Wagner, Adolf: A tudományos gondolkodás alapvonalai (Budapest, 1923)
A semmi tudományos képzettséggel nem rendelkező ember is, anélkül, hogy erre külön tanítani kellene, idővel bizonyos szabályszerű összefüggésekkel ismerkedik meg, amelyeket aztán egészen maguktól értődő dolgoknak tart, még akkor is, ha semmi különös gondolatot nem fűz hozzájuk, így minden egészségesen gondolkodó ember tudja, hogy az éjszakát okvetlenül a nappal követi. Ha nem tudja is, hogy miként függ össze ez a két dolog, saját tapasztalata azt mondja, hogy ez mindig így van és ennélfogva a Nap visszatérésére föltétlen bizonyossággal számít. Mindenki tudja, hogy a levegőben tartott és aztán elengedett kő múlhatatlanul a földre esik és ennek a jelenségnek a bekövetkezésére is biztosan számít mindenki, még ha nem tudja is, hogy miért történik ez; legföljebb azt mondja, amire tanították: hogy a követ a súlya, a „nehézsége“ vonzza a földhöz. Ezt az összefüggést oly bizonyosra veszik, hogy ha egyszer valami tárgy látszólag szabadon lebeg a levegőben, utána néznek, hogy „min van fölfüggesztve“. Értelmes ember nem is kételkedhetik azon, hogy csak azért nem „esik“ le, mert van valami, ami „tartja“. Vagy: mindenki tudja, hogy a sódarab a vízben föloldódik; számít rá, hogy ez történik, ha sót dob a vízbe és ha mégsem ez történik, akkor rögtön készen van a gondolat: amit a vízbe dobtam, az nem volt só! Az egészséges érzékekkel és egészséges értelemmel fölruházott ember, anélkül, hogy ehhez külön tudományos iskolázottságra lenne szüksége, így fedezi föl a tudományos gondolkozás legfontosabb alappillérjét, a természettörvényt. Lehet, hogy nem is ismeri ezt a szót, semmit sem tud a „szükségszerű összefüggésekről“, semmit sem tud a „törvényszerűen bekövetkező hatásokról“, de azt az egyet tudja,hogy bizonyos jelenségek szabályszerűen bekövet i .