ujság, 1925. május (22. évfolyam, 98-121. szám)

1925-05-01 / 98. szám

PÉNTEK, 1925 MÁJUS 1 ♦AZ ÚJSÁG* Szép város Kolozsvár és egyhangú, szomorú életet él a Szamosnál. Az erdélyi magyarok megbékélve, türelemmel élnek a románok között. „Kincsesől Kolozsvár­on nagy a gazdasági válság, de hallatlanul olcsó az élet. Magyar szó, magyar név, magyar cigány és magyar muzsika. Kolozsvár, 1925 április végén. (Az Újság kiküldött tudósítójától.) Egy tavaszias, sötét­kék esti égbolt alatt, melynek tengerében már kigyulladt a Fiastyuk és a Göncöl-szekerének hét ragyogó kis lámpása, száguldó automo­bilról tű­nt fel előttünk az árvaságra jutott ,város: Kolozsvár. Az édes anyaföldről jött látogatók szíve megdobban. Emlékek és em­lékezések ébrednek bennünk és a fájó gon­dolatok szüntelenül kergetik, hajszolják egy­mást. A lelkeken a várakozás és a vágyako­zás izgalma lesz úrrá. Olyasfajta érzés ez, mint amikor a rég nem látott kedveshez ve­zérel el a sors, hacsak egy röpke pillanatra is, hogy lássuk őt és megvizsgáljuk: válto­zott-e, más lett-e, mióta nem láttuk s hogy meghallgassuk a szavát, vájjon boldog-e vagy boldogtalan, szomoru-e vagy vidám, nincse­­nek-e panaszai s van-e mivel eldicsekednie? Nem lehet máshoz hasonlítani a várost, mint a szép menyasszonyhoz, aki busán gyá­szolja vőlegényét. A külváros rosszul megvilágított utcái nem lepnek meg, majd beljebb (gondoljuk ma­gunkban), az emeletes házsorok és a szépsé­ges paloták között, ott tűnik elő Kolozsvár a maga átalakult, új köntösében, nagyvárosias pompájával, mint egy antik ékszer ragyo­gása. Ez az első csalódás: a büszke Fő-tér felé vezető utcák s maga a Fő-tér is alig van vilá­gítva. Egy-egy szerény lámpa pislog, egymás­tól nagy távolságokban, mint kisvárosokban és vidéki városokban. Az esti korzó azért meglehetősen népes. Mátyás király szobra körül román katonák sétálnak, tarka kendős és színesen hímzett, rövid, bársony-köténykés szobalányokkal. Mozi világítóreklámja csá­bítja, csalogatja a közönséget. A programmot román és magyar nyelven hirdetik. Olyan filmet játszanak, amit Pesten két évvel ez­­­előtt mutattak be. A kávéházakban, cuk­rászdákban csak úgy nyüzsög a sok vendég.­­A hotelben magyar szóval fogadnak. Magya­rul beszél a portás, a háziszolga és a szoba­lány. — Pestről tetszik jönni? Jaj, mi újság van Pesten? Igaz-e, hogy olyan rettenetes a drá­gaság? ... Ez az első kérdésük. A második, hogy van-e nálunk magyar újság? Sajnos nincs, mert a határon semmit nem kerestek és kutattak olyan szigorúan a ro­mán fináncok, mint a magyar könyvet és a magyar lapokat. A szobalány, aki a kézitáskából kipakolja a holmit, csillogó szemmel fejti le a cipőkről az ócska újságpapirost. És a gyűrött lapokat kiteregeti a térdén és a tenyerével kisimítja, kivasalja. Aztán összehajtogatja és boldogan viszi magával, mint­­valami értékes és ritka zsákmányt. — Ma jó estém lesz! — mondja örvendve, ahogy kincsével távozik. «REPÜLJ FECSKÉM...* Este vacsora a JVernyork-étteremben. Ez a legelső kolozsvári vendéglő. Aki Erdélyben számottevő ember, s aki Kolozsváron valaha megfordult, mind ide járt és mind ide jön ma is. Mágnások, színészek, írók, újságírók, megyei és állami tisztviselők és más polgár­emberek gyülekezőhelye volt a Newyork, mely régi hitét, dicsőségét máig is megőrizte. A pincérek magyarok. Az étlap első oldala magyarul van írva. Csak az árakat számolják les-ben, s ez az, ami szokatlan. Sőt nemcsak szokatlan, hanem már-már zavart, elképedést és bámulatot okoz. Nem értjük és nem aka­runk hinni a saját szemeinknek. Előétel, hús­étel, tészta, gyümölcs, sör és feketekávé 80 lej­be kerül. Huszonnégyezer magyar ko­rona! ... Tiz lei borravaló (háromezer korona) — fejedelmi ajándék. Maga Barcsay Domokos, a „fejedelem", az egykori törzsvendég sem adhatna többet. Az étteremben most néhány román ka­tonatiszt üldögél. Törzsasztaluk van itt a ro­mán katonatiszteknek. A szomszéd törzsasz­talnál kolozsvári kereskedők, ügyvédek, új­ságírók szoktak összejönni. Jól megférnek itt a törzsasztalok, nagy békességben s az egy­másnak kijáró köteles tisztelet és megbecsü­lés betartásával. Ez az étterem s a hangulat, mely itt uralkodik, szinte szimbolizálja a vá­ros mai életét. Gazdag, bőséges ételek mellett, jó kedvben és jó hangulatban élnek itt ma­gyarok és románok, gazdagok és kevésbé gaz­dagok, katolikusok, reformátusok és zsidók, nincs köztük különbség. Nem politizálnak, mindenki a maga dolga, ügye-baja után jár és az idő kereke szabályosan forog, napok jönnek, napok múlnak, anélkül, hogy a leg­csekélyebb izgalom is zavarná ezt az össz­hangot. A cigány, a kedves, füstösképű­, muzsikus­cigány olyan szépen és olyan szívhezszólóan játssza a magyar dalokat, mint odahaza a Hungáriában, a Vadászkürtben vagy a Pan­nóniában ... Az ittenieknek nem is különös öröm és nem is különös meglepetés. Nekünk nagyon jól eső, megnyugtató és biztató érzés. Ezt hát meghagyták a magyaroknak, ezt a vigasztalást és ezt a keserű fájdalmakat el­zsongitó édes-bús cigánymuzsikát. Csak most érezzük, hogy a „Repülj fecském ...“ és az „Ég a kunyhó, ropog a nád ...“ milyen meg­ható és szivet-lelket elandalító orvosság, bús magyaroknak, keserű árvaságukban!... Divatos operetteket is játszik a cigány és nagy ritkán egy-egy román dalt, ritmusos, gyors­ ütemű román tánc­muzsikát. Az egyik békében és megértésben megfér a másik mel­lett. S a kettő összeolvad egy közös harmó­niában, mintha azt jelentené: nekünk meg kell érteni a mások gyöngéjét és tisztelnünk kell a másik érzéseit... EGY KIS POLITIKA. ... Reggel behozzák a szállodai szobába a lapokat. Kolozsváron hétfőn reggel is van új­ság. Két nagyvárosi, jól szerkesztett, érdekes és előkelő nívójú újságot láttam. Egyik az­­Ellenzéke, másik a «Keleti Ujság”, főkép a helyi problémákkal foglalkoznak. Az „Ellenzék“ (még az alapító Bartha Miklós nevét viseli a homlokán) vezércikké­ben a kisebbségi kérdéssel foglalkozik. A ve­zércikk hangja bátor, követelőző. A belső po­litika legaktuálisabb kérdése e pillanatban a Csíkszeredai szenátorválasztás. Két jelölt küzd egymással két napon át: Gyárfás Ele­mér, a magyarság képviselője és Florea, a románoké. A választási visszaélésekről hasá­bos tudósítások számolnak be. A lapok nyíltan megírják, hogy a választási urnákat a romá­nok feltörték és a Gyárfás-szavazatokat ki­cserélték Florea-szavazatokkal, melyeket ha­misítottak. A „Keleti Újság“ a választás ered­ményéről szóló tudósításának ezt a címet adta: „Gyárfás győzött, Florea a szenátor ...“ Ami alatt azt kell érteni, hogy a székelység egyetemes akarata diadalmasan megnyilvánult a magyar jelölt mellett, de éjféltől-hajnalig m­eghamisították az eredményt s végül is dacára Gyárfás fölényének, Floreának 4000 szótöbbséget mutattak ki... Gyárfás Elemér a székelyekhez a követ­kező bucsumanifesztumot intézte: Csik vármegye választópolgárai!... A szenátorválasztást eldöntötték olyan eszközökkel, amelyeket a közéletben sohasem volna szabad alkalmazásba ven­ni. Másodszor távozom el leverve Csik megyéből. Nem indulhatok azonban anél­kül útra, hogy őszinte szívvel hálás kö­szönetet ne mondjak székely testvéreim­nek, akik a reám bízott szent ügyet oly könnyekig megható ragaszkodással, sze­retettel és önfeláldozással támogatták. Az Úr Isten jutalmazza meg álhatatosságu­­kat s adjon erőt mindnyájunknak a nagy megaláztatás elviselésére. A választás aktái még nincsenek le­zárva, ítélni fog felettünk a közvélemény, a művelt világ és az Úristen. Én tudom, hogy a közbizalom megnyilatkozása tényleg nekem adta a szenátor mandátu­mát. Kötelességemnek érzem tehát, hogy lankadatlan buzgalommal folytassam köz­életi működésemet és székely testvéreim érdekeit szolgáljam. A csapás a gyengét megtöri, az erőset megacélozza. Minket nem tör össze a reánk mért csapás, ha­nem összekovácsol. Székely testvéreim, fel a fejjel, fel a szívvel! ... Gyárfás Elemér. És ez a manifesztum megjelent a plakáto­kon, röpcédulákként osztogatták és ott áll a napilapok hasábjain!... Milyen jellemző az egész a románok poli­tikájára! A Bukarestből irányított választási sérel­mekre adnak egy jókora flastromot. Nem azért, hogy a sebet begyógyítsák, hanem szép­ség­tapasznak! Nem kell külön kommentár és nem kell külön magyarázat, hogy megértsük ebből az egyetlen s ebből a legaktuálisabb esetből — az erdélyi magyarság politikai helyzetét és álla­potát! ... Járt­amban-heti embert. Gróf Teleki Sándorné. Sevilla, április havában. Egy régi közmondás szerint: „Akit az Isten szeret, annak házat juttat Sevillában." Mi azon­ban, akiknek nem juttatott házat Sevillában (saj­nos, sokan panaszkodhatunk ilyes mellőzéstetés­­ről), mit tehetünk egyebet, minthogy irigyeljük, irigyeljük, irigyeljük azokat a boldog kiváltságol­­takat, akik a Giralda (mondd: Hiralda) árnyé­kában építhettek maguknak hajlékot. S milyen kedves hajlékot! Egyik szebb, barátságosabb, mint a másik. Ha reám bíznak, hogy spanyol városokat jel­zővel lássak el, úgy azt mondanám: „Barcelona a derűs, Madrid az előkelő, Sevilla a behízelgő. Nem hiszem, hogy létezhessék olyan idegen, aki — már az első félórában — be ne hódolt volna neki — örök időkre. Ám ez a hódolat valamiképpen hasonló ahhoz az érzéshez, amit egy nagyon szép, nagyon üde, nagyon úri leány­kának az öntudatlan szeretetreméltósága vált ki bennünk s a világért sem tévesztendő össze azzal a hódolattal, amire például Velence késztet. Itt nincsen semmi követelő, lenyűgöző, érzéki, ellenben, mikor ezek között a nem nagyon nagy, de kitörő arányokban tartott fehér, vagy halvány­zöld, vagy meleg, téglaszínű házak között járunk,­­s mintha föld pora, göröngye, rögje el lenne felejtve, mintha minden kis gond, nagy gond egy­szerre csak leválnék a lelkünkről. Mi teszi, nem tudom, de tény, hogy Sevillában valamelyes jó szellem varázslata alá kerülünk és attól a sok derűtől, amely házakról, port nem ismerő utcák­ról, kék égből, napsugárból, lakosság ösztönszerű szívélyességéből, kertek illatából felénk áradozik, nem megittasodunk, de megdelejeződünk. Ami azt eredményezi, hogy minden iránt, ami körü­löttünk szép, ami kedves, ami ment salaktól, súlytól, fogékonnyá válunk és így jobban átérez­­zük, értjük, mint bárhol másutt. Lehet, hogy Sevilla építészei voltak a va­rázslók, mert lám, ősidők óta tudták a titkát annak, hogyan kell egy egész várost úgy felépí­teni, hogy abban minden ház, — ha még úgy utcahosszat van is egymáshoz sorakoztatva — mégis megőrizze az otthon fogalmát. — Ezeket az egy-, legfeljebb kétemeletes, kevés, de nagyon tágas, szélesablakú házakat budapesti ember an­nál nagyobb irigységgel szemlélgeti, mert tudja, hogy az egész budai vár — mondjuk I. kerület — hajdan (nem is olyan régen) szintén ebben a szellemben volt megépítve úgy, hogy a leg­eszményibb, egyúttal a legfestőibb, egységesebb, otthon­ város képét nyújtotta mindaddig, amíg nem álltak neki a „képrombolók" és a sok régi, kedves, békésen létező palota-házikók közé oda nem brutalizálták azokat az óriás szörnyűségeket, amilyen a Disz-tér ötemeletes bérháza, s az a két hamis­ gothika mastodon, amivel a Mátyás­­teret és a Bécsikapu-teret agyongázoltatták . . . Nem. Sevillában azt hiszem, az egész lakos­ság rögtönítélő bírósággá védjenék és hamarosan végezne az olyan építésszel és még inkább az olyan szépséggyilkoló bizottsággal, amely építé­szeti romance-okat és pherseuse-öket, építészeti jazz-cacophoniákkal akarna felcserélni. Sevillában semmi sem zavarja az összhangot; ellenkezőleg, a 800 évvel ezelőtt élt mór ural­kodóktól a mai utcaseprőig mindenki őrzi, dé­delgeti, tökéletesíti azt. Először is, a sevillai nem tűri a kopott­ságot. Mindenki folyton tatarozza a házát. Ra­gyog minden a friss zománcozástól, festéktől és mázolástól. Reggelenként nem csak azt látja az ember, hogy szorgos asszonyok, leányok térde­pelnek az utcán, s kiki éles kefével súrolja a háza előtti járdát, de azt is, hogy hosszú rúdra alkalmazott rongyseprűvel simogatják, törül­­getik a ház falát. Nem csoda tehát, ha a leggyérebb napsugár­mosolygásra Sevilla legott csillogással felelget. Ezt annál inkább, mert ahová csak tehetik, mindenüvé kék, fehér, zöld és sárga színekben tartott cserépzsindelyt, úgyszinte ilyen csem­péket alkalmaznak. Hol az egész házon körül­futó keskeny frízekként, hol széles lábaikat képez. Aztán meg, a patiók! Azok a gyönyörűséges patiók! Nálunk egyszerűen­ udvarnak nevezik és lehetőleg a „viciné" gyermekei visogatnak benne. Itt, ha csak három négyszögméter területű is, márvánnyal van kirakva, egy kis vízmedence van a közepén és cserepes növények és virágok (pálmák, aspidistrák, cineram­ák stb. stb.) díszí­tik. Természetesen mentől gazdagabb a tulajdo­nos, annál szebb, annál nagyobb a patio, an­nál drágább a berendezése. Néhol 3—4, sőt öt is következik egymás után, és aszerint, hogy mi­lyen mélysége van az épületnek, de mindig úgy hogy a kapubejárattól egész a legvégsőig lehes­sen látni. A paloták patióiban — körül — képek vannak a falon, gyakran nagy művészettel megalkotott képek, csempékből összeállítva, to­vábbá kényelmes nádbútorok és régi szekrények, ládák. A patio az andalúziaiaknak az, ami a „hall" egy angol otthonban, csakhogy ez szabad ég alatt van — a ház négy fala közé szorítva. S bár minden pallót csak egy szépművű rács és egy kis előtér választja el az utcától, a kapu egész nap zárva-nyitva áll. Ez azért szükséges, hogy a levegő járjon. Vagyis, hogy léghuzat áll­jon elő, mint egy kürtőben, mert különben senki se bírná ki a nyár melegét. Ebből nekünk olyan kevés jutott, hogy a húsvéti processziókat bun­dákba burkolózva néztük végig. De az is igaz, hogy némelykor késő estig ültünk bérelt helyeinken. Mert a sevillai körmenetek — egy pár délelőttöt kivéve — virágvasárnaptól nagy­péntekig úgyszólván folyton-folyvást tartanak. Zöldcsütörtöktől nagypéntekig, szó szerint, nincs egy félóra, amikor valamely contraria ne tar­taná felvonulását. Minden ilyen egyesületnek megvannak­ a maga színei és jelvényei, de a ruhák, köpenyek, kám­zsák, övek szabása egy és ugyanaz. Főként áll ez a nagyon hegyes, cukorsüvegalakú fejrevalókra amelyek bármilyen színűek is, mindig teljesen fedik az arcot, úgy, hogy csak a szemek látszanak ki az idomtalan fekete, zöld, vörös, ibolyaszín, kék vagy fehér atlaszból. Az igy öltözött férfiak, fiuk, sőt néha pici — alig 4—5 éves — gyermekek is, kettős sort képezve s ügyelve, hogy nemcsak egymás között, de az egymás utaiban is legalább 5 méter távolság maradjon, — százával, ezrével lépkednek lassan-lassan a városon végig. Minden egyes egyesületnek megvan a maga fából faragott vagy papírmasszából készült életnagyságú (és leg­­többnyire neves művészek által megalkotott) szen­tek csoportja. Ezek (néha csak a Mária egyedül, vagy Krisztus a keresztfán egyedül, de legin­kább kettes, hármas, sőt nyolcas csoportosítás­ban) egy-egy 3—4 méter hosszú és 2­3—3 mé­ter széles talapzatra vannak felszerelve. E talap­zatok alá negyven ember is elfér és kell is hogy, elférjen, mert a szobrok, virágok, lámpák, ame­lyek egy ilyen talapzaton állnak, rengeteg súlyt jelentenek, de azért lelkesen viszik vállaikon sok kilométert kitévő után, csakhogy természetesen minden negyven vagy ötven méter után meg kell, hogy álljanak­­ pihenni. Elképzelhető, hogy ez mennyire meglassítja az egész processziót! De azért senki sem zúgolódik, senki sem türelmet­lenkedik. Igaz, hogy van mit nézni. Mindenek­előtt egy-egy ilyen szent csoport, melynek alak­jain a testi és lelki kínszenvedésnek a netovább­ját igyekeztek kifejezésre juttatni. Sőt, mond­hatni, csakis azt. A Krisztus csupa vér, a Szűz­­anya csupa könny. Látszik rajtuk, hogy a mű­vész milyen nagy örömét lelte bennünk, vagy hogy mennyire tudta, hogy akik számára dol­gozik, azok mennyire ezt szeretik látni. Gondolom Theophil Gauthier írta azt, hogy „a spanyol a Krisztus kínszenvedéseiben való el­­merülésben éli ki vallási életét". Mindenesetre, aki a nagyhetet Sevillában töltötte és látta azt a megszámlálhatatlan «pasó»-t és szentjeiket kín­tól kificamodott végtagokkal, kíntól eltorzult arc­­cal (egyben csodálkozva értesül arról, hogy a feltámadás egy teljesen mellőzött, senkit sem ér­deklő aktus, amelyet mindenik parochia a maga módja szerint intéz el, a hívők részvétele nélkül), az megérti, hogy miért volt legkegyetlenebb az inkvizíció Spanyolországban és miért telik meg még ma is minden vasárnap délután, minden egyes város arénája vért és szenvedést látni kí­vánó tömegek ezreivel. Granada. Ma, egy előkelő spanyollal beszélgetve meg­tudtam, hogy szokásos itt az is, hogy néhány úr összeáll és megvesz — rendesen — két bikát (mindég a legszebb állatokat kikeresve), aztán, mint műkedvelő torreádorok, — a «tauromachia» pontos szabályai szerint — uszítják, vadítják, kí­nozzák s igyekeznek egyiket a másik után meg­ölni. Nevetve jegyezte meg, hogy „bizony ez néha nagyon nehezen megy és csak sokszori próbálja- Amit Budapest is megirigyelhet Egyelőre azonban ne politizáljunk. Pár órája vagyunk csak Kolozsváron, s beleestünk az örök magyar hibába , a politizálásba Pedig itt senki se politizál vagy csak nagyon kevesen politizálnak. Mindenkit lekötnek és elfoglalnak az élet és a megélhetés, egyéb dol­gai és gondjai. Az újságok is gazdasági, társadalmi, szín­házi és művészeti problémákkal foglalkoznak főképen. Mikor délelőtt a sigurancára me­gyünk jelentkezni, egy ismerőstől megtudjuk, hogy olyan irodalmi és művészeti élet van Kolozsváron , hogy Budapest is megirigyel­hetné. — Ez azért van — mondják —, mert csak kulturális fölényünkkel tudjuk magunk alá gyűrni a románokat. Előbb-utóbb fejet kell hajtaniok előttünk ... Bele fognak törni az igába!... A sigurancán a román detektív magyarul beszélget velünk. Egy kollégája (talán a fő­nöke!) hallja ezt és haragosan rámordul —• románul. Amíg a másik jelen van, rossz fraft­­ciássággal kérdezget. Mihelyt egyedül mara­dunk — újra magyar a hivatalos nyelv ... Ez is olyan jelentéktelennek látszó és semmitmondónak tetsző epizód, ami sokat mond, sokat ígér és sokat beszél. Vannak jó románok és vannak rosszak is. Vannak megértők és vannak konok, makacs, lokálpatrióták. (Ezek főkép a regát-beliek, ami alatt régi Románia, az anyaország ér­tendő!) A rendőrségtől távozóban rövid sétát te­

Next