Varga Jenő: A drágaság (Budapest, 1912)
Gyötrő nyugtalanság, szilaj elkeseredés fogta el világszerte a proletárok millióit. Valóra válnak Marx szavai: „A modern munkás, ahelyett, hogy az ipar haladásával emelkednék, mind mélyebben sülyed saját osztályának feltételei alá. A munkás pauperré (nyomorgóvá) válik. A burzsoázia képtelen az uralkodásra, mert már arra is képtelen, hogy rabszolgájának létét rabszolgaságának keretében biztosítsa.“ Milliónyi proletár lelkéből felsarjad a kérdő szó : Miért nem lakhatunk mi jól, holott dolgozunk naphosszat? Miért nem jut nekünk ma még annyi sem a földi javakból, mint eddig ? Hogy van az, hogy ma rosszabb a gúnyánk, ízetlenebb az ételünk, gyerekeink fáznak a fűtetlen szobában, nyomorgunk és nélkülözünk, noha éppen annyit dolgozunk és keresünk, mint azelőtt ? Hát nem elég nagy a föld, hogy a mi számunkra is teremjen kenyeret, húst, tűzifát? Nem, felelt erre a jóllakott polgári tudósok hada. A föld nem elég nagy ahoz, hogy mindenki jóllakhasson. Már száz év előtt megmondta Malthus, a híres angol pap, hogy a földön mindaddig nyomor és szenvedés lesz az emberek nagy részének sorsa, míg meg nem tanulják az önmérsékletet, amíg olyan nyakra-főre szaporodnak a proletárok, mint eddig. Hogyan, feleli rá a szűkölködő munkás, ti azt állítjátok, hogy szegénységünk túlságos szaporaságunkból ered? De hisz eddig mindig azt hallottuk, hogy a gyermek istenáldás, hogy a magzatelhajtás bűn, hogy a haza csak úgy boldogulhat, ha szaporodik a magyarság. Hisz grófok és grófnők, a haza