Vajda Zoltán József: A lapátos hadsereg (Budapest, 1945)
telés. Utána, meg a pappal történt megbeszélés alapján az egyházi esküvő. Az ország törvényei értelmében már tizenkét éve, hogy házasok voltunk, de az egyház még nem áldotta meg frigyünket. Az áttérés utáni napokban meghozták az új II. zsidótörvényt, melynek értelmében én, akinek a felesége „őskeresztény“, kivételezettnek számítok. * Tibi öcsém végre két év után leszerelt, de csak pár hónapig élvezte a civil életet. Ezalatt az élete komoly kérdésében döntött. Elvette feleségül régi ideálját, Klárit. Nagyon szép, kedves nő a Klári. Testvérbátyja, Pisti, meg a testvérek példaképe lehetne, annyira a családjának él. A kenyérkeresetem továbbra is az utazás maradt, annak ellenére, hogy most már önálló lettem és a saját kereszténynek számító cégemnek utaztam. Nagyon sokat gondolkoztunk a feleségemmel azon, hogyha már iparunk van, akkor jó lenne, ha valamilyen üzletünk is lenne hozzá, vagy legalább is helyiségünk, ahol a vevőket fogadni lehet. Elhatároztuk, hogy régi házunkat, ami a villamosközlekedéstől és a város központjától távol van, eladjuk és alkalmasabb helyen egy jobban megfelelő, nagyobb házat veszünk. Nehéz volt házat venni is, eladni is. Egymás után jelentek meg hirdetéseink a ház eladása iránt. Több komolyabb tárgyalás az aláírás előtt szakadt meg, hol azért, mert mi voltunk elégedetlenek a fizetési feltételekkel, vagy rájöttünk arra, hogy a vevők nem megbízhatók. Több esetben előfordult az, hogy a vevő gondolta meg a vételt. Közben Oszkár bátyám súlyosan megbetegedett. Állandó fájdalom kínozta. Egyszer meg is operálták, de ez sem segített rajta. Még egy operáció vált szükségessé, ebben nagyon bízott. Rajtam is egy rejtelmes betegség hatalmasodott el. A ballábam bokában minden sérülés vagy egyéb ismert ok nélkül felkezdett fájni. Ezzel megkezdődött a kálváriám. Jártam orvostól orvosig, sehol sem ismerték fel a fájdalom okát. Vizsgálták röntgennel a legmodernebb alapon, próbáltak gyógyítani sugarakkal, injekciózással, semmi sem használt, még a fájdalmaimat sem tudták enyhíteni. Egyre erősebb fájdalomcsillapító szereket kellett szedni, de egyiknek a hatása sem tartott sokáig. Már ott tartottam, hogy este bevettem egy erős adagot, éjfélkor a másikat. Csak így tudtam pihenni. Bot nélkül az utcára sem tudtam kimenni. Az volt a legérdekesebb, hogy semmi elváltozás nem látszott a lábon, sem daganat, sem ütődés, még röntgennel sem lehetett látni semmit. Ha ez a betegség a katonai szolgálat alatt lép fel, egész biztos, hogy szimulánsnak nyilvánítanak. Oszkár bátyám újra bekerült a kórházba. Az ország egyik legjobb sebészprofesszorának kése alá. Megoperálta, de azután állítólag, mint menthetetlent azonnal összevarrta. Egyik napon megszólal a telefon csengője, hogy jöjjünk gyorsan, a bátyám haldoklik. Azonnal siettünk. A kórház előtt láttam Tibor öcsém szép sötétkék autóját. A kórházudvaron már vártak