Földes István: A kapitalizmus belső ellentmondásai (Budapest, 1940)
és egymáshoz. Ne feledjük: A termelőviszonyok egyben tulajdon- és munkaviszonyok is. Ha a társadalom embereit egyelőre kettőre csökkentjükpusztán a szemléltetés kedvéért), akkor a termelőeszközök figyelembevételével egy háromszöget kapunk. Amíg az egyik ember („A“) és a másik ember („B“) egyformán tulajdonának tartja a termelőeszközt („C“), addig „A“ és „B“ egymáshoz való viszonya tökéletesen azonos. Mindketten tulajdonviszonyban állanak a termelőeszközzel és így egészen természetes, hogy a közös termelőeszközzel közösen termelnek és az így létrejött terméket egyenlően osztják föl egymás között. Ez a helyzet jellemezte az ősi kollektív társadalmat. A rabszolgatársadalomban már csak „A“ tartja birtokában „C“-t, „B“ nem. Itt tehát „A“ és „B“ egymáshoz való viszonya lényegbevágóan megváltozott. A rabszolgatársadalomban „A“ nemcsak „C“-t, hanem „B“-t (az embert) is birtokolja. Az előző társadalmi renddel szemben iíjtermelő,viszony alakult ki ilyenformán, amelynek föltűnő változása a tulajdon- és a munkaviszony változásában észlelhető. A tulajdonviszony a kollektív tulajdonviszonyból magántulajdon-viszonnyá, a munkaviszony kollektív munkaviszonyból rabszolga-munkaviszonnyá fejlődött. Igen, fejlődött. Ahhoz ugyanis, hogy a társadalom magasabb fokon újjátermelhesse önmagát, szükség volt a munkamegosztás kezdetleges formájának továbbfejlesztésére, a társadalmat alkotó emberek rétegződésére (tudósok, papok, katonák és dolgozók). Az ősi kollektív társadalom rétegződése a továbbiak folyamán azután egyre mélyrehatóbbá vált és egyre merevebbé is ugyanakkor? A rabszolgatársadalom „B“-je, azaz maga a rabszolga, akár sokat dolgozott, akár keveset, sohasem kapott többet urától és parancsolójától, mint amennyi élete fönntartásához elengedhetetlenül kellett, így a rabszolgának nem állott érdekében a termelőeszközök további fejlesztése, holott ezt a társadalom szellemi életének már kialakult formája, sokrétűvé vált igényessége szükségessé tette volna. Egyre mélyült tehát a gazdasági alapok és a fölépítmények közötti szakadék. Végre elérkezett egy pillanat, amikor már a leg sz előnyösebb helyzetűebben fölébredt az önzés, a termelőeszközük birtoklásához és az ebből folyó előnyökhöz való ragaszkodás. Az önzés éppen ezért a társadalom fejlődésének egyik tünete. Az állat csak annyi élelmiszert gyűjt vagy szerez magának, amennyi élete fenntartásához okvetlenül szükséges. Az ember változott körülményei között — többet halmoz föl. Sőt, fölhalmozásában más embertársainak még az életére emcs tekintettel. "