Wiener Ferenc: Az osztrák munkásosztály szabadságharca (Budapest, 1934)
hiszek abban a mesében, hogy vezetőink „félnek a harctól“. De elhiszem, hogy féltik a mozgalmat, szervezeteinket, 50 év, két nemzedék véres-verejtékes küzdelmének gyümölcseit. Az is bizonyos, hogy nehéz szívvel áldozzuk föl szabadságjogainkat és szociális intézményeinket. Ezt megértem. Persze azt is megértem, ha a tömeg türelmetlen. De azért ne vádaskodjunk. Ha nem vagyunk vabankjátékosok, ez még nem jelenti, hogy gyávák volnánk. Ne feledkezzünk meg az európai helyzetről. Délen a fasiszta Olaszország, nyugaton akampóskeresztes Németország. Mindkettő imperialista-háborús szándékkal Ausztria felé tör. Az országon belül ágyúkkal, gépfegyverekkel, tankokkal fölszerelt katonaság, csendőrség és rendőrség várja a pillanatot, hogy leverjen bennünket. Szabaddá tegye az egyik vagy másik fasizmus számára az utat. Nincs-e elég okunk arra, hogy óvatosak legyünk? Hogy ne kockáztassuk könnyelműen a drága szocialista vért? De a hidegvér, óvatosság és megfontoltság még távolról sem gyávaság. A hónapok óta folyó nagyarányú illegális propaganda — tízezrek vesznek benne részt —, a sok százezer példányban megjelenő illegális sajtó, röpiratok kiadása és terjesztése azt bizonyítja, hogy van bátorságunk. De ne feledkezzünk meg programunkról és kongresszusi határozatainkról sem. A fegyveres harc csak az utolsó eszköz. Ha minden más út járhatatlanná vált. Ha a kormány feloszlatná a pártot vagy a szakszervezeteket, vagy elrabolja Bécs autonómiáját, vagy erőszakosan az alkotmány ellen tör. Az esküszegő alkotmánytiprók ellen forradalmi eszközöket is fogunk alkalmazni. De ne is áltassuk magunkat. Győzni ebben a harcban csak akkor fogunk, ha az egész munkásosztály a frontra áll. Akinek nincs lőfegyvere, annak a gazdasági fronton kell harcolnia, és a tömegerőt kell fokoznia. De ha egyes elvtársak állandóan azt hangoztatják, hogy a pártvezetőség nem akar és nem fog bennünket harcba hívni, vagy azt hirdetik, hogy a munkásosztály elfáradt, lelke meghasonlott és nem fog harcolni — ezzel deetruálják a tömegeket, megtorpan a forradalmi lendület. Ez a döntő pillanatban katasztrófához vezethet. Annál vétkesebb ez a szóvirágos, szárnyatszegő, hangulatokból táplálkozó agitációs módszer, mert a harc küszöbén ingatja meg a frontot. Ne legyünk fantaszták. Ne hirdessük, hogy nem lesz harc. Vegyük tudomásul , hogy igenis lesz harc. Kemény, véres küzdelem. A heimwehrfasizmus mindenáron akarja a polgárháborút. Neki nincs vesztennivalója. Sőt azt hiszem, már csak órák választanak el bennünket a harc kitörésétől. Aki ebben kételkedik, gondoljon az innsbrucki Heimwehr előretörésre. Mozgósítottak. Követelik a tartománygyűlés megszüntetését. Az autoritást.a kormány kinevezését. A szociáldemokrata párt föloszlatását. Ezt a követelést átvették — persze központi utasításra — valamennyi tartományban a Beimwehrek, így akarják céljukat elérni. Kerülő úton a vörös Bécset aláaknázni. Azt hiszem, nem túlzás, ha azt állítom, hogy a végső harc már meg is kezdődött.“ 3