Bethlen István: Gróf Apponyi Albert emlékezete (Budapest, 1934)
Gróf Apponyi Albert emlékezete. 1889-ben, negyvenöt évvel ezelőtt két magyar diák ült velem együtt a bécsi Theresianum iskolapadjában és feszült figyelemmel olvasta, mialatt a mathezis tanára unalmas egyenleteket írt a táblára, a budapesti újságok híradásait a magyar képviselőház véderővitájáról. Különös lelki gyönyörűséggel nyeltünk minden szót, amely ezen vita rendjén gróf Apponyi Albert ajkáról elhangzott, és megvallom, hogy magyar osztálytársaimmal együtt sohasem lelkesedtünk sem azelőtt, sem azután élő magyar politikusért jobban, mint akkor gróf Apponyi Albertért. Ifjúságunknak ez az első mély benyomása, amely a nemzeti és politikai öntudatunk ébredésének pillanatában hatott reánk, hosszú időre kitörölhetetlen nyomokat hagyott lelkünkben. Velem együtt egy egész fiatal generáció nemzeti idealizmusa táplálkozott abból, amit Apponyi a nemzet jogairól, hivatásáról, jövőjéről akkor hirdetett, mert szava élő kifejezője volt mindannak, ami ennek a generációnak a lelkében vágyképen, óhajképen, lelkesedésben és ideális törekvésben elrejtve szunnyadóit és amiért, úgy éreztük akkor, évszázadokon keresztül apáink hiába ontották volt vérüket. Meg voltunk győződve, hogy ha Apponyi pártja a magyar országgyűlésen többségre jut, alkotmányos eszközökkel és egyszerűen a többség elve alapján fogja valóra váltani mindazt, amit évszázadokon keresztül fegyverrel nem voltunk képesek kivívni. Az a gondolat, hogy a nemzet aspirációinak az útjába még akkor is akadályok gördülhetnének, ha Apponyit az országgyűlés többsége támogatná, soha egy percig sem fér.