A Bánya, 1908 (1. évfolyam, 1-43. szám)
1908-01-26 / 1. szám
1908 A BÁNYA komoly és leleményes reklám nélkül ma legfeljebb csak az olyan világhírű iparvállalatok, mint p. o. Krupp boldogulnak. És bizonyosak vagyunk abban is, hogy a modern gazdasági életnek ez a hírharsonája eredményt is hozna, mert ha a külföld folyton szem előtt látná, hogy a magyar bányavidékek menynyire dúsak hasznosítható ásványokban, ha folyton tájékozva lenne a magyar munkásviszonyok külföldön még mindig példátlan gazdaságosságáról, ha folyton tudná, hogy a magyar közlekedési politika mennyire kezére járna a bányászatnak, ha végül folyton ismerné a bányamiveléshez szükséges nyersanyagok olcsóságát, s kizártnak tartható, hogy ne ébredne fel benne a vállalkozási szellem és ne igyekezne tőkéit oda mozgósítani, ahol teljes biztonság mellett az a legdúsabb, otthon el sem érhető kamatokat nyerhetné. Hogy mi volna tehát a teendő, pár szóval is kifejezhető. A külföldet állandóan tájékoztatni kell. A magyar államnak minden nagyobb külföldi gócponton ott vannak a maga szaktudóssai, akik már hivatásuknál fogva is erre a tájékoztatásra első vonalban vannak predestinálva. A magyar bányajogosítványtulajdonosok pedig ne sajnálják azt a kis fáradságot és költséget, amelybe üzemük és üzemük bányászati, munkás-közlekedési és egyéb viszonyainak pár ezer példányban kibocsátandó leírása kerülne. Küldjék el ezeket a leírásokat a külföldi szaktudósítóknak, keressék e mellett az összeköttetést egymással is és egyesült erővel gyakoroljanak nyomást a kormányra, hogy az sajtóirodája útján helyez,zen el a külföldi nagy szaklapokban időnként egyegy ismertető cikket a magyar bányaiparról is. A kormány másként is megnyilatkozható erkölcsi támogatása az ügynek csak hasznára válhatik. A Bánya, a magyar bányajogosítványtulajdonosok érdekeit kívánván képviselni, természetesen készséggel áll ez irányban és olvasóközönsége rendelkezésére. Forduljon tehát minden érdekelt bizalommal A Bányához, amely nagy külföldi összeköttetéseit örömmel használja fel a bányaipar javára. Amit csak szaksajtó közönségének nyújthat, azt A Bánya szívesen és lelkesedéssel fogja megtenni és ha a magyar bányaipar érdekeltsége úgy fogja támogatni A Bányát, ahogy A Bánya neki szolgálni kíván, a vállvetett munkálkodás bizonyára nem lesz eredménytelen. Adja Isten, hogy A Bánya születésnapján keljen fel a magyar bányászat szerencsecsillaga! A magyar bányászat erős, a külföld előtt imponáló lesz, ha egy akarattal megértjük s támogatjuk egymást. A sóhiány igazi okai. Sok szó esik mostanában a sóhiányról. Csak nem régen a parlamentben is két ízben interpellálták meg a kormányt s a sóhiány sürgős orvoslását követelték. Wekerle Sándor miniszterelnök — pénzügyminiszter — utalva egyúttal arra is, hogy ő az előző kormány által már megkötött szerződéssel áll szemben a sószállítást illetőleg, hogy mégis megnyugtassa a közvéleményt, a sóhiány okát a vagyonhiányban konstatálta. Ezzel ez a fontos kérdés egyelőre lekerült a napirendről. Pedig az állapotok cseppet sem változtak. Az ország különböző részein hallatszik a panasz a sóhiány s a sódrágaság miatt. De hallatlan is az állapot ! Hogy sómonopólium mellett s éppen Magyarországon, mely egész Európának is elegendő sót tudna adni — sódrágaság — és sóhiány legyen. Hát egészséges állapot az, hogy, amíg Budapesten a só ára 26 fillér, addig a Dunántúl 38, sőt 40 fillért is szednek a szegény néptől ? Hát még az a sok sóhamisítás ! Mint például a székesfejérvári ! Rendezett viszonyok között természetesen a só árának ingadozása képtelenség s arra vall, hogy e téren az állapotok egészségtelenek, mert ha már sómonopólium van, akkor méltán elvárhatjuk azt, hogy az ország minden részében, a konyhasó ára egyforma legyen, éppen úgy, mint a dohánynemek ára. De amíg mi itthon óriási sókészlet mellett drága sót fogyasztunk, azalatt a magyar állambölcseség exportra dolgozik, hogy Bulgáriát stb. olcsó sóval ellássa. Valóban szomorú dolog, hogy Szerbiában a magyar só olcsóbb, mint Magyarországon és virágzó sócsempészet folyik a Dunán, Száván, Bulgáriából és Szerbiából a magyar sóval. Józan eszű ember nem láthatja be annak a szükségét, hogy a magyar sót ráfizetéssel szállítsuk a szomszéd államokba. Hiszen a só nem iparcikk , a só nem gyártmány és a magyar ember annyit megérdemel, hogy éppen olyan olcsón kapja a sót, mint a bolgár, vagy a szerb alattvaló, de nem volna monopólium, ha nem így történnék. A sómonopóliumunknak ennél még nagyobb hibája is van : a sóraktárak hiánya. Már Árpádházi királyaink idejében az ország különböző helyein voltak sóraktárak. Ez nem luxus volt, hanem okos emberek és bölcs államférfiak nagyjelentőségű gazdasági intézkedése és államférfi, bölcs berendezés, hogy gazdag és szegény egyaránt fenekedés nélkül és minden körülmények között olcsón juthasson sóhoz s ez csak úgy lehetséges, ha az ország minden részében a szükséges só hosszabb időre elraktároztatik, mert ha sóraktárak vannak, a szállítás körül beállható zavarok, a sókészletet sehol sem veszélyeztethetik, főleg, ha minden sóhivatal, egy , sőt két évi szükségletet raktáron tartott. Ezt a bölcs berendezkedést egy pár évvel ezelőtt részben és egészben beszüntették és nagy garral hirdették, hogy a sóraktárak beszüntetésének nemzetgazdasági, nagy jelentősége és haszna van és erre szükség volt. Pedig nem úgy áll a dolog. A sóraktárak beszüntetésének oka az, hogy a 3