A Bánya, 1908 (1. évfolyam, 1-43. szám)

1908-01-26 / 1. szám

1908 A BÁNYA komoly és leleményes reklám nélkül ma legfeljebb csak az olyan világhírű iparvállalatok, mint p. o. Krupp boldogulnak. És bizonyosak vagyunk abban is, hogy a modern gazdasági életnek ez a hírharso­­nája eredményt is hozna, mert ha a külföld folyton szem előtt látná, hogy a magyar bányavidékek meny­nyire dúsak hasznosítható ásványokban, ha folyton tájékozva lenne a magyar munkásviszonyok külföl­dön még mindig példátlan gazdaságosságáról, ha folyton tudná, hogy a magyar közlekedési politika mennyire kezére járna a bányászatnak, ha végül folyton ismerné a bányamiveléshez szükséges nyers­anyagok olcsóságát, s kizártnak tartható, hogy ne ébredne fel benne a vállalkozási szellem és ne igye­kezne tőkéit oda mozgósítani, ahol teljes biztonság mellett az a legdúsabb, otthon el sem érhető kama­tokat nyerhetné. Hogy mi volna tehát a teendő, pár szóval is kifejezhető. A külföldet állandóan tájékoztatni kell. A magyar államnak minden nagyobb külföldi góc­ponton ott vannak a maga szaktudóssai, akik már hivatásuknál fogva is erre a tájékoztatásra első vo­nalban vannak predestinálva. A magyar bányajogo­­sítványtulajdonosok pedig ne sajnálják azt a kis fá­radságot és költséget, amelybe üzemük és üzemük bányászati, munkás-közlekedési­ és egyéb viszonyai­nak pár ezer példányban kibocsátandó leírása ke­rülne. Küldjék el ezeket a leírásokat a külföldi szak­­tudósítóknak, keressék e mellett az összeköttetést egymással is és egyesült erővel gyakoroljanak nyo­mást a kormányra, hogy az sajtóirodája útján helyez­,­zen el a külföldi nagy szaklapokban időnként egy­­egy ismertető cikket a magyar bányaiparról is. A kormány másként is megnyilatkozható erkölcsi tá­mogatása az ügynek csak hasznára válhatik. A Bánya, a magyar bányajogosítványtulajdono­­sok érdekeit kívánván képviselni,­­ természetesen készséggel áll ez irányban és olvasóközönsége ren­delkezésére. Forduljon tehát minden érdekelt biza­lommal A Bányához, amely nagy külföldi összekötte­téseit örömmel használja fel a bányaipar javára. A­mit csak szaksajtó közönségének nyújthat, azt A Bánya szívesen és lelkesedéssel fogja megtenni és ha a magyar bányaipar érdekeltsége úgy fogja tá­mogatni A Bányát, ahogy A Bánya neki szolgálni kíván, a vállvetett munkálkodás bizonyára nem lesz eredménytelen. Adja Isten, hogy A Bánya születésnapján keljen fel a magyar bányászat szerencsecsillaga! A magyar bányászat erős, a külföld előtt imponáló lesz, ha egy akarattal meg­értjük s támogatjuk egymást. A sóhiány igazi okai. Sok szó esik mostanában a sóhiányról. Csak nem régen a parlamentben is két ízben interpellál­ták meg a kormányt s a sóhiány sürgős orvoslását követelték. Wekerle Sándor miniszterelnök — pénzügymi­niszter — utalva egyúttal arra is, hogy ő az előző kormány által már megkötött szerződéssel áll szem­ben a sószállítást illetőleg,­­ hogy mégis meg­nyugtassa a közvéleményt, a sóhiány okát a vagyon­­hiányban konstatálta. Ezzel ez a fontos kérdés egyelőre lekerült a napirendről. Pedig az állapotok cseppet sem változtak. Az ország különböző részein hallatszik a panasz a só­hiány s a sódrágaság miatt. De hallatlan is az álla­pot ! Hogy sómonopólium mellett s éppen Magyar­­országon, mely egész Európának is elegendő sót tudna adni — sódrágaság — és sóhiány legyen. Hát egészséges állapot az, hogy, amíg Buda­pesten a só ára 26 fillér, addig a Dunántúl 38, sőt 40 fillért is szednek a szegény néptől ? Hát még az a sok sóhamisítás ! Mint például a székesfejérvári ! Rendezett viszonyok között természetesen a só árának ingadozása képtelenség s arra vall, hogy e téren az állapotok egészségtelenek, mert ha már sómonopólium van, akkor méltán elvárhatjuk azt, hogy az ország minden részében, a konyhasó ára egyforma legyen, éppen úgy, mint a dohányne­mek ára. De a­míg mi itthon óriási sókészlet mellett drága sót fogyasztunk, azalatt a magyar államböl­­cseség exportra dolgozik, hogy Bulgáriát stb. olcsó sóval ellássa. Valóban szomorú dolog, hogy Szerbiában a magyar só olcsóbb, mint Magyarországon és virágzó sócsempészet folyik a Dunán, Száván, Bulgáriából és Szerbiából a magyar sóval. Józan eszű ember nem láthatja be annak a szükségét, hogy a magyar sót ráfizetéssel szállítsuk a szomszéd államokba. Hiszen a só nem iparcikk , a só nem gyártmány és a magyar ember annyit megérdemel, hogy éppen olyan olcsón kapja a sót, mint a bolgár, vagy a szerb alattvaló, de nem volna monopólium, ha nem így történnék. A sómono­póliumunknak ennél még nagyobb hibája is van : a sóraktárak hiánya. Már Árpádházi királyaink idejében az ország különböző helyein voltak sóraktárak. Ez nem luxus volt, hanem okos emberek és bölcs államférfiak nagyjelentőségű gazdasági intézkedése és államfér­fi, bölcs berendezés, hogy gazdag és szegény egyaránt fenekedés nélkül és minden körülmények között olcsón juthasson sóhoz s ez csak úgy lehet­séges, ha az ország minden részében a szükséges só hosszabb időre elraktároztatik, mert ha sóraktárak vannak, a szállítás körül beállható zavarok, a só­készletet sehol sem veszélyeztethetik, főleg, ha min­den sóhivatal, egy , sőt két évi szükségletet rak­táron tartott. Ezt a bölcs berendezkedést egy pár évvel ezelőtt részben és egészben beszüntették és nagy garral hirdették, hogy a sóraktárak beszüntetésének nemzetgazdasági, nagy jelentősége és haszna van és erre szükség volt. Pedig nem úgy áll a dolog. A sóraktárak beszüntetésének oka az, hogy a 3

Next