Földes István: A kapitalizmus belső ellentmondásai (Budapest, 1940)

és egymáshoz. Ne feledjük: A termelőviszonyok egyben tu­lajdon- és munkaviszonyok is. Ha a társadalom embereit egyelőre kettőre csökkentjük­­­pusztán a szemléltetés kedvéért), akkor a termelőeszközök figyelembevételével egy háromszöget kapunk. Amíg az egyik ember („A“) és a másik ember („B“) egyformán tulajdoná­nak tartja a termelőeszközt („C“), addig „A“ és „B“ egymás­hoz való viszonya tökéletesen azonos. Mindketten tulajdon­­viszonyban állanak a termelőeszközzel és így egészen termé­szetes, hogy a közös termelőeszközzel közösen termelnek és az így létrejött terméket egyenlően osztják föl egymás kö­zött. Ez a helyzet jellemezte az ősi kollektív társadalmat. A rabszolgatársadalomban már csak „A“ tartja birtoká­ban „C“-t, „B“ nem. Itt tehát „A“ és „B“ egymáshoz való viszonya lényegbevágóan megváltozott. A rabszolgatársada­lomban „A“ nemcsak „C“-t, hanem „B“-t (az embert) is bir­tokolja. Az előző társadalmi renddel szemben iíj­termelő­­,viszony alakult ki ilyenformán, amelynek föltűnő változása a tulajdon- és a munkaviszony változásában észlelhető. A tulajdonviszony a kollektív tulajdon­viszonyból magán­tulajdon-viszonnyá, a munkaviszony kollektív munkavi­szonyból rabszolga-munkaviszonnyá fejlődött. Igen, fejlő­dött. Ah­hoz ugyanis, hogy a társadalom magasabb fokon ú­j­j­á­term­el­h­­esse önmagát, szükség volt a munkamegosztás kezdetleges formájának továbbfejlesztésére, a társadalmat alkotó emberek rétegződésére (tudósok, papok, katonák és dolgozók). Az ősi kollektív társadalom rétegződése a továb­biak folyamán azután egyre mélyrehatóbbá vált és egyre merevebbé is ugyanakkor? A rabszolgatársadalom „B“-je, azaz maga a rabszolga, akár sokat dolgozott, akár keveset, sohasem kapott többet urától és parancsolójától, mint amennyi élete fönntartásához elengedhetetlenül kellett, így a rabszolgának nem állott ér­dekében a termelőeszközök további fejlesztése, holott ezt a társadalom szellemi életének már kialakult formája, sok­rétűvé vált igényessége szükségessé tette volna. Egyre mé­lyült tehát a gazdasági alapok és a fölépítmények közötti szakadék. Végre elérkezett egy pillanat, amikor már a leg­­ ­­sz előnyösebb helyzetűebben fölébredt az önzés, a termelő­eszközük birtoklásához és az ebből folyó előnyökhöz való ragaszko­dás. Az önzés éppen ezért a társadalom fejlődésének egyik tünete. Az állat csak annyi élelmiszert gyűjt vagy szerez magának, amennyi élete fenntartásához okvetlenül szükséges. Az ember­­ változott körülményei között — többet halmoz föl. Sőt, fölhalmozásában más embertársainak még az életére em­cs tekintettel. "

Next