Sajó Géza: Gredt természetes realizmusa külvilágunk megismerésében (Budapest, 1931)
Az objektívizmusnak és realizmusnak újjáéledése a jelenkor filozófiájának kétségkívül egyik legjellegzetesebb vonása. Descartes óta bizonyos történelmi szükségszerűség a filozófiát az idealizmussal látszott azonosítani. Kant után az ismeretelméleti realizmus mint teljesen naiv és véglegesen elhagyott tan szinte általánosan kiveszett. Úgy körülbelül három évtized óta a helyzet különösképen megváltozott. Főleg az újskolasztikus bölcseletnek régi realizmusa tüntetett fel olyan életrevalóságot, mely nem egyszer az ellentábor képviselőit is csodálatba ejtette. De maga az idealizmus is olyan kritikai irányzatokat szült saját körében, melyek teljesen ellentétes kiindulópontra vallanak. Beszélni lehetett realisztikus elemekről a Bergson-féle filozófiában. Még gyökeresebben látszotta magát kiszabadítani az idealizmus szubjektívista tendenciáiból Németországban Richard Avenarius empirio-kriticizmusában. 1900 óta a német gondolkodásnak legjelentékenyebb folyama az a mozgalom, mely Husserl logikai és fenomenológiai kutatásaiból sarjadzott ki. Ez utóbbi alapos kritika alá vette a pszichologizmust, annak minden formája alatt. Ha maga Husserl nem is tudott kibontakozni az objektív idealizmusból, mégis többen tanítványai közül s főleg ezek vezére a nemrég elhunyt Max Scheler tisztára realisták. Más irányból kiváló pszichológusok, minő Kulpe és Messer, szintén teljesen a realizmushoz jutottak.** Az angolszász országokban húsz-huszonöt év óta kimondottan realista iskolák vonták magukra a filozófus világ figyelmét. Amerikában 1910 óta erősen egyesült csoport hatalmas mozgalmat indított meg és dicsőséget látszott hozni a „пео-realista“ névre. Csak néhány nevet említek: R. B. Perry. * V. ö. J. S. Zybura: Present-da у thinkers and the New-Scholusticism. Herder, St. Louis, Mo. 1926. ** O. Kiilpe: Einleitung in die Philosophie. S. 17. — (). Kiilpe: Die. Realisierung. I—II—III.