Alföldi Iparlap, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-02 / 1. szám

t sem, hogy e könyv legalkalmasabb azon célra, midőn a zárvizsgák tartatnak, jutalomként kiosztatni. De nagy jövője van e műnek még más után is; tudjuk jól, hogy a zárvizsgák alkalmával már majdnem kényszerítve vagyunk kisebb-nagyobb mértékben tanoncz-kiállításokat rendezni, itt éreznék el az igazi czél az ilyfajta művek kiosztásával; múlt évben mi Nagy-Váradon is rendeztünk ily kiállítást, s ha akkor ilyen mű rendelkezésünkre állt volna, 100 darabot bizonyára kiosztottunk volna. És minden túlzás nélkül merem állítani, hogy a jövő zárvizsgák és ilynemű kiállítások alkalmára hazánkban legalább 1000 példány el fog osztatni. Csak a szerző gondoskodjon arról, hogy e mű minél tágabb körben megismertessék. Fő és elodázhatatlan kötelessége a szerzőnek, az ipartestületekkel, az ipariskolai bizottságokkal ezt megismertetni és őket hathatós pártfogásra buzdítani. Ami pedig a mi igen tisztelt és mindnyájunk,által nagyrabecsült drága barátunkat, Bakay Nándor urat illeti, hogy ő a kezdeményezést el nem fogadja, öreg hiba, de van értelme, mert szerintem az is nagy hiba volt a szerzőtől, hogy ismerve Bakay Nándort, az ő életrajzát tőle magától s nem valaki mástól akarta beszerezni. Igaz, hogy szerző sokkal jártasabb az ily dolgokban, semhogy ő tőlem vagy magam formájú embertől az ilyenekben tanácsot kérne. Mert a mai korszak emberei az ily életrajzi adatokat nemcsak hogy maguk meg nem írják, sőt sok esetben még" a reájuk halmozott, önmaguk által megirt öndicsekvést busásan megfizetik. Szerzőnek ugyan az ily gondolatok bizonyára esze ágában sem voltak, ő érdemes barátunkat, mint egyik veterán úttörőjét hazánk szegény iparának, kellő érdem szerint kívánván bemutatni, egyenesen hozzá fordult; de hiába, az arany akkor fényes, nem önmagát csiszolja azzá, h így gondolta B. N., és igaza van ! Azért a „Magyar ipar úttörői“ czímű munkából Bakay Nándornak nem szabad kimaradni, mert ő egyike az élő titánoknak, az ő arczképét látva, az öregökkel megrakott alamak haladását olvasva, erőt és bátorságot fog a jövő nemzedék iparosaiba éleszteni. De nem folytatom, mert még megteszi, hogy lapjában ki sem adja, pedig nem szeretek a papírkosár részére dolgozni. Szerző urat pedig ne riassza vissza barátunk őszinte ez vízhatlan lenne, olyan, mint a szivacs, mihelyt vizet ér, átázik, viselésnél azonnal kimegy alakjából s e miatt sem a szegelést, sem a varrást nem bírja; épp igy a bőrtalpbéllés a szegezetteknél vagy a kívül varrottaknál; saroktámaszbőrt pedig olyat vesznek, ami éppen nem érdemli meg a támaszbőr nevet, hanem a támaszpapirost igen ; ezt, mert a czipőben nem látható, több papirosból mint bőrből készítik , ugyanis a gyönge puha bőrre papirosszeleteket ragasztanak, miáltal oly keménységet nyer, mint a legjobb támaszbőr. Hát a sarokról mit szóljak ? Egyebet nem, mint azt, hogy a keret s a felső fok bőr, a többi pedig mind papiros. Az e fajta papiros mintegy 4 mm. vastag, s a bőrkereskedőknél kapható, nagyszerűen tisztítható ki. S mivel az e fajta csalás nagyon gyárosi, a vevő nézze meg jól emberét, hisz föl lehet őket ismerni. Még egy más ellensége is van a czipészeknek, kik a czipészetet a vargaságig viszik; ezek azok, kik czipősöknek hivatják magukat, s kik oly művésziesen készítik el a czipőket, hogy kaptafa sem kell nekik a körülvarrásnál; azonkívül túl tesznek azon czipész urakon is, kik a támaszbőrt úgy készítik el, mint az imént említettem, mert ezek tisztán papirosból állítják ki, a sarkot pedig szemétből. (Ki nem hiszi, bontson egyet szét, s vesse szememre, ha hazudtam.) Az efféle czipő ára 1 frt 20 kr, vagy ha jól eladták, 1 frt 30 kr ; igaz, hogy minden alakja fapapucshoz hasonlít, de azért mégis ráfogják, hogy : „czipő“. De hogy is lehetne legkisebb alakja is, mikor egy munkásnak naponként 4 vagy 5 párt kell összetákolni? Mire megy ez egy évben? Ezeket mind czipő gyanánt adják el a valódi czipők rovására. Hogyan is varrják ezek a czipőt ? Kaptafa nélkül, vastag árral szúrnak s vékony fonállal fűzik össze a csodabogarat, szerénysége és az adatokat kérje be mástól, s ha nincs rá embere (a mit kétségbe vonok), bízzon meg engem, azonnal Szegedre utazok s négy nap alatt hű adatokkal fogok szolgálni. S ha e könyvön a nyomdafesték megszáradt, kérem számomra utánvét mellett 10 példányt küldeni, és előre is azt az ígéretet teszem, hogy mindent el fogok követni, hogy e mű minél tágabb körben megismertessék és terjesztessék. A ki úttörőjét nem tiszteli. A becsülést nem érdemli! Bertsey György.* I PAR LA P. 1887. január 2 ALFÖLDI Elvi jelentőségű személyes fejtegetések. T. Bertsey György urnak igaza van. És még sem hallgathatom el az ő megjegyzését s még sem azért bocsájtkozom ezen további fejtegetésekbe, mivel ő az én igénytelen személyemre oly erős vonatkozással él. Mert ha Bertsey úr személyes vonatkozásai elvi jelentőséggel nem bírnának, ha B. ur dolgozatait nem is szoktuk oda juttatni, ezen levele mégis a papírkosárba került volna, így azonban, ahogy Gelléri úr, B. szerint is, meg szerintem is, a legszokásosabb módon az életrajzi adatok gyűjtése szempontjából eljár, én a lényeges alakiságok szempontjából is jogosítva többet mondok, kihíva érzem magamat arra nézve, hogy ezen ügyhöz a nyilvánosság színe előtt újból hozzászóljak, mert nem szeretném az újabb nemzedéket olyan erkölcsökre szoktatni, amilyeneket mi a jelen század ezen második felében széltében gyakorolni kezdünk. Például: A hetvenes évek elején épült a szegedi nagyszerű reáltanoda-épület, városi közköltségen. A városi köztörvényhatósági bizottság tagjai megengedték, tehát ezzel elhatározták, hogy életnagyságú mellszobraik az épület dísztermében sorban fölállíttassanak. Mire azonban az épület és a szobrok elkészültek, kitűnt, hogy a költségelőirányzat majdnem kétszeresen túllépetett. Az épület lemezes tetejének egy részét 1873-ban egy vihar ledobta s a nagyszámú demokratikus képviseletnek önkezűleg alkotott szoborgyűjteménye a pinczébe, egy sötét helyre került. Ugyancsak 1873-ban a bécsi világtárlat alkalmával, s ugyancsak a 76-ik évi vízvédelem alkalmából, nemkülönben az ugyanazon évben Szegeden tartott országos kiállítás alkalmából is magas kitüntetések osztottak, s a kiállításoknál egy magát igen kitüntetett egyén, egy fővárosi mérleggyáros, egy rakás adósság hátrahagyásával a más nejével Amerikába utazott. Én részemről már akkor iparkodtam ezen élő szobrok közül kimaradni. Később a 78—81-iki országgyűlés tagjainak arczképcsarnoka készült el; ide is számtalanszor föl voltunk szólítva, hogy „üljünk“ a fényképésznek, én ezen élő szoborgyűjtemény elől is megszöktem, de nem Amerikába, hanem az ország számára, a szegedi polgárok által épített nagy új város azon építéséhez, amely nem az én óhajtásom szerint épült újra. Itt is idő előtt kiosontam a dekoráltak közül. Kezdetben elleneztem a múlt évi országos kiállítást, s azután, midőn nemzeti körelhatározássá vált, támogattam azt. A szegedi ipartestület közelebb belement az ipartörvény revíziójának a kérdésébe. Ezt én korainak tartottam. Nem helyeseltem. De midőn láttam, hogy a vidéki kézműiparosok tömege elhatározta a dolgot, hozzáálltam az ügyhöz. Mindezzel nem az én egyéni eljárásomat akarom igazolni, hanem azt, hogy nem helyes a hűhóra hajlandó szalmalángos magyar nemzeti kezdeményezést bizonyos dolgokba belenyargalni segíteni s noha azután meg nem is szabad az embereket a faképnél hagyni, majd itt hagynak ők bennünket! Ez az utóbbi dolog azután fájhat véghetetlenül, de önérzetünket ez oly magasra emeli, hogy mosolyogva nézzük a sorscsapásokat, s a mi fő, örvendünk rajta, hogy a koszorút visszahajítottuk a mi kedves közönségünk nyakába. A Szegeden 1876-ban tartott országos kiállítás alkalmával, midőn már az egész ország föl volt lármázva, azon nagy urak és polgárok, akik egy év előtt a kiállítást megpendítették, gyűlést tartottak, hogy elhalasztják s ezzel elejtik a kiállítást. Nekem kellett az esetleges deficitért jótállni. Eljön az idő, hogy a vidéki iparosság, miként már máskor is, most is cserben hagy ; ez mind nem tesz sem-