Új angol szocializmus. Tanulmányok és röpiratok az angol szocializmus köréből (Budapest, 1941)
angol államférfi — az ifjabb Pitt ■— szerint „a fogyasztási adó kitűnő módszer ahhoz, hogy a libát megkopaisszuk, anélkül, hogy gágogjon“. „Rosszabb, mint Angliában A pokolban se lehet. S egy ördög-lord mi mást tehetnel Megadóztatná kenyered.“ írta ezekben az években George Eliot. És a kevesek számára író írónő e verse úgy kifejezte a közvéleményt, hogy hamarosan szinte népdallá vált. A törvényhozási többség — és a mögötte álló szuronyok — ellen azonban még a leggúnyosabb költemény is egyelőre hatástalannak bizonyult.) Bárhogy is állt azonban a dolog az igazság szempontjából, őfelsége kormánya és őfelsége ellenzéke egyaránt tudta, hogy a jogait követelő tömeggel aligha lehet majd vitázni az adóelmélet kérdéséről. És — ha csak lehetséges — célszerűbb a tömeg felvonulását megakadályozni. Mindenek előtt tehát önkéntes rendőrséget szerveztek. (E rendőrség tagjai közt volt egy londoni emigráns is, aki ebben az időben legfeljebb álmodhatott arról, hogy III. Napóleon néven jelentős — bár nem nagyon dicsőséges — szerepet játszik majd a történelemben.) Az önkéntes rendőrségre valóban nagy szükség volt. Mert bármily újító hajlandóságú volt is a flasser-kormány, egyetlen dologban ragaszkodott az angol történelem másfél évszázados — sőt tovább is folytatódó — hagyományához: nem tartott komoly hadsereget. A sebtében Londonban összevont katonaság és az önkéntes rendőrség azonban — legalább is a kormány véleménye szerint — nem nyújtott kellő biztonságot. És így — akarva-nem akarva — Lord Russel kénytelen volt Wellington herceget fölkérni, hogy vállalja el a rögtönzött hadsereg parancsnokságát, és miután Európát megmentette Napóleontól, mentse meg Angliát — vagy legalább is Anglia uralkodó osztályait — a forradalom veszedelmétől. A miniszterelnök bizonyára meglepődött, amikor Wellington elvállalta a megbízást. Mert a „Vasherceg“ alighanem jobban gyűlölte a whigeket, mint Napóleont, és ha mégis vállalta a parancsnokságot, csak azért tette, mert a chartistákat még a whigeknél is jobban gyűlölte. A hajlott korú főparancsnok ezúttal kétségtelenül rossz ügyért szállt harcba, de kétségtelen, hogy soha rossz ügyért ilyen váratlanul emberséges módon nem harcoltak. (Főképpen, ha meggondoljuk, hogy ezúttal nem idegenek, de ugyanazon ország polgárai álltak egymással szembe.) Kétszázezer többé-kevésbé fölfegyverzett ember felett rendelkezett Wellington. E létszám alig voltkisebb, mint a felvonuló munkásságé, amelynek számbeli fölényét sokszorosan fölemésztette fölszerelésbeli és szervezettségi hátránya , és Wellington ennek ellenére nem élt vissza fölényével. Csapatait úgy állította föl, hogy a tüntetők mindenütt döntő túlerőbe ütköztek és meg sem kísérelték az áttörést. (Holott egyetlen puskalövés se dördült el.) Csupán néhány vezetőt engedtek át a záróvonalon, hogy a „Nemzeti Kérvényt“ rendeltetésihelyére juttassák. Az alsóház rövid vita után, úgyszólván egyhangúlag utasította vissza a kérvényt. A készülő forradalom hamvába holt, 1848 Angliáiban azonnal ellenforradalommal kezdődött. (Igaz ugyan, hogy ez sajátos, jellegzetesen angol ellenforradalom volt.) A forradalmat vérontás nélkül hárították el és a megtorlás is csupán annyiban állt, hogy néhány .