Bányamunkás, 1985 (72. évfolyam, 1-12. szám)

1985-01-01 / 1. szám

A közgazdasági felelősök Miskolc-Tapolcán ... a központi 5,5 százalék lesz, ... a kiemeltséget plusz 1,5 száza­lékkal ismerik el, ... lehet, hogy 5,5 sem lesz, ... a szerződéseket tel­jesítjük, csak a többlet igény nem megy, ... és termelés lesz most már minden szabadnapon ? ...mennyi hitelt adnak?, ...az új helyzetben mi lesz a szakszerveze­tek és mi a kamara szerepe? Ilyen és ehhez hasonló mondat­töredékeket foghatott fel, aki az SZMT Oktatási Központjában Mis­kolc-Tapolcán a közgazdasági fele­lősök továbbképzésén az előadások szünetében figyelmesen hallgatta a zsibongást. Különösen Mészáros Jánosnak, a SZOT főmunkatársá­nak rendkívül érdekes informatív előadása után volt élénk a vita. A minden hallgatót aktivitásra ösz­tönző tájékoztatást követően a rész­vevők közösen értékelték az ötna­pos továbbképzés tapasztalatait. Jam­bricsek József a Mecseki Szénbányák Közgazdasági Bizott­ságának vezetője elmondta, hogy ő személy szerint igen sokat kapott a tanfolyamon az 1985. évi gazda­sági szabályozó­ változások értelme­zéséhez. Általános vélemény volt, hogy a továbbképzés igen jól időzítetten került megrendezésre. Az 1985. évi gazdasági változások közzététele után a vállalati, a tröszti, közgaz­dasági felelősök azonnal megfele­lő, részletes tájékoztatást kaptak, konzultálhattak a még tisztázatlan, vitás kérdésekről. Sokat segített az egyes rendeletek helyes értelmezésében Letovai Sán­dor, az Ipari Minisztérium főtaná­csosa, aki a bányászat munkaügyi szakembereivel néhány nappal előbb folytatott megbeszéléséről hozta magával a­­már ott is vitatott kérdéseket és az azokra adott vá­laszokat. Igen kedves rögtönzött ünnepség­gel zárult a továbbképzés. Sztori Józsefet nyugállományba vonulása alkalmából köszöntötték a részve­vők. Scsevlik István a bányász­szakszervezet közgazdasági és szo­ciálpolitikai osztályának helyettes vezetője tolmácsolta Kovács László főtitkár jókívánságait és köszönte meg Sztári elvtárs több évtizedes, lelkiismeretes, elkötelezett mun­kásságát, melyet a bányászokért és a mozgalomért fejtett ki. E hely­ről is sok szeretettel és tisztelettel kívánunk Sztári József elvtársnak jó pihenést, abban a reményben, hogy a szakszervezeti mozgalomban szerzett sok éves tapasztalatát nyugállományában is a borsodi bányászság rendelkezésére fogja bocsátani. A továbbképzésen résztvevőiket azzal bocsátották útra a renderők, hogy az ott szerzett ismereteket minél előbb adják át a saját terü­letükön az apparátusnak és az ér­deklődő dolgozóknak. Irányítsák a figyelmet az 1984. é­v termelési fel­adatainak teljesítésére, az 1985. évi termelés jó előkészítésére. Tóth László Novemberben teljesítették tervüket a dorogi bányászok Rekordidő alatt teljesítette éves szakmai széntermelési tervét a Do­rogi Szénbányák Vállalat, dolgozói az év eleje óta 550 000 tonna szenet küldtek a felszínre. November el­seje óta már a felszabadulási és kongresszusi munkaversenyben vál­lalt terven felüli 120 000 tonna szén kitermelésén dolgoztak. Novemberben és decemberben minden szombaton három, vasár­nap pedig egy műszakban dolgoz­tak a tömegtermelő munkahelye­ken. Még a karácsonyi ünnepek alatt sem szünetelt a munka. An­nak érdekében, hogy a két hónap alatt 120 000 tonna többletszenet küldhettek a felszínre, még az iro­daink is leszálltak az aknába dol­gozni. Gratulálunk az elért eredmé­nyeikhez. Szeptember első napjaiban úgy éreztem magam, mint a régész, aki egyedülálló leletre bukkan és büszkén mutogatja mindenkinek. Levelet kaptam Salgótarjánból, Nagy Lajos volt bányásztól, aki azon fáradozik, hogy a sok évvel ezelőtt történteket felderítse Nóg­­rád megyében. Az üldözött kom­munista párt bányászbizottságának két tagja — Petőfalvi Lajos és Golub Rudolf — 40 évvel ezelőtt j­árták Nógrád megye falvait és szervezték az ellenállási mozgalmat egészen addig, amíg el nem fogták őket. Nagy Lajos az ő nyomukat követte és sok emberrel beszélt. Egyik idős bányász elmondta, hogy Petőfalvitól kapott 1944 őszén röp­­iratot, köztük a Harcoló Bányász I. évfolyam 1. számát. Ez még most is a birtokában van. Ez volt a nagy felfedezés, aminek annyira meg­örültem, hiszen a Harcoló Bányász­ból mindössze két számot készít­hettünk, a 2. számból van a Pürt­­történeti Intézetben, de hazatéré­sem óta reménykedtem abban, hogy az első számot is valahol megtalálom. S most felbukkant va­laki, aki negyven éven keresztül őrizte és még ma is féltve őrzi azt. Egy stencilezett papírlap, két ol­dalán sűrűn gépelt szöveg; ez volt a Harcoló Bányász, amelynek első száma 1944 szeptemberében jelent meg. „Kiadja a Kommunista Párt Bányászbizottsága”, állt a főcím alatt. „Meg akarjuk teremteni az ele­ven kapcsolatot a párt és a bá­nyamunkásság között. Egybe akar­juk kapcsolni az ország minden bányamunkásának harcát. Ezért in­dítottuk meg mi kommunista bá­nyamunkások a „Harcoló Bá­­nyász”-t. Ez a lap harci eszköz lesz a bányászság kezében. Támo­gassátok cikkekkel, levelekkel és hozzászólásokkal” — írtuk az első szám vezércikkében. A lap készítésének körülményei­ről ez állott az utolsó sorokban: „Lapunk minden egyes példánya Életveszélyek közepette készül! Egyetlen példánynak sem szabad elvesznie! Add tovább! Halál a német megszállókra!” Ez a pár sor tömören jellemezte azokat a körülményeket, amelyek között a „Harcoló Bányász”-t létre­hoztuk, sokszorosítottuk, terjesztet­tük. Az állandó veszély ellenére munkánk nem volt oly nehéz, mint ma gondolja az ember. Megköny­­nyítette a kiélezett politikai hely­zet szorítása és az az elszántság és lelkesedés, amelyről beszélni ma patetikusan, szentimentálisan hang­zik. 1944 őszén nap-nap után felme­rült bennünk a gondolat: speciális bányászlapot kell indítanunk. A párt bányászbizottságának tevé­kenysége, az ellenállási harc foko­zódásával, rohamosan növekedett. Nagyon nagy veszteséget jelentett ugyan számunkra, hogy tatabányai szervezeteink egy részét felgöngyö­lítette a defenzívosztály. A kör­­nyebányai szovjet hadifoglyokkal együtt 1944. augusztus 24-én né­hány tagunk is a Gestapo kezébe került. Ezt követően szeptember 8- án 58 kommunistát tartóztattak le Tatabányán és a bányatelep más fal­vaiban. Ennek ellenére a bányász­­bizottság a többi bányavidéken to­vábbra is tevékeny volt. S a ta­tai szénmedencében is megmaradt egyik szervezetünk, amelyet Ki­rály Lajos a felszíni üzemekben és a területen hozott létre. Ebben az időben már kapcsolatot tartottunk fenn a legfontosabb bányavidé­kekkel. Baranyába Nedermann Fe­renc, Nógrádba Petőfalvi Lajos (és később Golub Rudolf), a vértesba­­konyi bányavidékre Bugyács Imre utazott el rendszeresen. A dorogi medencét Kara József kapcsolta a bányászbizottsághoz. A szétágazó szervezeti hálózat irányítása és rendszeres tájékoztatása komoly gondot okozott. A körülmények a bányászbizottság munkáját is ne­hézkessé, komplikálttá tették. Tel­jes ülést tartani nem lehetett. Ven­déglőkben, kávéházban beszéltük meg a teendőket. Ott csak ketten­­hárman jöhettünk össze. Különben is csupán Király Lajos és Kara József élt legálisan. A többieket, velem együtt körözte a rendőrség. A párt lapjait, a Béke és Sza­­badság­ot, majd a Szabad Nép­et lejuttattuk a bányavidékre, így a párt és a függetlenségi mozgalom általános problémáit, az általános politikai helyzetet és teendőket megismerhették azok, akik kézbe kapták a sajtónkat. A Bányászbi­zottságnak viszont az egységes bá­­nyászpartizán-arcvonal megterem­téséhez, a napi feladatok ismer­tetéséhez speciális és egyben e ré­teget mozgósító fórumra volt szük­sége. Ezzel mindenki egyetértett a bizottság tagjai közül és a párt ve­zetésének jóváhagyását is megkap­tuk, bányászlapot kell indítanunk. A legtöbbet a lap címéről vitat­koztunk : Bányamunkás, Bányász, Harcos Bányász legyen-e. Végül is úgy találtuk, hogy a Harcoló Bá­nyász tükrözi legjobban; a bánya­munkásság ne csak „harcosan” szemlélje a nemzeti felszabadítási harc kibontakozását, hanem har­coló részese legyen annak. Ezek után az illegális Szabad Nép 1944. októberi számában olvashat­tuk, hogy „Harcos Bányász” cím­mel megjelent pártunk bányászbi­zottságának lapja.” A lap elnevezése körüli vita sok ideológiai, stratégiai, taktikai és módszertani kérdést hozott felszín­re. Bár akkor a nézeteltérések és problémák lényegét nem így fogal­maztuk meg és gyakran hatalmi szóval kellett dönteni. A bányász elvtársiak egynémelyikének kéte­lyei voltak. Helyes-e rombolásira és később a német hadigépezet szá­mára dolgozó bányák teljes felszá­molására felszólítani a munkáso­kat. Féltették a bányát, amely rö­videsen — a szovjet hadsereg már Magyarország területén nyomult előre —, a miénk lesz. Végül is megállapodtunk abban és ezt min­denki elfogadta, hogy minden egyes nap, amivel megrövidül a háború, embereik ezreinek az életét jelenti és a bányát, vagy a gyárat ismét üzembe lehet helyezni. Akörül — természetesen — nem volt nézetel­térés, hogy a bányák felszerelését meg kell védeni, ha a megszálló németek magukkal akarják vinni azt. A lap fejléceinek megtervezése is nagyon emlékezetes számomra. A Városligetben ültünk egy padon Bugyács Imrével és a lapról be­széltünk. Ő valami faággal felraj­zolta a porba, milyennek képzeli a fejlécet, majd a lábával elsimí­totta az ábrát. Ez a homokba raj­zolt forma­­került aztán a stencil­papírra. Az első szám 1944 szeptemberé­ben készült el, a második október második felében jelent meg. A har­madik szám teljes anyaga már a táskában volt, amikor október 30- án letartóztattak. Az első szám megjelenésekor még foolytak a tárgyalások Horthy­­ékkal a munkásság felfegyverzésé­iről. A második szám már Horthyék nemzetáruló trükkjéről, a hatalom átjátszásáról, az októberi nyilas puccsról számolt be. Mindkét szám tartalmazott bá­­nyászleveleket és a „Bányászélet a Szovjetunióban” című sorozat egy­­egy cikkét. Ezt a sorozatot Golub Rudolf, a bányászbizottság vezető­je írta, mivel ő évekig kint élt és dolgozott a Szovjetunióban, ahová franciaországi emigrá­cióból ment feleségével és öt gyermekével, ő nagyon büszkén mesélt ottani éle­téről és arról, hogy mint vájár, el­nyerte a sztahanovista címet is. A szerkesztési munkában nagy segítséget jelentett Braun Éva. (Őt 1945. januárjában végezték ki a Várban.) A lap szerkesztését az­után kezdtük el, miután a tarta­lomról minden érdekelttel megál­lapodtunk. Ezután már csak kiegé­szítő írásokat kellett készíteni. Rendszerint vasárnap reggel Évá­val beültünk egy kávéházba. A Bem utca és a Margit körút sar­kán volt a törzshelyünk. (Ma va­lami tisztító van a helyén.) Reg­gelit rendeltünk, leveleket olvas­gattunk, írogattunk és csevegtünk. A külső szemlélő úgy gondolhatta, két szőke nő a legfrissebb családi és társasági pletykákkal foglalko­zik. Pedig komoly szerkesztőségi munka folyt, komor, szénporos bá­nyászok harci programját fogal­maztuk. Területünk­kön három írógép és két sokszorosító gép működött. Il­legális szervezetnél ez jelentős technikai apparátus. Az anyagi fe­dezetet Galambos Sándor, dr. Szé­kely Sándor, Király Lajos és még sok más forrás biztosította. Pa­pírt, stencilt és más kellékeket nemcsak vásároltunk, hanem kap­tunk is, többek között Martis Bé­lától, aki a katonai térképészeti intézetben teljesített katonai szol­gálatot. A lap előállításának tech­nikai munkáin Braun Éva, Lóránt Éva, dr. Székely Sándor, Herczegh Bea, dr. Halász Pál dolgozott. Természetesen illegális­­körülmé­nyek között nem lehetett teljesen szétválasztani az irányító, szerve­ző, propaganda-, technikai és ter­jesztési munkákat. Egy-egy ember sok mindent csinált, sok területen dolgozott. A bányászbizottság tagjai is részt vettek a sajtó vidékre szál­lításában, a szétosztást a helyi ak­ciógárdák végezték. A kommunista párt bányászbi­­zottsá­gának tagjai közül csupán Király Lajos és Manhertz Antal érte meg a felszabadulást. A töb­bieket a magyar Gestapo átadta a németeknek és koncentrációs tá­borban pusztultak el. Utoljára a dachaui vasútállomáson találkoz­tam velük. Ott választották szét a magyar transzportot. A férfiakat más táborba vitték, mint a nő­ket ... Döme Piroska HARCOLÓ BÁNYÁSZOK Egy bányászújság története Jól élni és nem visszaélni a hatalommal Amikor a kezembe veszek a ma­gyar üveggyárak által készített po­harat — kivétel a kristály és az ólomkristály —, sohasem gondolok arra, hogy ennek az alapanyagát a magyar bányászat termeli. Az Országos Érc- és Ásványbányák Dunántúli Művének Fehérvárcsur­gói Üzemében jártam. Az itt dol­gozó 245 emberből 26 a mérnök és a technikus. Mielőtt a vezetői munkájáról beszélgetnénk, előtte az életéről kérdezem az üzem ve­zetőjét, Tengeri Józsefet. — Nagyon szegény parasztcsa­ládból származom. A gimnázium után a miskolci Műszaki Egyetem bányamérnöki karán végeztem 1959-ben. Az aknamélyítőknél, a SZOT Munkavédelmi Tudományos Kutató Intézetében, az eplényi mangánércbányáknál dolgoztam, majd kitérő után kerültem 1976- ban Fehérvárcsurgóra. Közben a budapesti Műszaki Egyetem ener­giagazdálkodási szakán még egy diplomát szereztem. — Milyen üzemet vett át 1976- ban? *— Rossz értelemben összefonó­dott kapcsolatokat találtam itt. Só­gor- és komaságok láncolata fűzte egymáshoz az embereket. A közép­vezetőknek sem volt erkölcsi alap­ja a fegyelem betartásához. Olyan hangulat volt: ha ő lopott az üzemből, akkor én is. Sem rend, sem fegyelem, sem munkamorál nem volt.­­— Az elvtelen összefonódást és az Ön által felsorolt hibákat ho­gyan sikerült úgy kiküszöbölni, hogy közben a Dunántúli Mű leg­hatékonyabb üzemévé fejlődtek? — Az üzem adottságai korábban is megvoltak ahhoz, hogy többet és hatékonyan termeljenek, de a fenti okok miatt nem tették. Az első időben, amikor ide kerültem, vasfegyelemmel, de nem vakfegye­lemmel kellett rendet teremteni. Lineáris vezetési sémát állítottam fel, ahol az első helyen az egysze­mélyi felelős vezető áll. Nekem mindenben példamutatónak kell lenni, az irányításban, a szervezés­ben és ellenőrzésben egyaránt. Nem időre, hanem idő előtt jár­tam a munkahelyre, naponta 12— 16 órát dolgoztam. A műszaki ál­lomány sem volt megfelelő, ezért sok mérnököt és technikust hoz­tam, akik ma már az üzem terme­lésének pillérei. — Ezt mindenki jó néven vette? — Operatívan is be kellett avat­kozni az emberek munkájába. Fe­lelősségre vontam a rendbontókat, sőt egyeseket el is küldtem. A fel­sőbb pártszerveknél fel is jelen­tettek. Emiatt feszültség volt köz­tem és a területi pártszerv között. Bizalmatlanul fogadták a tevé­kenységemet. Később azonban, amikor a minősítésem készült, azt mondták: „Tengeri elvtárs, kö­szönjük a munkáját, mert mind­abból, amit maga ellen felhoztak, semmi sem lett igaz.” Átértékelték a munkámat és megerősítettek. Amikor ide jöttem, nem volt szo­cialista brigád az üzemben, ma nyolc van és a dolgozók 78 száza­léka a tagja. — A műszakiakat hogyan sike­rült csatasorba állítani? — Elsősorban példamutatással, fegyelmezéssel és meggyőzéssel. Rájöttek arra, hogy jót akarok és a munkájukat nemcsak dotálom, hanem szakmailag, emberileg is elismerem. Az elején még a ter­melőknek is én adtam utasítást, ma már nem teszem. A kollegáim kezében van a jutalmazás, a pré­mium-keret szétosztása. Nem szólok bele. Most is jött az egyik mérnök, hogy mit csináljon, mert a bizal­mi nem írta alá a jutalmat. Men­jen vissza és egyezzen meg vele — mondtam. — Sok konfliktusa van? — Igen. — Hogyan vezeti le? — Az a legnagyobb hibám, hogy mindig azonnal és nyersen meg­mondom a véleményemet. Ha meg tudnak győzni, elfogadom, de csak a jó érveket. Kitüntetésem még nincs. Mondták, kaphattam volna, ha nem olyan lennék, hogy mi­előtt kimondanék valamit, soha nem tudok tízig számolni. — Az állandóan parancsokat osztogató emberben könnyen ki­fejlődik a felsősobrendűségi érzés, ami csökkenti az önkritikára való képességet? — Az első időszakban olyan ve­zetőre volt szükség, aki keményen maga mellé tudta állítani a jóaka­ró embereket. Itt elvált, ki akar dolgozni és ki nem. Ezután azon­nal át kell alakulni demokratikus vezetővé. Tudni kell váltani. Én váltottam. Nem elég az, hogy va­laki csak irányít, hanem az is kell, hogy szeressék, tiszteljék, valamint szakmailag és erkölcsileg­­ elfogad­ják. — Ötvenéves most. Nem tart tő­le, hogy a sok fiatal mérnök, akit ön idehozott, egyszer lekörözi? — Nem félek, mert még mindig meg tudtam újítani magam. Amíg a kollegák elfogadnak vezetőnek és munkatársnak, addig nincs baj. A legtöbb vezető attól retteg, hogy fejére nőnek a fiatalok, azért nem neveznek ki helyettesnek olyano­kat, akik számításba jöhetnek a helyükre. Ösztökélem a mérnök kollégákat a továbbtanulásra, mert egy mérnöki diploma tíz év múlva elavult. Ha nem képeztem volna magamat, az 1959-ben végzett bá­nyamérnöki diplomával már nem tudtam volna mit kezdeni. — Azt tapasztalom, hogy nem sok vezetőnek van ilyen vélemé­nye? — Sajnos a bányászatban dolgo­zó mérnök kollégák -s— tisztelet a kivételnek — legnagyobb hibája az, hogy beszűkültek. Van egy be­osztásuk és egy telkük. Ez a vilá­guk. Nem képezik tovább magu­kat, nem szélesítik a látókörüket. Ezt látom a környezetemben és a volt évfolyamtársaimnál is. Azt gondolom, hogy a mai gaz­dasági élet olyan vezetőket felté­telez és kíván, akik az irányító posztokon nemcsak példaképek, hanem úttörők is, és leküzdik a rutin áttörésével szembeni ellen­állást. Tenyeri József, amikor az üzemvezetői tisztséget elfogadta, bizonyára tudta, hogy mit vállalt. Az eddigi munkájában példásan vizsgázott nap mint nap, szakmai, politikai és emberi-erkölcsi maga­tartásból. Most hogy újra kezem­ben forgatom a poharat, más op­tikából látom az üveg által­­meg­tört fényt Ladányi András bányamunkás is

Next