Schopenhauer, Arthur: A becsületről és a párbajról (Budapest, 1894)
. Mi az oka mindennek ? és mi okozza különösen azt, hogy amíg a természet rendjével ellentétes haláleset felett meg tudunk nyugodni, ha azt a végzet, a sors idézte elő, meg tudunk nyugodni akkor is, ha már a bűn elkövetője a közönséges esetekben a cselekményére kiszabott törvényes büntetéssel megbüntettetett, bűnhődött és meglakolt, azonban távolról sem csendesül el a felkavart társadalom a párbaj ügyben hozott bírói ítélet után? Én azt hiszem, ennek egyedüli oka az, hogy a társadalom még ha a bíró ítéletét törvényesnek el is ismerte, ösztönszerűleg érzi, hogy az igazságnak elég nem létetett; a bűnbakok megbűnhődtek ugyan, de a valódi bűnös szabadon jár, bármely pillanatban megtámadhat bármelyikünket, rettegésben tartja az egész társadalmat. Akik pedig gondolkoznak, belátják, hogy a bíró ítélete csak a társadalmi betegség tüneteit érheti, magát a betegséget sem elnyomni, annál kevésbé meggyógyítani képtelen; de be kell, hogy lássák, miszerint valósággal e nagy felháborodás nem más, mint a társadalom rossz lelkiismeretének nyilvánulása, mert mindnyájan akár ösztönszerűleg, akár pedig öntudatosan érezzük, hogy az a két ifjú, ki kardját összemérte, vagy egymás ellen pisztolyt ragadott, nem önszántából cselekedett, hanem a félszeg közvélemény, az elvadult közszellem erkölcsi hatásának kényszere alatt állott, melynek ellenállani sem elég erősek, sem elég bölcsek nem voltak, de eléggé bölcsek nem is lehettek, mert ebben a közszellemben neveltettek. Különösen a jobbak és a nemzet vezetésére hivatottak meg nem kímélhetik magukat az önvád súlyától, hogy közönyösek voltak e társadalmi baj tűrésében, sőt talán — nehogy az ár ellen kelljen úszniok — kényelemszeretetből hallgattak, midőn egy bátor szóra lett volna szükség; vagy épen a gyakorlatban ellenkezőjét cselekedték annak, mit az elméletben helyesnek elismertek, feledve, hogy az ily példa, ily elvnéküliség gyümölcse mindig átokozott.— Azonban a javulásnak figyelemreméltó jelei kezdenek mutatkozni. A javuláshoz az első lépés: a hibának beismerése.